Kend meg a pirítósod, megmondom, ki vagy! (Recepttel!)

–

Akár hiszed, akár nem, a tatárbifsztek fűszerezése majdnem annyira érzékeny téma, hogy akár keresztes háborút is ki lehetne robbantani vele. Bár nem túl bonyolult az alaprecept, és a variációs lehetőségek is szűkebbek, mint, mondjuk, egy átlagos budapesti olasz étterem pizzás étlapja, de ha nem kering nyolcvanezer különféle „A legjobb tatárbifsztek” elnevezésű recept az online térben, akkor a saját húsomat fogom legközelebb ledarálni élő adásban, esküszöm.

Éppen ezért – megelőzve a fejemre hívott hurrikánt – nem is készítettem el előre bekeverve a teljes másfél kiló húst, hanem kipakoltam a konyhapultra az összes olyan hozzávalót, ami ízlés szerint belemehet, és a csajokra bíztam, állítsák össze a saját szájuk íze szerint. Kontrollfreak lévén azért persze bekevertem egy kisebb adag Fiala-Borcsa-féle franciás verziót: 15 dkg darált húshoz kiskanál sót, bővebb csipetnyi borsot, egy fél citrom levét, egy-egy evőkanál mustárt, apróra vágott lilahagymát, csemegeuborkát, kapribogyót, egy tojássárgáját és egy löttyintésnyi olívaolajat tettem. De ha te a klasszikusabb, magyarosabb ízeket szereted, hagyd a kaprit, citromot, olívaolajat, és ezek helyett pirospaprikát tegyél a húshoz.

Apropó: hús. Nem véletlenül különleges fogás a tatár, és nem esszük mindennap. Csak akkor érdemes nekiállni, ha nem sajnálsz egy tekintélyesebb összeget otthagyni a legjobb (vagy legalábbis elég jó) minőségű marhabélszínre a hentesnél. Én fejenként 15-20 dekával számoltam, de erre a sarkalatos pontra mindjárt visszatérünk. Most ugyanis, a hentespultnál állva rögtön egy komoly dilemmával szembesülünk: ledaráltassuk-e a fickóval duplán, vagy egyben hazavigyük. (A húst, nem a hentest. Bááár, ha nagyon snájdig, vihetjük őt is.)

Ha szereted a kihívásokat és/vagy van otthon klafa darálód (mint nekem), akkor csak csomagoltasd be a gyönyörűséges húsdarabot úgy, ahogy van. Otthon pedig vagy daráld le kétszer, vagy kérd meg a pasidat, hogy kaparja péppé. Vagy kapard magad… de akkor inkább daráld, hát, nem azért manikűröztettél drága pénzen, hogy most kihulljon a hajad.

Most már nincs is más hátra, mint az, hogy a túlcsorduló hálától párás szemű vendégeidet (akik reméljük, kellőképp értékelik, hogy ilyen isteni lakomát csapsz nekik) az asztalhoz tereld. Nyisd ki jól a szemed, mert most fog elválni az ocsú a búzától, a hedonista életigenlő a spórolós beosztótól! Véleményem szerint ugyanis a „tatározás” legalább olyan remek személyiségteszt, mint az a bizonyos félig teli, félig üres vizes pohár – csak hát az előbbi jóval finomabb és laktatóbb, mint az utóbbi. A pirítós tetejére halmozott húskrémnél ugyanis az emberiség két táborra szakad. Vannak, akik hajszálvékonyan kenik csak meg a vajas kenyérszeleteket, épp csak megszínezve egy pöttyet a dolgot. Az ő csoportjukba tartoznak az okosan beosztó hangyák, az aszkézisben megnyugvást lelő Yodák, a „jobb ma fél veréb, mint holnap egy túzok” gondolkodású emberek. És vannak azok (mint például én is), akiknek a húsa alól szinte ki sem látszik a kenyér, akik úgy halmozzák a tatárt a pirítósra, mintha nem lenne holnap (meg érszűkület) a világon. Ebből a második csoportból szoktak kikerülni a boldog hedonisták, az életet nagy kanállal habzsolók, a szállodai reggelik ötkörös bajnokai, a két pofára zabálók és teli szájjal kacagók.

Egyszóval, ha kíváncsi vagy, milyen ember rejlik valójában az ismerőseid, kollégáid, barátaid jól nevelt álarca mögött, készíts nekik tatárbifszteket. A második falatra garantáltan lehull mindenkiről a lepel.

Fiala Borcsa

 A képek a szerző tulajdonában vannak