–

Felsóhajtok, és te fütyörészel. Emlékszel a barcelonai kiruccanásunkra? Fogtad a táskám, míg igazi spanyol csokoládét vettem a boltban egy igazi spanyol újsággal karöltve, mert egyszerűen nekem muszáj volt igazi spanyol íz, és betűk a kezeim közé – közvetlenül leszállás után a repülőről. Akkor érkeztünk meg csupán, te pedig fogtad a táskám a tied mellett, rágyújtottál, és vigyorogva néztél, hogy mennyire nem hazudtolom meg saját magamat még Barcelonában sem. Nem is tudtam volna, veled sosem tudtam. Láttad a mostani híreket? Terrortámadás történt állítólag ott, azon az úton, ahol mi is sétáltunk, ahol mi is fényképezkedtünk, ahol mi is rámosolyogtunk emberekre és épületekre, és ahol egy álomban hittük magunkat.

Nézem a képeket a CNN-csatornán, látom az embereket, és önkéntelenül is csak arra tudok gondolni, hogy kik lehettek ők, vajon mi volt az utolsó gondolatuk, szavuk, érzésük?

Hogy vajon kivel beszéltek utoljára, és mit mondtak a másiknak?

Barcelona mindig is a mentsvárunkként létezett. Leszaladtam minden reggel a boltba, és egy másodperc alatt boldoggá tettek az ott élők... vagy azok, akikkel találkoztam. Pedig nem tettek semmi különlegeset, csak léteztek és mosolyogtak. Tudod, úgy igazán, hogy sütött belőlük a tisztaság, a hála meg az élni akarás. Hála az életükért, hogy élhetnek. A spanyolok a legvidámabb emberek a Földön, és talán a legkiegyensúlyozottabban vallásosak: szeretet érző- és adó emberi lények is. Ott kezdtem elhagyni a kávéfüggőségemet, mert reggel – kávé nélkül – is erősen pozitív hatást értek el nálam. Te tudod a legjobban, hogy amíg nem volt koffein az ereimben, addig olybá’ tűntem, mint egy kómás zombi, és mindenki jobban tette, ha nem szól addig hozzám, amíg nem iszom meg az első adagomat; Barcelona leszoktatott erről. Ott elhagytam a koffeines reggeleket, délutánokat, napközöket, estéket, s mégis már kora reggeltől, szigorúan ébredés után is úgy lehetett velem csacsorászni, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Ott az is volt. Kinevettél. Kedvesen tetted, de kinevettél, és megcsókoltál, miután kimondtad, hogy „szeretlek”.

Barcelona a szeretet városa; nem Párizs, nem Róma, hanem Barcelona. Mindig így hittem, majd ellátogattam veled oda, és a hitem biztossá változott. A hit, ami mindig döcögött, ott vitathatatlan lett...

Barcelonában majdnem megkérted a kezem. Rád szóltam, hogy ne csináld, ne itt és ne most. Rád szóltam, hogy „nem elég az, hogy szeretjük egymást”? Négy hónappal később szakítottunk, de honnan is ismerhettük volna akkor még a jövőt? Talán ha akkor engedem, hogy eljegyezz, minden másképp alakul: lenne már egy gyerek és egy kutya a közös lakásunkban, otthon lennék gyesen, míg te keresnéd a pénzt. Igazi család lehetett volna belőlünk, ezt mindig is kinéztem magunkból, talán ezért nem sikerült; tudatalatti ellentmondás? Tudatalatti lázadás a mostani magyar hatalom elvárásai ellen? Szerintük a nő az akkor nő, ha szül, én pedig ettől még nem leszek csakazértis nő. Azt sem tudom, te hogyan gondolkodsz már erről. Van egy kisfiad, azt tudom, láttam a Facebookon, a gyerek anyját nem vetted el, még csak el sem jegyezted, „kapcsolatban vagytok”, és ennyi. Mikor a kisfiad, Áron, egy hónapos lehetett, te a haverokkal éppen söröztél kimenő gyanánt az egyik törzskocsmádban, küldtél róla nekem képet, mármint a gyerekről, és végigbeszéltük a hajnalt reggelig, amíg haza nem értél, és le nem feküdtél aludni. Azt írtad akkor, hogy sosem fogsz elfelejteni szeretni. Azóta nem beszéltünk, a gyerek lassan egyéves lesz. A kapcsolatod „másik fele” belájkolta egy cikkem, meg is osztotta, én meg nagyon nevettem. Éppen rólad írtam. Ezek szerint ő is ismer téged, nem aggódom többet miattad, hisz jó kezekben vagy. Bár te mikor nem vagy, nem igaz? Mindenki szeret, csupán te válogatsz.

Barcelonát is te választottad ki anno: fél évedbe telt, de végül is sikerült úgy megszervezned, hogy a legtökéletesebb utazás lett belőle a végén. Nem ígértél semmit, sosem ígértél semmit, és mégis minden meglett. Én a közepén még próbáltam ígérni, de leszoktattál róla; akkor szerettél, mikor csak én voltam, és nem valami megfelelési kényszeres kisliba, aki uralkodni próbál. Vajon a mostani párod is ennyire tudod kezelni? Vajon miért nem jegyzed el? Mindig azt hittem, hogy előbb házasodsz, és csak aztán lesz gyereked, mindig úgy képzeltelek el, mint valami régimódian modern férfit: régi hagyományok a jelenre ráruházva. Mégsincs gyűrűd, családod pedig természetes módon igen. Gyönyörűek amúgy, ezt le is írtam, amikor átküldted a képet Áronról, még azt is odaírtam, hogy hasonlít rád, és akkor azt válaszoltad, hogy reméled, ő nem fogja elcseszni az életét azzal, hogy nem azzal van, akire egész életében vágyott. Innen tudtam, hogy nagyon részeg vagy már, így gyorsan elvicceltem az egészet, átterelve a témát a hülyeségre és a felszínre. Már fel sem fogtad igazán, azt hiszem, bár nálad sosem lehetett tudni, mikor vagy igazán részeg, és mikor játszol csak rá, hogy azt higgyük, az vagy. Te voltál a legjobb játékos, akit valaha ismertem. Vajon a mostani párod is veled együtt játszik, vagy hagyja, hogy azt csinálj, amit csak akarsz? Nekünk örökös harcaink voltak egymással: néha túl ragaszkodó, néha túl szabad, néha görcsösen akartam a figyelmedet, az ölelésed, a társaságod, néha pedig elég volt a puszta tudat, hogy valahol éppen létezel.

Barcelonában megtanultalak szeretni. Megtanultunk kézen fogva sétálni az utcán, amikor nem azt néztük: milyen fura, hogy mi együtt vagyunk, hanem már fel sem tűntek az ilyen apróságok, olyan magától értetődők lettünk. Emlékszel, amikor az egyik este elkezdtél spanyolul beszélgetni az ottaniakkal egy kocsmában? Politikáról, vallásról, zenei életről, hétköznapokról; akkor olyan volt, mintha mindig is ott éltünk volna, és nagyon nehezen hagytam ott ezek után azt a helyet egy héttel később. Elég gyér volt a nyelvtudásod, mégis, azóta is tartod néhány ott megismert emberrel a kapcsolatot. Ez vagy te. Ilyenek voltunk együtt. Mindenkivel jól érezni magunkat, hogy csak egymást engedjük közel.

Barcelonában az ember nem lehet nem önmaga: önmagának a legnagyobb pozitív hatványa.

Vagy amikor az egyik reggel elmentél a szokásos futásodra, és olyan lelkesen tértél vissza a lakásba, amit béreltünk arra az időre, mintha magával a Pápával találkoztál volna. Barátkoztak és barátkoztunk. Abban a két hétben végképp úgy éreztük ott magunkat, mintha az lenne az otthonunk. Úgy váltunk el a megismert emberektől itt-ott, a szomszédoktól, mintha nem pár napja, hanem ezer éve a legjobb barátságban állnánk velük. S most – a barcelonai támadást nézve és hallgatva – azon kattogok, hogy miért pont a spanyolok? Ők csak a legeslegjobbat érdemlik. Pont, mint te. Ha veletek baj történik, a világnak meg kéne állnia, de legalábbis történnie kellene valami szörnyűnek, hogy a világ megérezze: most épp a legjobbakat bántják. És miért épp azok kapják a legtöbb küzdelmet, akik ennyire tiszták? Ők is hibáznak, mégis lélekben fehérebbek a legfehérebb lapnál is.

Barcelonában a La Ramblán sétálva megfogadtuk, – pont ott, ahová most behajtott a teherautó –, hogy bármi lesz is, sosem veszítjük el ezt a fajta köteléket, ami már az első percektől kezdve megszületett köztünk. Si le gusta como si no le gusta. (Tetszik vagy sem, ez van.) Ez volt a kedvenc spanyol kifejezésem, rád ragasztottam. Egymásra ragasztottuk láthatatlanul az egész lényünket, az egész felfogásunkat, az egész világunkat: nem is voltunk annyira különbözőek, mint néhanap gondoltuk.

Vajon neked Barcelonából mi maradt meg? Túl fogják élni, azt hiszem, nekik túl kell élniük.

Szia, szeretlek, visszajössz velem Barcelonába, hogy újra bizonyosságot adjanak a léthez? Hogy újra őszintén szeressük azt, ami körülvesz minket? Hálát adni minden percért, mint ahogy a spanyolok tették. Most én imádkozom értük. Pedig sokkal erősebbek a világnál. 

Varga Maja

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/Jorge Fernández Salas