–

Ez a történet egy beszéddel kezdődött. Egész pontosan Ellen Degeneres kampánybeszédével, a 2013-as Oscar-díjátadó gálán. Az est háziasszonyaként a humorista-színésznő arra használta a nyilvánosságot, hogy az állatvédőkkel karöltve a fókavadászat eltörléséért kampányoljon. Ennek hatására néhányan, köztük Tanya Tagaq inuit énekesnő, tiltakozásképpen elejtett fókák képeit, fókákkal kapcsolatos szelfiket töltöttek fel a Twitterre, így hívva fel a figyelmet arra, hogy a Kanada északi részén élő inuitok egyetlen megbízható élelemforrása a fókahús, jövedelmük főként a fóka zsírjából, bőréből származik. Tanya odáig ment, hogy egy friss fókatetem mellett saját kislányát is lefotózta.  Ez a „sealfie” pedig, finoman szólva, többeknél kicsapta a biztosítékot.

Tanyát egyébként is sokan ismerhették már, ha máshonnan nem, hát Björkkel közösen készített Ancestors című dala kapcsán. Aki pedig valaha látta színpadon, kitörölhetetlen emlékként vitte magával az inuit punkként besorolt felkavaró, hol transzba repítő, hol egyszemélyes orgiára emlékeztető előadást.

Amikor a dolgok elfajultak

Tanya az ominózus fókás-kisbabás képpel alaposan belepiszkított a fókavédők kampányába, akik nyilvánosan is folyást engedtek indulataiknak… „Mégis, mit képzel magáról ez a nő? Lejön a tundrából a maradi, állatok kihasználásán alapuló nézeteivel, és képes saját gyerekét egy fókatetem mellé lefektetni, csak hogy nagyobb hatást érjen el”… A Twitterre Photoshoppal készült képeket töltöttek fel Tanyáról, az egyiken szétroncsolt fókatestrészekkel borították be őt. Volt, aki amellett érvelt, hogy Tanya teljességgel alkalmatlan az anyaságra, és sürgősen el kell venni tőle a gyermekét, mert a kislány veszélyben van nála. Mások pedig petíciót fogalmaztak meg abból a célból, hogy a fotón szereplő gyerek gyámság alá kerüljön.  

Egy nap aztán olyan kép kezdett terjedni a Twitteren, ami túlment minden határon.

A fotón Tanya kislánya megnyúzott, véres tetemként feküdt a havon, a fóka helyén.

Tanyánál itt telt be a pohár, feljelentést tett, és a rendőrség rövid úton letiltotta a Twitter-felhasználót. (A képet a rendőrség letöröltette a világhálóról.) „Újra kellett értékelnem azt a módot, ahogy az internetet használom” – mesélte később Tanya. „Komoly figyelmeztetésként élem meg az ilyesmit. Ha valaki egy nőt a gyerekein keresztül támad, fontos, hogy a nő nagyon biztos legyen önmagában, mert egy gyermek nem rendelkezik ezzel a fajta erővel.”

Tanyának, aki mindig is zabolátlan stílusáról és szabad önkifejezéséről volt ismert, magába kellett néznie. Vajon meddig mehet el ilyenkor egy híresség? Eszközei közt szerepelhet-e akár saját, védtelen gyermeke is? Bármilyen nemes is egy ügy, az ember könnyen csapdába kerülhet, ha az interneten terjedő posztjaiban a szeretteit is szerepelteti.

A (nem is olyan) rideg valóság

Ám aki ítélkezne Tanya felett, annak először is a maga realitásában kell látnia a helyzetet. Tudnia kell, hogyan viszonyul egy inuit a fókához, elsődleges táplálékforrásához a tundra hidegében. Ezeket az állatokat a vadonban, saját élőhelyükön ejtik el, nem rabságban. Amiatt, hogy a fóka az embereket a húsával és zsírjával táplálja, és a bőrével védi a hidegtől, a legnagyobb tiszteletet kapja elejtőitől. A természetközeli népek, így az inuitok is, nem riadnak vissza attól, hogy az őket tápláló állatokat teljesen feldolgozatlan állapotban lássák. A tetem szájába havat raknak – az ősi hiedelem szerint azért, hogy a túlvilágon ne szomjazzon. Egy elejtett fóka mellé lefektetett kisgyermek az inuitok számára természetes, sőt szívet melengető látvány, ami délebbre kétségtelenül felháborodást, undort kelt. „Számomra az ilyesmi olyan, mint amikor az amerikaiak lefotózzák a hálaadásnapi terített asztalt, közepén a sült pulykával” – mondja Tanya, és ez a mondat elég ahhoz, hogy egy pár égövvel lejjebb lakó, vadul kampányoló állatvédőt gondolkodóba ejtsen.

Tanya később a Polaris zenei díjátadón szóban is üzent az őt támadó aktivistáknak. Arra kérte őket, hogy inkább a saját házuk táján söprögessenek. Miért nem tiltakoznak inkább a húsfarmok ellen, ahol antibiotikumokkal telepumpált, szabadságukban korlátozott állatok várják keserves végüket? Tudják-e egyáltalán, hogy az inuitok hogy élték meg az 1970-es, globális méretű fókahús tilalmat, hányan lettek öngyilkosok saját élőhelyükön, miközben a kanadai kormány – jóllehet azóta elnézést kért tőlük – nem is egyszer kitelepítette őket lakóhelyükről, mert tudományos kísérleteik útjában álltak? Tanya édesanyja még megélt olyan időket, amikor az őslakosok iglukban éltek, a pénz ismeretlen volt a számukra, és a városokból származó élelmet drága úton, helikopterekkel szállították hozzájuk, hogy aztán sok pénzért megpróbálják eladni nekik.  

Az inuit valóság kitartó képviselője

Tanya nem bánta meg az ellenkampányt. Habár azóta sincs az állatvédők szívében, sziklaszilárdan képviseli azt a népcsoportot, ahonnan származik.

Akiknek a zenei hagyományait csak akkor ismerte meg igazán, amikor egyetemre ment, és ahová édesanyja utána küldte kazettán az inuit torokének-felvételeket. „Ez volt az, ami öntudatra ébresztett” – mesélte.

Tanya, aki maga is vadászott állatra szülőhelyén, nemcsak a zenéjében, hanem megnyilatkozásaiban is azt tartja legfontosabbnak, hogy a XXI. században eltörölje a merev inuit-sztereotípiákat, eltüntesse a köztudatból a mesék és a filmklasszikusok naiv eszkimóit, hogy a helyükre kerülhessenek végre azok a létező közösségek és hús-vér emberek, akik igazi, jelenkori problémákkal küzdenek.

Burns Katalin

Kiemelt kép: Facebook/Tanya Tagaq