Így nem lettem milliomosfeleség

–

Hol ismerkedik válás után az ember? Manapság leginkább a neten, és ez pont így volt tíz éve is – vagy én már akkor is egy lúzer voltam. Ott bukkantam rá Mr. Svájcra, akiről akkor még nem tudtam semmit, csak azt, hogy egy öltönyös muksó, aki németül ír nekem keverve némi magyarral, de azt olyan helyesírással teszi, hogy azonnal be kéne tiltani. 

Egy délután találkoztunk, és értelmiségi programot találtunk ki: a Vadak (Fauves) volt pont a Nemzeti Galériában. Legalább kiderül, mennyire művelt és fogékony a művészetekre – gondoltam, miközben igyekeztem bemagolni, hogy ejtjük a fauves-t. Pasi balról be. Szép öltöny – mondjuk, nekem minden szép, ami túlmutat a H&M és Zara tengelyen – jól fésült haj, tiszta cipő. Vajon azért jár öltönyben, mert még dolgozott, vagy azt hiszi, ebben kell kiállításra járni? – merengek magamban, miközben felfelé ballagunk a lépcsőn. 

Három perc múlva leesik az állam – egyrészt a pasas úgy ejti ki a francia neveket, mint egy született francia, és annyit tud a festőkről, mint a műv.töri tanárom, másrészt ő sokkal izgalmasabban mesél az életükről. Snitt, pasi jobbra el, én balra, puszi-puszi, semmi nyál, meg vad szex – kultúremberek vagyunk. 

Másnap elrepült, én meg tovább éltem az állatorvosi asszisztensek életét. Aztán jött egy e-mail, benne egy repülőjeggyel – szívesen látna a zürichi otthonában. A család felbolydult, anyám a hitelkártyáját adta oda, a tesóm a kinti barátnő számát, mert, ugye, mi van, ha éjszaka menekülnöm kell a „vérengző vadállat” karmaiból?

Repülő leszáll, pasi vár, szerencsére nem öltönyben, helyette farmer, pulcsi meg valami ing. Beültem az autójába, szép volt, nagy volt, és piros bőrülései voltak. Hazudnék, ha azt mondanám, Zürich egyből megfogott, de a csendes kis utcának, ahova befordultunk, volt hangulata. Mit tudtam én, hogy az egyik legmenőbb környék, csak azon izgultam, nehogy én legyek a másnapi Blikk címlapon a gyilkosság rovatban. Persze utólag lehet moralizálni, miért mentem ki egy ismeretlen faszihoz, aki akár Patrick Bateman is lehetett volna az Amerikai Pszichóból, de hamar kiderült, én itt maximum az elém rakott ételmennyiségbe fogok belehalni, és nem a szívembe szúrt késbe. Miközben igyekeztem laza eleganciával falni az elém rakott rákokat, kagylókat és polipokat, azon tűnődtem, mibe is keveredtem.

Mr. Svájc megmutatta a várost, majd mesélt az országról, ahol él, a munkájáról – amiből nem sokat értettem, csak, hogy mindig úton van és tanácsokat ad vállalatoknak – a budai garzonjáról, és arról, miért van annyi sajt Svájcban. Imádtam vele lenni. Okos volt, tanult, hat nyelven beszélt, volt humora, és élvezte az életet. Valami elkezdődött, és nem tudtam, hogy az egynyári kalandból évekig tartó utazgatás lesz. 

Miután péntek délutánonként levettem a véres és koszos munkaruhámat, felszálltam a reptéri kisbuszra, és elrepültem Svájcba, ahol egy teljesen más világ várt. Kasmír és selyem, jó autók és jó éttermek, sosem hallott, méregdrága borok, sok-sok kiállítás. Különös volt kiszállni a saját életemből, és három napon át egy másik kasztba tartozni. Nem ment könnyen az asszimiláció, pedig igyekezett úgy adni, hogy ne érezzem magam kellemetlenül, és úgy kitölteni műveltségem hiányosságait, hogy ne gondoljam azt, egy tuskó vagyok. A harmincadik születésnapomon New Yorkba repültünk, én a diákhitelem szántam rá, a barátok pedig kiugrottak utánunk just for fun – persze business classon, mert annyit repültek, hogy már az extra törzsutas programba kaptak belépőt. Én meg úgy éreztem, mit keresek ezek között a srácok közt, akik számára az 500 dolláros pohár pezsgő természetes, és csak az a kérdés, hogy Chamonixba menjünk-e síelni vagy St. Moritzba.

Néhány év alatt végigettem Európa sok három Michelin-csillagos éttermét, volt, hogy az olajbogyóm repült a pincér lába elé, máskor a Chateau Margauxot hánytam ki – erre nem vagyok büszke, de migrénem volt –, és közben tényleg imádtam a pasit. Voltak furcsa dolgai, például mindig betartotta a szabályokat, sosem ment többel a megengedettnél, nem értette a budapesti közlekedést, és nem tudott mit kezdeni az itthoni, „megoldjuk okosba” mentalitással. Élte az életét, mint egy européer, én pedig imádtam azt a feelinget, ami körüllengte.

A máz viszont lassan repedezni kezdett. Nem tudtam mit kezdeni a tökéletes élettel, azzal, hogy minden alkalommal, amikor nála vagyok, tökéletes rendet kell tartanom, óvni a pala padlót – sose rakassatok le pala padlót, gyönyörű, de takaríthatatlan – és végig azon rettegtem szex közben, hogy ne legyen koszos a tökéletesre fehérített méregdrága ágynemű. Aztán elutaztunk együtt Romániába, amit kocsival jártunk be. Nem tudott mit kezdeni a kelet-európai viszonyokkal, a csak románul beszélő nénikkel, a nem kényes gyomorra tervezett mamaligával és miccsel, a tényleg horrorisztikus vezetési stílussal. A Duna-deltába érkezve már tudtam, ha mi innen felszállunk a repülőre, én Budapest, ő Zürich felé, akkor már nem egy pár leszünk, hanem csak két ember. Neki Románia olyan volt, mintha Bangladesbe repült volna, nem tudott reagálni erre a számára furcsa világra, csak pislogott körbe, mint aki teljesen el van veszve. Kiragadva a saját világából bizonytalanná vált, és innentől kezdve nem tudtam rá felnézni. Olyan volt, mint akinek elvették a mankóit, és anélkül csak botladozni tudott, én meg voltam olyan gyarló, hogy nem akartam a támasza lenni. 

Szerettem őt. Ő is szeretett engem, rengeteg kompromisszumot kötött értem, hajlandó lett volna sok mindenre, ha kiköltözöm hozzá a fiammal. Nem tettem meg. Nem voltam képes beilleszkedni ebbe a létformába, ahol azon pletykálok az iskolatársak anyukáival, hogy a Migrosban megint szottyadt volt a maracuja, és hogy kinek van a legjobb takarítónője, aki Anyecska, Henrika vagy Marika névre hallgat, és 15 frankért úgy takarít, mint az álom. Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy tőlünk 900 kilométerre az emberek felszínesek, és csak a pénz határozza meg a létezésüket, de az a fajta lazaság, nyitottság és befogadás nem létezik, mint itthon, ahol bármikor benyithatok a barátnőmhöz, és meg sem lepődik rajta, vagy nem szólnak meg, ha a lomtalanításban lecsapok egy fantasztikus tárgyra, ne adj' isten kölcsönkérek egy húszast, mert hó vége van. És az biztos, hogy a svájci high classnak sosem lennék a része, bár ezt nem mutatnák ki felém, csak finoman éreztetnék. Mert ők ilyenek. 

Sajnálom? Nem. Sokat tanultam tőle és vele? Igen. Megbántam bármit is? Nem, dehogy. Hálás vagyok neki, és a sorsnak, hogy összehozott minket, és a mai napig jó szívvel gondolok rá. Remélem, ő is rám. 

U.i.: Még golfozni is majdnem megtanultam. 

Zimre Zsuzsa

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Tyler Olson

A további képek a szerző tulajdonában vannak