–

Rémálmok, önvád, elkeseredettség. Ezek jellemezték az elmúlt heteimet. Talán te is ismered azt az érzést, amikor kéretlenül bugyognak fel benned az elmúlt időszak sérelmei, az álmodból hozott pillanatképek, az el nem hangzott kérdéseid, a ki nem mondott érveid. Ezek – mint egy rossz szellem – kísértenek, és ha nem tudod őket feloldozni, akkor verejtékező éjszakává, hideg félelemmé és kiüresedett otthonná változnak.

Sosem éreztem még magam ilyen közel ahhoz, hogy valami, ami korábban fantasztikus volt, egyszer csak véget érhet. A fejemben százszor végigpörgettem már, mi is történhetne, de valahogy ezek az elképzelt jelenetek sosem zárultak úgy, hogy elválunk, vagy esetleg ne együtt folytatnánk tovább. Megfordult a fejemben, de annak nem volt valóságszaga. Nem képzeltem el a nagy búcsút, a kimondott „vége” szót. Egyszerűen nem hallom ezt a fülemben visszacsengeni. Tudom, hogy válságban vagyunk, és mindenre fel kell készülni, de valahogy ez az út már túlságosan ki van taposva.

Én pedig szeretném a magam útját járni. Küzdeni szeretnék, és újra bizonyítani.

Szeretném megérteni, mi történik most velünk, miért alakultak így a dolgok.

Mert ha most nem találjuk meg rá a választ, akkor lehet, hogy már sosem lesz alkalmunk megtalálni a gyógyírt a sebre. És nem szeretném, hogy elfertőződjön, vagy azt, hogy tovább terjedjen. És nem érdekel, ha látszani fog a sebhely. Az első párterápia óta minden sokkal intenzívebb, sokkal valódibb, kézzelfoghatóbb lett. Olyan mértékű fájdalom, és akkora űr tátong bennem, hogy nem bírom elviselni, lépnem kell. De nem, nem ki az ajtón. Szeretnék boldog lenni újra, és kitölteni az űrt. Vele. Behunyom a szemem, és látom magunkat, ahogy egymásra nevetünk, úgy igaziból, örömből. Lüktet a levegőben az energia, visszatértünk élni. Szinte tapintani lehet ezeket az emlékeket. Olyan közel vannak, és mégis már oly távol...  Messze van tőlem, pedig egymás mellett ülünk a kanapén. Megborzongok, látva a szemében azt a megtört világot, ami régen, amikor rám nézett, megolvasztotta a szívem. Van valami lemondó a mimikájában, megijeszt. Máshogy veszi a levegőt is. Egy pillanatra elönt a kétségbeesés.

Tennem kell valamit, nem akarom elveszíteni! Minden jel arra utal, hogy nincs sok időnk, ma valaminek történnie kell.

Sosem éreztem ilyen szívbemarkolónak a vágyat. Akarom a házasságunkat, akarom a szerelmünket, akarom a boldogságunkat, akarom a leendő gyermekeinket, mindent csakis vele akarok, hisz ezért mondtam neki igent, ezért lettem a felesége. Szeretném ápolni, ha beteg, szeretnék végigtáncolni éjszakákat, szeretnék jóízűeket beszélgetni egy hosszú nap után egy pohár bor társaságában, szeretném, ha tudná, hogy mindig számíthat rám. Most vagy soha. Összeszorulnak az ajkaim, felpattanok, ugrál a gyomrom. Csődöt mondanak a már begyakorolt párbeszédek. Gondolatban még minden egész másképp hangzott. Percekig tart, míg kimondom az első szót. Nagyon nehéz. Meztelennek érzem magam, és szégyenkezem. De aztán jön a következő mondat, az azutáni, és így tovább... Félreteszem minden büszkeségemet, és mondom, amit a szívem diktál. Egy támadható vadnak érzem magam, akire a vadász már ráfogta a célkeresztet, és várom, hogy végezzen velem. Én idegesen kapkodom a tekintetem, lépdelek fel-alá. Már ott van mögöttem, érzem. Megölel, és sírni kezdek.

A történet első részét itt olvashatod el. 

zÉvA

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Pru Studio