–

Már egy hete arról beszél, hogy mennyit, hogyan, és hányan kellünk hozzá. Emiatt persze előre kellett tervezni a hétvégét, mert egy paradicsombefőzésnek nem lehet csak úgy ukkmukkfukk nekimenni. Pláne ekkora mennyiségnek.

– Jó, akkor nyolcvan kilót rendeltél? Nem lesz az egy kicsit sok?
– Milyen nyolcvan kilóról beszélsz? Százharmincat. Tavaly már novemberre semmi se volt a nyolcvanból.

Péntek délben Évu elmegy a zöldségeshez, és bepakolja a csomagtartóba az egyik felét. Gergely hozza majd a másik adagot. Kettőre a Nyugatinál vagyok – a megbeszéltek szerint pontosan –, mert ebben a pénteki forgalomban ő aztán nem megy át Budára. Érthető. Nekem tök könnyű villamosozni. A kocsiban tömény paradicsomillat, enyhe földszaggal keverve. Nyers és isteni, ilyen lehet a mennyben is. Emlékszem még Kozma nagyanyám befőzéseire a nyári konyha előtt, a vörös, fortyogó lére,

mintha angyal főzne a pokolban egy nagy üstben, és jótékonykodóan porcióz az elveszett lelkeknek.

Évu kicsit ideges, mert Gergely nem ér haza időben, ő meg hogy fogja felpakolni ezt a rengeteget. Gyenge nők vagyunk, ez igaz, én még emelni se tudok. A ládák nehezek, a paradicsom megszámlálhatatlan, gyorsan posztolom a fészre, hogy nyolcvan kiló, ő meg lebasz, hogy nem nyolcvan, hanem százharminc. Jaj, bocs, most mit fognak róla gondolni. Zeller, bazsalikom, kakukkfű, hagyma, pici oregánó, só, bors, ezek kellenek bele. A harminchat literes fazékból kettő fér csak egyszerre a gázra, és ha egész hétvégén főz, akkor se lesz kész hétfőre. Itt van Móni, Zsombi, Juli, Évu húga és gyerekei. Majd segítünk.

– Leváltsunk?
– Dehogy, majd ha elfáradt a kezem.

A csapat így hát munka híján átszellemült fröccsözésbe kezd, de biztonságképpen félóránként odasomfordálunk a gáztűzhelyhez, és óvatosan megkérdezzük tőle, hogy leváltsuk-e, ám mindannyiszor elzavar bennünket. Mi pedig, ha nincs más lehetőség, belemerülünk egyre jobban az italozásba. Aztán lemegyünk a Duna-partra, motorozunk, ülünk a kavicsokon, nézzük, ahogy lemegy a nap, Julcsika kagylókat gyűjt, majd elhajingálja. Mire visszaérünk, már vagy húsz üveg sorakozik a ládákban egy pokrócágyon.

– Lehet belőle inni?
– Abból igyatok, amelyikben nincs tartósító.

Olyan finom, hogy nem igaz. De Évut még mindig nem kell leváltani, mert még bírja, bár már egy kicsit fáj a keze. Valahogy előkerül a Baileys meg a pálinka is. Mondom Zsombinak meg Julinak, kizárt, hogy én pálinkát igyak, jó nekem a krémlikőr is. Aztán kiülünk a teraszra, Gergely rajtunk hahotázik, majd szól fél kilenc körül, hogy ő már álmos, mennie kell aludni. Mi kinevetjük, hogy milyen korán fekszik, és nem is szórakozik velünk, de leszarja. Évu a tűzhelynél sóhajtozik, de még mindig nem engedi, hogy leváltsuk. Mondjuk, már nem is nagyon tudnánk, enyhén szólva is spiccesek vagyunk. Egy óra múlva Julcsikával hangosan üvöltjük a teraszon az István, a királyból Koppány asszonyainak dalát, Emma, Gergely lánya bennünket videóz, Zsombika röhög, Évu meg kijön ordítani, hogy most már be lehetne fejezni. Be is fejezzük. Kábé két óra múlva.

A másnap reggel már nem ennyire vidám. Tizenegyre sikerül mindenkinek kikászálódnia a szobájából, Évu pedig már reggel hét óta a paradicsomot főzi. Tegnap csak a negyedéig jutott el, és most hangosan szidalmazza az ELMŰ-t, amiért nem tudta hajnalban kezdeni, ugyanis áramkimaradás volt. Ezen nevetgélek egy kicsit, de Évu úgy néz hátra, hogy egyből elfelejtem, mi volt ezen annyira vicces. 

Annyira másnapos mindenki, hogy beszélni nem tudunk, nemhogy segíteni. Ezért megkapjuk a kiosztást, de azért készít nekünk egy olyan nagyon finom, lágy rántottát, amit fél óráig kell kevergetni a tűz fölött, hogy habos legyen. Két pofára faljuk.Közben rotyog ezerrel a paradicsom,

az egész házat átjárja valami nagyon meleg és bensőséges érzés, a zöld falak paradicsomosat izzadnak, a hajunk és a ruháink és ugyanilyen illatosak. 

Persze nem maradhat ebéd nélkül a család, valahogy – nem tudom, melyik kezével – készít kacsasültet párolt káposztával és krumplival, meg van egy kis sütemény is. Elképzelem Évut, ahogy láthatatlan módon kinőnek a titkos karjai, és még hatféle dolgot keverget a rotyogó, harminchat literes fazekak mellett. De az is lehet, hogy varázsló, és jóban van Rowlinggal, aki róla mintázta az egyik boszorkányt a Harry Potterben. (Valamelyik kedveset.)

Rengeteg paradicsomos üveg sorakozik a megágyazott ládákban, egy teljes adag (ezt úgy kell érteni, hogy húsz liter) tartósítószer nélküli, hogy azonnal tudjuk inni, mert ismer minket, hogy ez a mennyiség egy hétig se lesz elég. Nekem közben nagyon gyanús lesz Gergely, mert szerintem ő issza meg ennek a felét, vagy lehet, hogy már meg is itta, de nem láttuk. 

Mindezalatt nekem is, meg Julcsikának is mérhetetlenül nagy a lelkiismeret-furdalásunk, amiért annyira gyötör bennünket a másnap, hogy leváltani se tudjuk Évut. Picit nyöszörgünk a kanapén, megnézünk vagy három filmet, Móni vizesruházza a fejünket, és félóránként megkérdezi, kérünk-e valamit. Móni imád ápolni, legyen akármilyen baj. Évu azt mondja, ne is törődjünk ővele, bár a keze már tiszta vörös, mert feltörte a kés csumázás közben. Megígérjük neki, hogy következő hétvégén segítünk neki lecsót berakni.

Majd vége a hétvégének és néhány nap eltelik, Évu hív, hogy mind az egész százharminc kiló be van főzve, és akkor majd a következő hétvégén jöhet a lecsózás. 

– Jó, szuper, lecsóban jó vagyok.
– Oké, akkor azt teljes egészében te csinálod, nekem úgyis be kell fejeznem holnapra a kéziratomat.

Másnap hív, kérdezem, hogy áll a kézirat.

– Á, ahhoz hozzá se kezdtem.
– Miért?
– Hát, úgy alakult, hogy felhívott a zöldségesem, és kaptam megint harminc kiló befőzni valót, szóval megcsináltam a lecsót is. De esküszöm, hogy véletlen volt.

Szentesi Éva

 A képek a szerző tulajdonában vannak