„Itt nincs kakaskodás” – Ismerd meg azt a három nőt, akik elhozták Budapestre Hollywoodot

–

D. Tóth Kriszta/WMN: Őrület, hogy mi megy nálatok. De legalább már most, az elején jól érzékelhető a szereposztás: Ildi az utolsó pillanatig aláír, Ica közvetít, Nóri pedig berendezi a helyiséget...

Peták Eleonóra: Nekem ez mániám. Járkálok, és azonnal kiszúrom például, hogy koszos az ablak. Idegrángást kapok az ilyesmitől.

D. T. K./WMN: Van olyan enteriőr, ami számodra tökéletes?

P. E.: Nekem alapvetően tetszik az, ami hibás. Ami nagyon nem tetszik, az a tökéletes. Tehát nehéz meghatározni, hogy mi az vizuális hatás, ami épp jó nekem – imádom, ha egy-egy apróság beletrollkodik a tökélybe. Mint amikor a kézműves szőnyegekbe beleszövik a hibát.

Antal Ilona: Várj, Nóri, túl érdekes vagy, így majd beléd szeretnek a pasik, ha ezt olvassák, és nem belém!

D. T. K./WMN: Tehát akkor tisztázzuk, hogy mi a célja ennek a beszélgetésnek? Kibe kell, hogy beleszeressenek az olvasó férfiak? Csak, hogy én is tudjak róla...

A. I.: Én vagyok egyedül hármunk közül, aki ezt szeretném!

D.T K. /WMN: Rendben, akkor kedves olvasóink, a középső, szőke hölgybe kellene beleszeretni, köszönöm. Ti egyébként tudjátok követni Nórit, hogy mi a „jó hiba” és mi a „rossz hiba”, amitől idegrángást fog kapni?

A. I.: Én Nórit nagyon régóta, 37 éve ismerem és „kezelem”. Még együtt kezdtük el csinálni a reklámfilmes cégünket a Pioneer Productions-t több mint húsz évvel ezelőtt.

D. T. K./WMN: De most már annak is tizenkét éve, hogy ti így, hárman megalapítottátok a másik Pioneert, a játékfilmes vállalatot, immár Ildikóval együtt. Az mennyire gyakori, hogy mindhárman egy légtérben tartózkodtok?

Kemény Ildikó: Mindig elhatározzuk, hogy hetente egyszer együtt ebédelünk, mert olyan sok minden forog és pörög körülöttünk, amit fontos lenne megosztani...

A. I.: ... de sose jön össze. Főleg Ildikó miatt. Mert mi ketten itt vagyunk Nórival a központi irodánkban, de Ildikó az, aki az összes játékfilmünkben, mint producer tevékenykedik. Ő rohangál.

K. I.: Amikor csak tudok, jövök, de négy-öt helyen van még kisebb központunk; stúdiók, műtermek mellett, ahol forgatunk.

D. T. K./WMN: Azon gondolkodom, hogy vajon ki ismerheti nálatok jobban Budapestet? Hiszen az elmúlt évtizedek produkcióinak terepszemléi során az utolsó szegletig megismerhettétek a várost és környékét...

K. I.: Legutóbb épp a nemzetközi VOGUE magazintól érkezett megkeresésünk – és nem azért, mert filmet akarnának itt forgatni, hanem mert a filmes világból valaki engem adott meg, mint a Budapestet talán legjobban ismerő személyt. Én valóban tudom, hogy az ide érkező külföldi mit lát, és amit keres, azt hol találja meg.

P. E.: Annak a produkciós háttérmunkának, amit mi „szerviznek” hívunk, és ami a Pioneer tevékenységének a legnagyobb része, épp az a lényege, megérzed-e, hogy a megrendelő mit szeretne. Tehát egyfajta tolmácsolás – nem nyelvi értelemben. Gondolj bele, ő elmondja, hogy mit álmodott meg a filmvászonra vagy a képernyőre, amit nekünk konkrét helyszínekké, konkrét tárgyakká kell váltanunk.

Ha ő azt mondja, hogy modern, az nem biztos, hogy nálunk is ugyanazt jelenti, mint náluk. A város mindig valamilyen szerepet játszik a filmekben. Az, amit mi gondolunk, mondjuk, egy-egy épületről, nem lényeges.

Nagyon fontos lecke számunkra: az, hogy egy filmben valami jó vagy nem jó, nem attól függ, hogy nekünk tetszik-e.

D. T. K./WMN: Azért nektek a kezdetektől fogva birtokotokban lehetett egyfajta tehetség, amely képessé tett benneteket arra, hogy a külföldről ideérkező filmesek és az itthoni ízlés között betöltsétek a híd szerepét. Ica és Nóri például bölcsészlányként, tolmácsként kezdtek dolgozni a filmiparban. De Ildi, neked, noha te filmes főiskolára is jártál Londonban, szintén hasonlóan indult a karriered.

K. I.: Szerintem erre a fajta munkára – persze a képzettség és a szülői háttár mellett – azért születni kell.

P. E.: Én semmilyen nyelvet nem beszélek, mégis tolmácsolással kezdtem.

D. T. K./WMN: Na, tessék, ez ám az igazi képesség!

A. I.: Amikor először skótok jöttek hozzánk dolgozni, mi ketten még nem tudtunk angolul. Akkor volt egy amerikai cégtársunk, de az egyébként olasz tolmácsként dolgozó Nóra volt az, aki a legjobban megértette őket.

P. E.: Nehogy azt hidd, én egyáltalán nem értettem őket. Arra gondoltam, hogy vajon én a helyében mit kérdeznék tőlünk ebben a helyzetben. Erre válaszoltam, és ez a taktika meglepő módon bejött.

A. I.: Annak idején a megérzéseink fontosabbak voltak, mint a nyelvtudás. Persze ma már ez rémesen ciki lenne, mert mindenki beszél angolul.

D. T. K./WMN: Ildikó neked viszont az iskola miatt adott volt a nyelvtudás, nem?

K. I.: A nyelvtudás adott volt, mert angol szakos gimnáziumba jártam. De én biológia-földrajz szakon végeztem az egyetemen, mert először természetfilmes szerettem volna lenni. David Attenborough volt a példaképem. Annyi a közös bennünk Icával és Nórival, hogy én is teljesen véletlenül keveredtem ebbe a szakmába. Egy barátom megkért egyszer, hogy segítsek kommunikálni egy épp itthon forgató New York-i filmes stábbal. Akkor éreztem meg a filmezés izgalmas és inspiráló ízét. Ezután rendezőknek, operatőröknek, producereknek tolmácsoltam, és lassan kialakult bennem, hogy nem is az állatok világát szeretném jobban megismerni, hanem az emberek érdekelnek. A rendezés sokáig izgatott, de végül az tetszett meg, ahogy a producer egy kézben tartja az egész filmet. A barátaim javasolták az egyik legjobb európai filmes iskolát, a National Film and Television Schoolt, ahol akkor már lehetett kifejezetten a produceri szakmát tanulni. Ide felvettek, kaptam egy ösztöndíjat, és négy év alatt diplomát szereztem.

D. T. K./WMN: Ica, azt áruljuk azért el, hogy mi ketten évek óta ismerjük egymást a magánéletben, és tudom, hogy te kifejezetten szeretsz szerepelni. Azt kell mondjam, hogy némi ellentmondást vélek felfedezni a te extrovertált személyiséged és a háttéremberi magatartást kívánó produceri munka között...

A. I.: Én teljesen más ember vagyok, amikor dolgozom, mint amilyennek te ismersz. A filmgyártás egy erősen hierarchikus világ, és én világéletemben elfogadtam ezt, rendezőasszisztensként, és később is. Sokszor előfordult, hogy amikor megérkeztem a stábbulira kibontott hajjal, szép ruhában, magas sarkúban, a kollégáim nem ismertek meg... a forgatás közben ugyanis szinte nemtelenné váltam, teljesen a háttérbe húzódtam. Érdekes egyénként, hogy mindhármunknak gyerekei vannak, de mivel sokat dolgozunk, otthon már nem mindig van erőnk „klasszikus” háziasszonyként működni. Viszont a filmeken szervizproducerként úgy dolgozunk, mint a háziasszonyok, akik összetartanak egy nagy-nagy családot.

D. T. K./WMN: Mi a szereposztás köztetek? Hogy határozza meg a személyiségetek azt, hogy ki hogyan találta meg a helyét a csapatban?

A. I.: Nóri egy nagyon sokoldalú tehetség. Művészi és matematikai is – ez gimnázium óta így van. Ő szárnyal, mi ketten inkább gyakorlatiasabbak vagyunk.

P. N.: Ehhez képest nálam van a könyvelés is.

A. I.: Az a matematika.

P. N.: Meg a tűzvédelmi szabályzat. És a szerződések.

A. I.: Na, most ezen megsértődtél?

P. N.: Egyáltalán nem. Inkább arról van szó, hogy amikor „produkcióban vagyok”, akkor én is másként gondolkodom, mint a privát életben.

A. I: Úgy értem, hogy te jobban szeretsz egy adott problémán elgondolkodni, elmélyülni benne.

P. N.: Ez igaz.

A. I.: És Ildikó az, aki egyik produkcióból ugrik át a másikba, sokkal inkább terhelhető, mint mi vagyunk, néha el sem tudjuk képzelni, hogy lehet valaki egyszerre hat filmnek a tetején.

D. T. K./WMN: És te, Ica, miben vagy jó?

P. N.: Ő az „állatidomár”.

A. I.: Igen, az emberek megtalálása, kezelése, diplomácia, kapcsolattartás a külvilággal, ez az én erősségem. 

D. T. K./WMN: Valamikor régebben nyilatkoztátok, hogy ti voltatok a szakmában a „háromakislány”, akit mindenki kedvel.

A. I.: Ez most is így van, csak „három az anyuka” lett belőle.

P. N.: Ahhoz képest, hogy milyen régóta vagyunk a filmszakmában, tényleg sokkal többen utálhatnának minket.

A. I.: Mi soha nem irigykedtünk, nem próbáltunk mástól elvenni munkát. Azt gondoljuk, hogy aki ahol tud, ott érvényesüljön. Jóban vagyunk a konkurenciával is, sőt, kimondottan segítjük egymást.

D. T. K./WMN: Mennyire megszokott a filmes cégekben, hogy hárman osztoznak egy vállalat vezetésén, a hatalmon, a pénzen, a titulusokon...

A. I.: Nem nagyon.

D. T. K.: És az, hogy ez fenntarthatóan működik, szerintetek mennyiben köszönhető a személyiségeteknek, vagy épp annak, hogy nők vagytok és nem férfiak?

A. I.: Az, hogy nem lenyomjuk, hanem elfogadjuk egymást, ezt én inkább női alaptulajdonságnak tartom.

Itt nincs kakaskodás. Én ezt próbálom megtanítani a három gyerekemnek is; hogy ha valaki jobb nálad valamiben, akkor azt csinálja ő, mert te meg másban vagy jobb. Szerintem ez nők között jobban megy.

És képesek vagyunk hosszú távon gondolkodni, nem arra koncentrálni, hogy ma nagyon sokat keressünk, hanem inkább arra, hogy egy ügyfél visszajöjjön.

K. I.: Annak idején, 12 éve nem nagyon akartam hazajönni Angliából. De akkoriban fogadták el a filmtörvényt, és vezették be a külföldi filmes produkcióknak járó adó-visszatérítést. Úgyhogy nagyon sok forgatókönyvet kaptam kint, hogy olvassam el, és nézzük meg, le lehetne-e forgatni Budapesten. Egyre több munkát tudtam volna Magyarországra hozni. Kerestem egy céget, amellyel szívesen dolgoznék együtt; olyat, ahol jól működik a kapcsolattartás az ügyfelekkel, tiszta, egyértelmű a kommunikáció, az elszámolások korrekt módon folynak, a kreatív folyamatok hatékonyak, és nemzetközi téren is megállják a helyüket. Így találtam meg Icáékat.

D. T. K./WMN: Nektek is ennyire egyértelmű volt, hogy összeálltok Ildikóval?

A. I. és P. N.: Igen, abszolút.

D. T. K./WMN: Mi alapján? Referenciák? Intuíció?

A. I.: Ahogy besétált és elkezdtünk beszélgetni tudtuk. Semmi referencia.

P. N.: Az alkalmazottainkat sem referenciák alapján vesszük föl.

D. T. K./WMN: Hát akkor, mi alapján?

P. N.: Két szó. Három.

D. T. K./WMN: Néha azért mellényúltok?

A. I.: Persze! Én szoktam az embereket fölvenni.

K. I.: És mindig a rossz példákból tanulunk.

P. N.: De azért nagyon keveset nyúltunk mellé.

D. T. K./WMN: És az emberek kiválasztásán túl, más döntésekben is ennyire intuitívak vagytok?

A. I.: Szerintem igen. Muszáj gyorsan dönteni.

P. N.: Szerintem viszont csak az embereknél működik az intuíció. A problémák esetén én azért levezetem fejben az A, B, és C verziókat.

K. I.: Azt se felejtsük el, hogy évtizedek óta vagyunk a szakmában, annyi minden történt már velünk, de azért egy-egy probléma még mindig képes meglepni minket.

D. T. K./WMN: Ráadásul most egy olyan feladatot vállaltatok, amit eddig még nem. Annyi külföldi reklámfilmes produkció, koprodukció és nemzetközi filmes produceri munka után egy 100 százalékban magyar filmet forgattatok, a Kondor Vilmos bűnügyi regénye alapján készült Budapest Noirt, amely a '30-as években játszódik. Hogyhogy végre egy magyar produkcióba is belevágtatok?

A. I.: Ez Ildikó vágya volt.

K. I.: Most jó magyar filmesnek lenni. Nagyon nagy büszkeség, amit a magyar filmek elérnek a fesztiválokon, és már a mozikban is, úgyhogy ez egy jó időszak. Ám az az érzés, hogy de jó lenne ebbe belevágni és megcsinálni, nem nagyon érkezett meg itthonról, amíg a Budapest Noir forgatókönyvét el nem olvastam. Beleszerettem, megbeszéltük a lányokkal, és belevágtunk.

D. T. K./WMN: Nehéz volt meggyőzni titeket?

P. N.: Mi tiszteletben tartjuk a másik vágyait.

D. T. K./WMN: Ez eddig rendben van, de egy magyar filmben vannak azért pluszkockázatok. Anyagilag is, máshogy is. Ez pedig egy vállalkozás.

A. I.: Ildikó vitte a munka dandárját, mi csak besegítettünk.

P. N.: Mi azért sem vagyunk egy sorban a főcímlistán, mert itt egyértelműen Ildikóé volt a produceri főszerep. Kisebb feladatokban segítettünk, például a bankhitelekben, stb. Ezért is ragaszkodtunk hozzá, hogy hátrébb kerüljünk a stáblistán.

D. T. K./WMN: A filmes stáblistákon borzasztó nagy súlya van, hogy ki milyen titulust kap, hol szerepel, mennyire kerül hátra vagy előre. Az azért kivételes, hogy egy olyan világban, mint a film, ahol kőkemény presztízsharcok folynak, ti képesek vagytok egymás mögé besorakozni.

A. I.: Szerintem ez a nagyvonalúság is kifejezetten női tulajdonság.

P. N.: Én ebben nem vagyok biztos. A szervizfilmgyártás egy szolgáltatás, ahol talán igaz, hogy biológiai beállítottságunknál fogva képesek vagyunk jobban összefogni, nagyvonalúak lenni vitákban, elengedni a harcot és a presztízst a megoldás érdekében. De az, amiről most beszélgetünk. szerintem inkább a személyiségünk miatt van így. Sőt, itt a férfiak még tán hajlamosabbak is lennének nagyvonalúnak lenni, mint a nők.

K. I.: Én ebben inkább Icával értek egyet.

D. T. K./WMN: És mennyire vagytok elégedettek a Budapesti Noir végeredményével? Titeket, akik külföldi, akár hollywoodi nagyprodukciókhoz vagytok szokva, meg tudott-e lepni, mondjuk, a kizárólag magyarokból álló stáb?

K. I.: A Budapest Noirhoz is ugyanúgy álltam hozzá, mint bármely más munkámhoz. Talán itt most a lehetőségek jobban behatároltak voltak – mind anyagi oldalról, mind  a stáb méretét tekintve. Az 1936-os Budapestet kellett megkreálnunk egy mai, modern Budapestből. Ez nagy kihívás. A külföldi filmekben, amikor ilyen kihívással nézünk szembe, nagyobb költségvetés, és nagyobb csapat áll rendelkezésünkre. De ugyanolyan igényesek voltunk itt is, bár kevesebb pénzből, kevesebb emberrel dolgoztunk.

D. T. K./WMN: Mi most a premier előtt néhány nappal beszélgetünk, ami az előzetesben van, az eléggé látványos. Díszletben, jelmezben egyaránt sikerült visszaadni a korabeli hangulatot. A magyar jelmeztervező szakemberek közül sokan a világon bárhol megállnák a helyüket...

A . I.: Például a Budapest Noir jelmeztervezője, Flesch Andrea is.

K. I.: Az volt a cél, hogy stimmeljenek a részletek. És a karakterek. Addig kerestünk, amíg Kolovratnik Krisztián személyében megtaláltuk azt a Gordon Zsigmondot, akivel érdemes ezt a filmet megcsinálni, hiszen ő a főszereplőnk, és akivel a 47 napból 47-et forgattunk. Szóval addig castingoltunk, addig terveztük a díszleteket, addig kerestük a helyszíneket, addig nyomtunk minden egyes szakmai lehetőséget, amíg nem éreztük úgy, hogy a tökéleteshez a lehető legközelebb lett a végeredmény.

D. T. K./WMN: Amikor az előbb a kockázatról kérdeztelek titeket, akkor erre is gondoltam, erre a munkamorálra, amit most egy magyar produkción próbáltatok ki...

K. I.: Az biztos, hogy ebben nagyobb volt a rizikó, mint bármiben, amit eddig csináltunk.

A. I.: De mi nagyon szeretjük a rizikót.

P. N.: Ha esetleg baj történik a megvalósítás folyamán, akkor én például mindig csak addig aggódom, amíg nem tudom, hogy mi a baj. De amikor megvan a probléma, akkor egyszeriben nagyon nyugodt leszek.

A. I.: Mi a bajban nagyon összezárunk. Az egész üzlet, amit csinálunk, borzasztóan kockázatos. Anyagilag is.

D. T. K./WMN: Történt már igazán baj?

K. I.: Kisebb bajok mindig vannak. Arról a sínről, amin ezeknek a projekteknek rajta kell maradniuk, mindennap le akar gördülni a vonatunk – ezért vagy azért. És akkor nekünk vissza kell tennünk a sínre az egészet.

A. I.: Nekem például nagyon emlékezetes fiaskó volt, amikor egy külföldi produkciónk kellékese nem megfelelően használta a művért, és rózsaszínre festett vele egy védett fehér barlangot. Az rettenetes volt.

K. I.: Nagyon nehezen lehetett kivakarni a festékből...

A. I.: Most képzeld el, hogy alszol azután, hogy megrongált a stábod egy gyönyörű, természetvédelmi területet.

Ezt a munkát olyan nehéz idegileg bírni, hogy erre tényleg csak egy bizonyos személyiségtípus alkalmas. És mi hárman ebben egyformák vagyunk.

Ha nagy baj van, akkor is megtaláljuk a nyugalmunkat.

P. N.: Én mindig megkérdezem: meghalt valaki? Nem? Akkor nem lehet akkora a baj. Ilyen szempontból tényleg hasonlít ez az egész a családanyai szerephez; ha a gyerekek jól vannak, akkor jöhet az özönvíz.

D. T. K./WMN: Már-már legendás, hogyan indult a sikeretek. Húsz éve egy évet adtatok magatoknak az alapítás után, addig tartott a pénzetek. És utolsó esélyként két láda, kunyerált Törley pezsgővel kiutaztatok a Cannes-i reklámfilmes fesztiválra, ahol aztán bekönyörögtétek magatokat egy helyi bárba, és a pezsgőből olyan bulit szerveztetek, hogy másnap elkezdtek izzani a telefonjaitok... Én egyrészt imádom ezt a történetet, annyira kalandos. Másrészt felmerül bennem, ahogy ülünk itt ebben a szép irodában, és beszélgetünk a megoldott problémákról, döntésekről és sikerekről, hogy gondoltátok volna e akkor, ott Cannes-ban, amikor vakmerően belekapaszkodtatok az utolsó szalmaszálba, hogy ez lesz belőle húsz év múlva?

P. N.: Az ott annyira elképesztően nagy képtelenségnek tűnt, hogy kimegyünk nyugatra munkát szerezni kapcsolatok nélkül! Annyira erős volt a kelet-európai reflex bennünk, hogy ezt nem így szokták csinálni, hanem úgy, hogy barátok együtt teniszeznek, mutyiznak... szóval kapcsolatrendszer nélkül ilyet csinálni... emlékszem, hogy ott is okoskodtam. Mondtam: nem úgy van az! De aztán egyszer csak elakadt a szavam, és belegondoltam, hogy tulajdonképpen mit is veszíthetek? Nekem ennek a gondolatisága is meghatározó élmény. Hogy nekifogtunk, és csináltuk, a következő lépésre koncentráltunk, anélkül, hogy bonyolult jövőképünk lett volna.

A. I.: Nem volt jövőképünk. És nem gondoltuk volna. De annyira kalandosan éltük meg azelőtt is az életet, annyira meg tudunk élni mindent, ami velünk történt, hogy ott, azon a Cannes-i éjszakán is csak arra figyeltünk, hogy akkor mi történik. Nem gondolkodtunk azon, hogy mi lesz húsz év múlva. Vagy akár jövőre. Élveztük, és sodródtunk. Azóta pedig minden áldott nap hálát adok az égnek, hogy idáig jutottunk.

Szöveg: D. Tóth Kriszta
Fotók: Csiszér Goti/WMN/Goti Photography