A Nagy Ünnepi Családi Fotózás – és ami mögötte van
Számtalan család zarándokol el évente egyszer profi fotóshoz, hogy meglepje a rokonokat egy igazán szép csoportképpel. Ünnep ez mindenki számára: a család hajat mos, szépen felöltözik, anya sminkel, apa is összeszedi magát, a gyerekekre fölkerül a legcsinosabb ruha, a fényképész stúdióját feldíszítik… a fotós pedig megedzi a lelkét. Mert ahhoz, hogy „legalább egy kép jó legyen” – ahogy vendégszerzőnk fogalmaz – idő, türelem, és már-már pszichológusi diploma kell. A gyerek ugyanis nem hazudik; ha valami kényelmetlen neki, ha megunja, azt kíméletlenül a kicsicsázott szülei arcába dörgöli. És akkor oda a családi meglepetés. Katarina és családja évek óta ugyanahhoz a fotóshoz jár, akivel közösen úgy döntöttek, hogy elmesélik, hogyan is zajlik valójában a Nagy Karácsonyi Családi Fotózás – és miért éri meg mégis. Durica Katarina írása, és Köő Adrien képei (amelyeket a családok tudtával és hozzájárulásával teszünk közzé).
–
Az adventi időszak egyik legnagyobb kihívása a családi műtermi fotózás, ahol mindenki boldog és szép, nyoma nincs a tíz perccel korábbi ideges, káromkodós parkolóhely keresésnek és a gyerekek hason fekvő tobzódásának. Hiába éljük az okostelefonok korszakát, és hiába készítünk rendszeresen családi szelfiket, kevés olyan fotó készül, amelyiken mindenkinek nyitva van a szeme, senki nem hunyorít, és a kép szélén szereplők feje sincs levágva a fotóról. Legalábbis nálunk.
Amióta a gyerekeim megszülettek, állandó program lett a karácsony előtti fotózás. Kipucolom az egész családot, a gyerekekre feladom azt a ruhát, amit amúgy soha máskor nem viselnek, jöhet az elegáns nadrág és vasalt ing a fiamnak, a lányomnak meg a vintage-ruhácska, amit általában harminc perc aktív győzködés/kérlelés után sikerül csak ráhúznom.
A nagy nap előtt mindenki hajat mos, méghozzá samponnal. Nálunk ez külön kihívás, gondolom, másoknál is. Anya szőrtelenít, körmöt fest, szemkontúrt húz, besüti a haját, a szeme alatti teászacskókat alapozóval mázolja.
„Legalább egy jó kép legyen” – sóhajt fel.
Már megszervezni sem egyszerű, mert olyan időpontot kell választani, ami nem esik egybe az óvodás gyerekeim alvásidejével. Így a délután kilőve. Marad a délelőtt és a kora este, az első azért nem túl szerencsés, mert, ugye, akkor munka van. A mi családunk időpont-választását az is nehezíti, hogy férjem külpolitikai elemző, vagyis hiába foglalunk időpontot, ha fél órával előtte egy terroresemény történik, kitör egy háború, vagy a világ vezető politikusai meghoznak egy fontos döntést, akkor neki menni kell. Apa nélkül pedig nincs karácsonyi fotó.
Idén két időpontot kellett lemondani, ami a tavalyi háromhoz jelentős előrelépés. Az agyonretusált fotók lebegnek a szemem előtt, amit majd az unokáim nézegetnek, és megjegyzik a képek láttán, hogy „milyen szépek voltak a nagyiék, és milyen gyönyörű, rendezett családban éltek ők, pont, mint a magazinokban”. Ez teljesen beteg gondolat, én tudom.
Köő Adrien műtermében fotózkodtunk idén is, aki látott már ezt-azt munkája során, asztal alatt zokogó menyasszonyt, az erkélyről sugárban hányó vőlegényt, fél órán át a földön visító kisgyereket, és helyben tobzódó anyukáját, aki olyanokat kiabál, hogy „legalább három percig bírd ki, aztán mindent meghoz a Jézuska, kérhetsz bármit”.
Az anyuka magas sarkúban könyörög, látszik, hogy fodrásznál járt és az is, hogy amúgy szinte soha nem jut el fodrászhoz. Apuka az óráját nézi, hogy még tíz perc, és neki lépnie kell a következő tárgyalásra. A gyerek pedig kérlelhetetlen.
Ismerős, én is próbáltam már „lefizetni” a gyerekemet édességgel pár perc mozdulatlan ülésért, a mosolyért… a vigyorért pedig megadtam volna bármit, de még az is kevés volt.
Adrien viszont profi, vagyis még a kiborulás szélén álló szülők és erőtlen gyerekek hangulatát is meg tudja változtatni a lelkesedésével, és azzal, hogy odafigyel a gyerekekre, és pozitívan reagál. Egyik kezében a fényképezőgépet tartja, a másikkal egy mackót ráz. „A macit nézzétek!” – mondja a gyerekeknek. Ez a taktika pár percig hat, aztán megunják, de ekkor elővesz egy piros fémdobozt, teli műanyag vackokkal, mint tökéletes karácsonyi dekorációs kellék, a fotókon jól mutat, a gyerekek meg pár percig lefoglalják magukat vele. Aztán megunják. Nemcsak a mackót, a dobozt, hanem az egészet. Haza akarnak menni, részükről ennyi volt, azt mondják, szúr a moher pulcsi és a gyapjú harisnya. Egy ötévestől és egy kétévestől ez nem meglepő reakció, az anyukáktól meg az nem, hogy olyanokat mond: „ha már ennyi energiát fektettem a karácsonyi fotózás szervezésébe, akkor csináljuk már meg, szedjük össze magunkat, csak pár perc, nagyon kérlek benneteket!”
Ha ebben a feszült idegállapotban a szülők nem vesznek össze, már az is nagy önuralomra vall.
De hát akkor minek az egész? Mi a fenének a karácsonyi fotózás, ha közben mindenki atom ideges, és a gyerekek kiborulnak közben? Hát… a remek fotókért.
Mert az egy órás tépelődés alatt készül legalább tíz-tizenöt olyan fotó, amit ha meglátunk, felsikoltunk, hogy „hú, az anyja, ezek olyan jó képek, hogy jövőre újra megyünk”!
Persze, lesz pár ilyen sírós-kiborulós is, de azok is a családi album részét képezik majd. És már látom magam előtt az elégedett unokákat… akik talán ezeknek örülnek majd a legjobban.
Most pedig következzenek az ígért „kimaradt jelenetek” – avagy a családi fotózás, és ami mögötte van:
Fotók: Köő Adrien
Szöveg: Durica Katarina