–

Nelli nővér 1998-ban jelentkezett a Szent László Kórházban azzal, hogy a HIV-osztályon szeretne dolgozni. Majd' húsz év telt el azóta. A HIV-fertőzés diagnózisa ma már nem halálos ítélet, az előítéletek, melyekkel a betegeknek szembe kell nézniük azonban ma is ugyanazok, mint húsz éve. A kormány évek óta nem költ egy fillért sem HIV-felvilágosításra, bár a betegek számára itthon is hozzáférhető a legkorszerűbb terápia, ami viszont nagyon drága. Magyarországon folyamatosan emelkedik a HIV-fertőzöttek száma, évente 250-300 új beteget regisztrálnak. Közülük egyre többen AIDS-stádiumban kerülnek szakemberhez úgy, hogy előtte egyik belgyógyász küldte a beteget a másikhoz, mert nem tudta diagnosztizálni a betegséget. A HIV-fertőzésről és az AIDS-ről ugyanis sokszor az orvosok sem tudnak eleget. 

Homonnay Gergely/WMN: Hogy jött az ötlet, hogy szerzetesként egy olyan osztályon dolgozzon, ahol AIDS-es betegeket kezelnek?

Nelli nővér: A Nők Lapjában olvastam egy cikket erről az osztályról: Magyarországon akkoriban egyedül itt kezeltek HIV-fertőzötteket és AIDS-ben szenvedő betegeket. Tisztában voltam, milyen előítéletekkel kell szembenézniük, nemcsak az itt kezelt betegeknek, hanem az itt dolgozóknak, sőt azok hozzátartozóinak is. Engem azonban mindezek csak megerősítettek abban, hogy itt kell dolgoznom.

Amikor jelentkeztem, azt mondták, jó lenne egy másik osztályon kezdeni, hogy újra belejöjjek a vérvételbe, ami itt nem veszélytelen dolog. Dolgoztam korábban ápolónőként, de többéves kihagyással tértem vissza a betegek közé. Kilenc hónappal azután, hogy beléptem a kórházba, megkeresett az ápolási igazgató, megkérdezte, hogy még mindig szeretnék-e ezen az osztályon dolgozni, és én biztos voltam abban, hogy igen.

H. G./WMN: Mi volt az első benyomása, amikor belépett az osztályra?

N. n: Hogy megérkeztem. Először nem egyedül dolgoztam, meg kellett ismernem a szokásokat, de engem leginkább az emberek érdekeltek, akiket itt kezeltek. Emlékszem az első emberre, aki meghalt, amikor ügyeletben voltam, és emlékszem a barátjára, aki a mai napig él, és mellette volt az utolsó pillanatig. Számomra ez egy nagyon pozitív tapasztalat volt.

H. G./WMN: De ők bűnben éltek?

N. n.: Ki mit nevez bűnnek? Ők szerették egymást, és ez számít.

H. G./WMN: A homoszexualitás a Biblia szerint halálos bűn.

N. n.: Azt gondolom, hogy a tetteiért mindenki maga felelős, és mindenki el tudja dönteni, mi bűn, és mi nem. Én nem ítélhetek meg senkit. Azt olvasom a Bibliában, hogy minden ember az Isten képmását hordozza, és számomra ez mindennek az alapja. Nekem, mint szerzetesnek, aki megtapasztalta az Istent, az a dolgom, hogy a szeretetet közvetítsem mindenki felé. Nem értek mindennel egyet, amit látok, de hiszem, hogy mindannyian egyek vagyunk, és hiszem, hogy Isten mindenkit egyformán szeret.

Láttam meghalni embereket. Láttam kisgyereket, akinek a pici testébe az anyatejjel került a vírus, és láttam feleséget is gyászolni, akit a haldokló férje fertőzött meg HIV-vel. Itt találkoztam azzal, amit úgy hívnak, hogy megbocsájtás. Az asszony be tudott menni a férjéhez, és ott tudott vele lenni az utolsó óráiban. A feleség túlélte a férjét, és a mai napig jól van. HIV-fertőzöttnek lenni ugyanis ma már nem egyenlő a halálos ítélettel.

H. G./WMN: Az AIDS-et korunk pestisének is hívják, a pestisbe pedig majd mindenki belehalt.

N. n.: Amikor idekerültem, még alig állt rendelkezésre gyógyszer. Ma már azonban napi egy-két tablettával karbantartható a HIV-fertőzöttség. Azt szoktam mondani az újonnan idekerült betegeknek, hogy ez egy olyan krónikus állapot, mint a cukorbetegség: ha rendesen szedik a gyógyszert, annyi ideig élhetnek, mint bárki más. Az elmúlt húsz évben rengeteget változott a HIV-terápia. Egyre korszerűbb, kevesebb mellékhatással járó gyógyszerek jelentek meg, melyek a magyarországi betegek számára is elérhetőek. Nagyon sok tekintetben azonban ugyanott tartunk, mint huszonöt-harminc évvel ezelőtt.

A tudatlanság félelemmel párosul, és az egészségügyi dolgozók sem tájékozottak kellőképpen a betegséget illetően.

Előfordul, hogy a fogászaton vagy a sebészeten utasítják el beteget, mert HIV-pozitív. Azt mondják neki, keressen mást. A beteg pedig addig kilincsel, amíg valahol nem fogadják, vagy végül a magánrendelőben köt ki. Több nemzeti konferenciát szervezett az osztályunk is, továbbképzéseket tartanak orvosoknak, mégis sokan nagyon keveset tudnak a HIV-fertőzésről. Németországban tavaly már nem halt meg senki AIDS-ben, Magyarországon sajnos még nem ez a helyzet. Még mindig édesanyák fertőzik meg a gyereküket, mert nem tudnak arról, hogy fertőzöttek. Nagyon kevesen mennek el tesztre, és az orvosok sem mindig ismerik fel időben a tünetekből, hogy miről van szó. Így előfordul, hogy akkor kerül hozzánk a beteg, amikor már a hosszú évek óta tartó HIV-fertőzés következtében megjelentek nála azok az úgynevezett opportunista fertőzések, melyek egészséges immunrendszerű embernél nem okoznak tünetet. Ha elmennének az emberek a szűrővizsgálatokra, ha hamarabb diagnosztizálnák a betegséget, talán elkerülhetők lennének a halálesetek. Az egészségügyi ellátásban egyébként is minden beteget potenciálisan HIV-fertőzöttnek kellene tekinteni. Nagyon sok vírushordozó nem tudja magáról, hogy fertőzött, nem beszélve arról, hogy a HIV-en kívül sokkal veszélyesebb fertőző betegségek léteznek, gondolok itt a hepatitis C-re.

H. G./WMN: Ha nem is hal már bele az ember a diagnózisba, a stigmától, amit a vírus jelent, mégis tönkremegy.

N. n.: Nagy törés, amikor valaki megtudja a diagnózist. Volt, aki euforikusan fogadta, hogy neki mindegy. De neki sem az. Hosszú idő kell, hogy a lélek ezt feldolgozza, hogy tudatosodjon, ha naponta beveszi a gyógyszert, onnantól minden egyes nap ajándék, és ezzel az idővel hasznosan is bánhat. Sokak élete pozitív irányba változik meg, kialakul bennük a szolidaritás egymás iránt, és vannak, akik rátalálnak a hitre, erőt kapnak. Mert – ahogy Weöres Sándor is írja:

„Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás:
Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.”

Homonnay Gergely

Képek: Csiszér Goti/WMN - Goti Photography