–

Szenzitív. Ez van az öblítőre írva, amit anya használ. Intenzív illata van, annak ellenére is, hogy szenzitív. De állítólag ez kevésbé okoz kiütést, kíméletesebb a ruhához és a bőrhöz. Szenzitív egy csomó más dolog is. Szenzitív az öcsém, az apám, a szomszéd. Szenzitív a postás, aki nem kétszer csenget, hanem háromszor, de nem lehet neki szólni emiatt, mert megsértődik. Szenzitív a zöldséges, akinek múltkor beszólt a Gazsi, hogy miért adja tripla áron a barackot, mondjuk, nem kell akkor oda menni, igaz? Igaz! Aztán szenzitív még a Novák is, ha nem válaszolok az üzenetére azonnal hajnali hatkor, vagy később megyek le a konyhába hozzá, amikor náluk alszom. Szenzitív a barátnőm, ha nem hívom meg a buliba. Szenzitív a D.Tóth, ha köcsög módon szólok vissza, mondjuk, ez érthető. Meg érthető sok minden más is. Meg szenzitív a közbeszéd is, a politikához való hozzáállás, úgyhogy ne beszéljünk róla, vagy csak óvatosan, mert ezek itt mindent figyelnek, különben is, az olvasóknak már elege van belőle, mert nem ezért kezdték el követni az oldalt, hanem a szép és szenzitív írások miatt, de mostanában egyre több az erélyes duma itt is, és erre ők nagyon szenzitívek.

Szóval mindenki szenzitív körülöttem úgy néz ki, csak én nem.

A napokban rám írt egy olvasó, aki a kezdetektől követ – kis túlzással – talán az első évtől, amikor elkezdtem blogolni. Rúzs és Tükör, ez volt a blogom neve, ugye, milyen szenzitív ez is, finom lélekre vall... Szép szerelmes bejegyzések voltak ott, túlcirádázott karcolatok, a kiindulópontja ennek az egésznek, ahol most vagyok. Ha azt nem kezdem el akkor, most nem ezen az íven lennék. Fejlődtem valahova, már a második könyvem jelent meg, bízott bennem másodjára is egy nagy kiadó. A két pont között eltelt időben pedig rengeteg dolog történt, ráadásul gyakorlatilag minden az emberek szeme előtt. A fejlődésem, és a változás, amin keresztülmentem, egy nagy, nyilvános porondon zajlott. Ez az olvasó pedig azt írta nekem, hogy valami megváltozott, keményebb lett, eltűnt valami a finomságból, ez már nem olyan, álljak meg, rossz az irány.

Én pedig elgondolkodtam azon, hogyan is lehetnék ugyanolyan, mint hat évvel ezelőtt, vagy ugyanolyan, mint négy éve, egy nappal azelőtt, hogy megtudtam a halálos diagnózisom? Hogyan lehetnék ugyanolyan, mint amilyen tegnap voltam?

Erre viszonylag egyszerű a válasz: sehogy!

A világ úgy nyílt ki előttem, mint egy hatalmas virág, ami fal, pusztít, ad, éreztet, cselekvésre buzdít, elkeserít, boldoggá tesz, felemel, ledob, megcsókol, felpofoz, megöl és megölel. Semmit nem tudtam azelőtt az életről, módosult tudattal éltem, elzárva haragba és önsajnálatba, eszem ágában sem volt szembenézni. Haragudtam mindenkire, haragudtam magamra, ezzel a haraggal éltem, és nem volt jó. Hogyan akarnék megint ugyanolyan lenni? Hogyan lehetne megállítani a változást? Egyáltalán, miért akarnék megállítani bármit is, ami a változással kapcsolatos?

Én nem fogok úgy írni, mint hat évvel ezelőtt, nem fogok úgy írni, mint akkor, amikor beteg voltam. Nem fogok úgy írni, ahogyan tegnap írtam, sőt, úgy sem fogok írni soha többé, ahogy ezt most leírom, mert szerintem ez egyébként is túl nyálas most, és túl szentimentális, és lehet, hogy egy kicsit szenzitív is. Amilyen soha nem akarnék lenni.

Nem akarok csendben maradni. Változni akarok, tanulni, figyelni, és fejlődni.

Szabadon szeretnék élni, szabadon szeretném elmondani a véleményem, nem akarok félni (nem is félek), azt szeretném, hogy hatással legyek, hogy az, amit leírok, megváltoztasson dolgokat. Én nem csak a szöveg vagyok, amit leírok, én a véleményem is vagyok, a gondolataim minden másról, a szenvedéseim, az örömöm, a szórakozásom, a nézeteim, az empátiám, a szerelemeim, a haragom. Folyamatos fejlődés vagyok, kemény, karcos, őszinte, makacs, utálatos, idegesítő, hülye, béna, menő. De mindeközben azt remélem, hogy hátha tégla tudok lenni én is egy olyan falban, amivel a jobb világot építik.

A változás jó. A változástól nem kell félni. (Amúgy szerintem semmitől se kéne félni, maximum csak a hülye stephenkinges bohóctól, amit anno annak ellenére is megnéztem sunyiban, hogy apám megtiltotta, utána meg tíz évig rettegtem, most meg tele van a remake-jével minden, és agyfaszt kapok tőle.) Nem kéne félni attól sem, hogy kimondjuk a véleményünket, annak ellenére sem kellene félni, hogy megpróbálnak bennünket megfélemlíteni, vagy a potenciális ügyfél is eláll a szerződéstől amiatt, mert gondolok valamit erről a szaros rezsimről, amiben élünk.

Nem kéne félni semmitől, a változástól meg aztán pláne nem. 

Szentesi Éva

Kiemelt kép: Unspkash/Dasha Yukhymyuk