Narcisztikus színész-rendezők kíméljenek! – Nagyon sajnáljuk, de nem lett jó az új Orient-expressz film

–

Lehet átírni, csak legyen értelme

Szögezzük le gyorsan: nincs azzal semmi baj, ha valaki egy klasszikust szeretne újraértelmezni. Egy műalkotás eleve attól lesz klasszikus, hogy újra meg újra elő lehet venni, és mindig tud valamit mondani az adott kor közönségének. Azzal sincs baj, ha a klasszikushoz bátran nyúlnak hozzá, nem ragaszkodva a szerzői instrukciókhoz, az eredeti világhoz, szereplőkhöz. Mindenhez hozzá lehet nyúlni, ha a mű szellemisége, célja, szándéka megmarad. Sőt, tulajdonképpen ezeket is át lehet értékelni, miért is ne? Csak legyen értelme. Lehessen pontosan érzékelni, mit akartak kezdeni vele, mire használták.

Ebben az esetben ez nem elsősorban az Agatha Christie-regényre vonatkozik, hanem inkább a belőle készült első filmadaptációra, amit Sidney Lumet rendezett 1974-ben. Az egy valódi mestermunka volt olyan sztárokkal, mint Ingrid Bergman, Lauren Bacall, Sean Connery, és Poirot szerepében Albert Finney.

Nem baj, ha valaki egyiket sem ismeri, sőt, Kenneth Branagh – az új változat rendezője – még nyilván örül is neki. Az ő fejében (és még inkább a filmstúdió fejében, amely finanszírozta a produkciót) nyilván a fiatal nézők jelentek meg, akiktől nem elvárás efféle alapműveltség. Csak legyen affinitásuk egy ‘30-as évek elején játszódó, hamisítatlan brit történethez, és annak miliőjéhez – egy olyan krimihez, amiben nem a kütyük és technikai szenzációk oldják meg a bűnügyet, hanem kizárólag a józan ész. És kapnak hozzá mai sztárokat Johnny Depptől Daisy Ridley-ig. 

Én az az eset vagyok, aki olvasta az eredetit, és látta is az előző változatot, de egyikről sem őriztem éles emlékképeket. Őszintén szólva, arra sem emlékeztem, mi is a rejtély megoldása, csak félórával azután ugrott be, hogy elkezdtem nézni az új verziót. De egy igényes film esetében ez nem feltétlenül jelent hátrányt, nemcsak az lehet szórakoztató, hogy megpróbáljuk kitalálni, ki a gyilkos. Lehetne gyönyörködni abban is, hogyan jutunk el megoldásig, mint egy jó Columbo-epizódban.

Kenneth Branagh azonban valamiért úgy képzeli, ehhez nem elég a jó sztori és az izgalmas karakterek – amik minden Agatha Christie-könyv erősségei voltak –, hanem ma, a XXI. században kellenének hozzá grandiózus helyszínek, drónnal forgatott nagytotálok, és színpadias nagyjelenetek is. Meg egy olyan karizmatikus főszereplő, aki elviszi a hátán az egészet – természetesen ki más, mint ő maga?  

Poirot, „a világ legjobb detektívje"

Hogy Kenneth Branagh a színház világából jön, azt le sem tagadhatná. Mindjárt a film elején egy olyan nagyjelenettel indít, amiben ő lehet a sztár, és hatalmas statisztéria előtt produkálhatja magát. Nagyjából, mint százötven éve egy vásári vígjátékban. A forró Jeruzsálemben vagyunk, és a siratófal előtt három vallást kell kibékíteni egymással, egy banális bűnügy kapcsán. Az eredeti Hercules Poirot ugyan sosem használt volna ilyen nagy szavakat, de ez az új detektív egyáltalán nem riad vissza a nagyzolástól, nagyképűsködéstől és az olcsó tréfálkozástól sem.

Később még azt is magabiztosan állítja, hogy ő a világ legjobb detektívje, Agatha Christie meg – gondolom – panaszosan felnyög a sírjában. Az artisztikus bajusz és a belga akcentus maradt, minden más tekintetben Branagh Poirot-ja új jelenség. Az a fajta narcisztikus hős, aki ha tehetné, naponta ötször szelfizne az üzenőfaladra, ócska poénok kíséretében. 

Az egyik gond tehát az, hogy Branagh egy szemérmetlen pojáca, aki akkora főszerepet íratott magának, hogy a többieknek alig jusson hely mellette, legyenek bármekkora színészek és sztárok.

A másik, hogy gyakorlatilag kiherélte Agatha Christie-t (bocs a képzavarért), mert mindent, ami jó volt benne, elvetett, és helyette ízléstelen, aránytalan, felszínes megoldásokat eszközölt. Egy vonaton játszódó történetnek például éppen az a lényege, hogy egy szűk térbe van zárva, ahol felerősödnek az emberi viszonyok és érzelmek. Branagh félt ettől, hogy nem lesz elég látványos vagy mozgalmas, ezért a vonatot egy hótorlasszal leállíttatta, és a szereplőket kiterelte egy magashegyi, havas tájba. Mondanom sem kell, ettől csak oldódik a feszültség, nem erősödik, ahogy kellene. (De értitek a kontrasztot, ugye? Sivatagi városból jutunk az Alpok csúcsai közé…)

Nem. Kell. Mindent. Kimondani. (Pláne nem így)

Amivel szintén barbárul elbánt, azok a dialógok. (Ebben persze a sztárforgatókönyvíró, Michael Green is ludas.) Christie-nél alapszabály, hogy nem mondunk ki mindent. A legtöbb szereplő alakoskodik és titkokat őriz – itt ezt is túl sokszor rágják szájba –, éppen ezért nem fecseg össze-vissza. Branagh-nél ezzel szemben túl sok a duma, ami megint csak árt a rejtélyes atmoszférának. Ennyi harsányság szabályosan fáj az úri brit közegben.

A szereplőket is kicsit átírta, gondolom, az ő felfogásában „modernizálta”. De ha joggal érezte is úgy, hogy aktualizálni kell a sztorit, a fekete és latin szereplő felbukkanása erőltetettre sikerült, kilógnak a közegből, helyzetük és háttértörténetük sántít. Így csak az jön le, hogy a politikai korrektség miatt kerültek a filmbe, amivel senki nem jár jól.

A sztori lezárását is újraértelmezték: már nem az a lényeg, ki a gyilkos, és mi az indítéka, hanem hogy Poirot mit kezd a megoldással. De két óra öntetszelgés után már meg sem lepődünk, hogy a végére megint Branagh figurájára irányul a reflektor, és persze azon sem, hogy előtte egy totálképben mindenkit szépen felsorakoztat – mint egy kihajtható Vanity Fair-címlapon –, hogy ítéletet hozzon felettük.

Ebben a képben lepleződik le végképp a hátsó szándéka: mindenki más csak statisztált az ő jutalomjátékához.

Ő pedig itt, a legvégén hirtelen erkölcsi bírává lép elő, és – az addigi bohóckodás után – súlyos lelki teherrel néz szembe. Az előzmények ismeretében azonban ezt már nehezen hisszük el neki. Kenneth Branagh elmehet a fenébe.

Statisztaóriások hamis fényben

Hiába volt ott neki Johnny Depp, Michelle Pfeiffer, Judi Dench, Penelope Cruz, Willem Defoe, sőt, a világ egyik legjobb balett táncosa, Szergej Polunyin is (aki egész ígéretes filmszínésznek, vagy legalábbis jelenségnek bizonyul), nemhogy nem kezdett velük semmit, de méltatlan helyzetbe hozta őket. Van, aki a személyisége súlya okán megússza a szégyent, mások azonban csak vergődnek, hiszen valódi színészi munkára nem volt lehetőségük.

Hosszan taglalhatnánk továbbá, hogy Branagh rendezői képességei a színészvezetés hiánya mellett hogyan mondtak csődöt az operatőr instruálásában is, de ez már valószínűleg csak a megszállott filmrajongókat érdekelné. Mindenesetre önkényes, nagyravágyó, de rossz ízlésű beállításokat alkalmazott, azokat is összevissza, hiteles koncepció és stílusérzék nélkül.   

A Gyilkosság az Orient expresszen tehát úgy néz ki, mintha egy komolyan vehető hollywoodi produkció volna, amibe nemcsak pénzt, paripát, fegyvert, de szellemi tőkét is tettek, valójában azonban csak hamisítvány. Ócska replika.

A „nem mind arany, ami fénylik” tipikus példája. Maradjunk inkább annál, amit 1974-ben forgattak a könyvből, mert az legalább tisztességes iparosmunka, aminek a fénye nem halványul az idővel. 

Gyárfás Dorka

Képek: Gyilkosság az Orient Expresszen/Murder on the Orient Express (Kinberg Genre, 2017)