–

Rohr Linda/WMN: Többször is olvashattunk már a budapesti, modern, családintegráló koraszülött osztályok működéséről.  A vidéki kórházak PIC-jeiről (Perinatális Intenzív Centrum) viszont alig esik szó. Milyennek képzeljük el az észak-magyarországi régió legnagyobb koraszülött–újszülött intenzív osztályát?

Afonyiné Kaló Tünde: Nekem nagyon szimpatikus az, hogy egyre több családbarát PIC szerveződik országszerte, és szerencsére a főnököm számára is. Így közösen azon dolgozunk, hogy a lehetőségeinkhez képest a mi koraszülött osztályunk is egyre nyitottabbá váljon. Feladatunknak érezzük azt, hogy a megyénkben született újszülöttek ne kerülhessenek hátrányos helyzetbe ebből a szempontból sem. Ezért rendszeresen konzultálunk a Melletted a Helyem Egyesülettel, amely közös információs és véleményplatformot biztosít az érintett orvosok, nővérek és szülők számára.

2015-ben nagyon jelentős előrelépés történt az osztályunk életében: a szülészettel egy épületbe költözhettünk. Előtte a koraszülött osztály másik épületben volt, ezért a beteg újszülött babákat ki kellett tennünk a transzport okozta stressznek, ami az egyik legnagyobb rizikófaktor egy koraszülött számára. Olyannyira, hogy amikor másik kórházból vagy messzebbről fogadunk pácienst, különösen extrém koraszülöttek esetén (1500 gramm születési súly alatti babák – a szerk.),

az az ideális, ha a mentő még az anya pocakjában „hozza be” a babát, és a kórházunkban kerül sor a szülésre, elkerülve ezzel a babát érő szállítási sokkot. 

Visszatérve osztályunk működésére: jelenleg 30 intenzív és 15 szubintenzív ellátást igénylő újszülöttet tudunk fogadni és ellátni. Nálunk egyelőre még szigorúbb a házirend, mint más családbarát PIC-eken. Apák csak látogatási időben mehetnek be a kórterembe, az anyák pedig háromóránként szoptatnak-fejnek-etetnek. Azok az anyák, akik vállalják, naponta pár órát kenguruzhatnak kicsinyeikkel. Még nincs fejőszobánk, így az anyatejet az inkubátorok és a kiságyak mellett fejhetik le az anyukák, és itt tanulhatják meg a szoptatás technikáját is. Alapítványi támogatásból kaptunk ehhez megfelelő székeket, hogy az anyáknak kényelmesebb legyen. Illetve 2016 óta – szintén alapítványi összefogásnak hála – van már baba-mama szobánk, ahol az anyák a hazamenetel előtt egy-két hétig összehangolódhatnak a babájukkal, hogy felkészüljenek az otthoni életre. Ide már jöhetnek az apák is. Apró lépésekkel, fokozatosan nyitjuk meg az osztályt. Sok munka vár még ránk, de biztatóak a kilátások. Elindultunk.

Afonyiné Kaló Tünde

R. L.: Mi tűnik jelenleg a legnehezebb feladatnak?

A. K. T.: Talán a legnehezebb itt tartani az anyát napokig-hetekig-hónapokig a beteg újszülöttje mellett, amihez nélkülözhetetlen az anyák és a hozzájuk kapcsolódó családok szemléletének és gondolkodásmódjának az átformálása. Sok anyuka ugyanis a szülést követően, a szülészeten kötelezően bent töltendő pár nap után hazamegy. Mindennapi tapasztalatunk, hogy amíg a koraszülött és újszülött osztályunkon telt ház van, addig az anyaszállásunkon általánosan csak öt–tíz hely foglalt. Ennek több oka is van. Leggyakoribb indok, hogy az anyát otthon is várja egy vagy több gyermek, és a család nem tudja megoldani az ő ellátásukat – ezt mi nehezen tudjuk befolyásolni. Segítséget viszont adhatunk, ha az anya szorong az átélt helyzetben, ha nem hisz saját magában vagy fél vagy nem tudja elviselni a kórházi körülményeket. Megpróbáljuk rávenni, hogy költözzön be az anyaszállásra és ne ingázzon egyszer-kétszer naponta akár 50–100 kilométerről. Félreértés ne essék, egyetlen anyáról sem hiszem, hogy felelőtlen vagy ne a legjobbat szeretné gyermekének. A probléma gyökere máshonnan ered.

Esetenként maga az utazás anyagi feltételei vagy a módja jelenti a legfőbb akadályt, de az is közre játszik, hogy a nagyvárosi gondolkodástól eltér a vidéki. Az emberek úgy gondolják, hogy a gyógyítást szigorúan a kórházakra, az orvosokra és nővérekre kell hagyni, amiben maguk az ellátók is érintettek. A múlt században igen erős kép alakult ki az egészségügyben arról, miszerint a szülő inkább csak látogató és nem tevőleges segítő.

A mi szempontunkból az a lényeges, hogy a szülők még nem jutnak elegendő információhoz arról, milyen sokat számít az anya jelenléte egy koraszülött számára.

Ezért is próbálok minden anyához személyesen eljutni, minden részletet alaposan átbeszélni, és erre motiválni a kolléganőimet is. Hosszú távon azzal a szándékkal, hogy az anyák a saját fontosságuk teljes tudatában hozzanak a gyermekükkel kapcsolatos döntéseket. Így arról is ők döntsenek, hogy a kisbabájuk mellett maradnak-e. Hiszem, hogy ha elég információt nyújtunk, ha hajlandóak vagyunk többször is elismételni, megerősíteni az anya nélkülözhetetlen szerepét, ha bármilyen kérdésre türelemmel és felkészülten tudunk válaszolni, akkor képesek leszünk változtatni a helyzeten és be tudjuk vonni az anyákat.

R. L.: Miért olyan fontos a koraszülöttek számára, hogy anyatejet kapjanak?

A. K. T.: Az anyatejes táplálás a koraszülött-ellátásban ma már evidencia, hiszen az anyatej minden cseppje gyógyszer a kicsi számára. Így ha az anya maga nem tud tejet adni, akkor donortejjel, azaz idegen anya tejével tápláljuk a kicsit. Kórházunkban anyatejgyűjtő állomás is működik. A legeslegjobb természetesen a saját anyatej, ugyanis a koraszülésre az anya teste azonnal reagál, az anyatej összetétele a saját kisbabája számára készül. Vagyis a koraszülésen átesett anya teje más, mint a teljes terminust betöltött szüléseket követően, hiszen más a baba alapvető igénye és másképp történik a tej feldolgozása. Ez a tej pedig sokrétűen segíti a babát a fejlődésben: hatással van a bőrére, a szemeinek fejlődésére, az agyi aktivitására, az immunrendszerére, javítja annak esélyét, hogy ne lépjen fel bélgyulladás, ami oly gyakori – és még folytathatnám a sort.

R. L.: Gondolom, laktációs szaktanácsadóként jól látható számodra a különbség abban, hogyan kell vagy lehet egy koraszülött babát megtanítani szopni, egy időre született babához képest.

A. K. T.: Egészen másfajta kihívást jelent a mellre szoktatás. Egyrészt van egy technikai háttér, ami eltérő. Más pozíciókat kell alkalmazni, más a koraszülött baba szájának és a bimbónak a méretaránya, és sokkal-sokkal több időbe telik a koraszülöttek táplálását felépíteni. Ebben az esetben nem napokról, hanem hetekről beszélünk. A szülést követően azonnal rohanunk mi nővérek az anyákhoz, hogy egy pár cseppet fejni tudjunk, majd az anyának el kell kezdenie önállóan fejni, akár napi 10–12-szer is ahhoz, hogy a megfelelő mennyiséget el tudjuk érni. Ez egy kimerítő, de nagyon hálás, gyors sikerélményt hozó feladat. Az anyák szívéről hatalmas kő gördül le, amikor sikerül anyatejet adniuk. A koraszülötteknél a szakirodalom szerint a 31–32. gesztációs héten alakul ki a szopóreflex, bár egyes források szerint már hamarabb is vannak szopómozgások. Ilyenkor már élesben is próbálkozhatunk.

Először sosem várjuk el, hogy egy teljes etetés megtörténjen, mert az csak csalódáshoz vezetne.

Csak ismerkedés van, mellre helyezés és a kötődés megerősítése. Egy-két hét is eltelhet, mire érdemi mennyiséget sikerül a babának szopiznia. És még ezután is jöhetnek visszaesések. Szerintem ez a legnehezebb: a visszaesés. Amikor az anyák számára úgy tűnik, hogy ott dereng a fény az alagút végén, ám hirtelen vissza kell lépniük a folyamatban, akkor sokan összetörnek. Pedig addigra már sok nehézségen túl vannak. A koraszülés sokkja után anyatejet adni, és aztán egy végletesen kihegyezett helyzetben fenntartani a mennyiséget, már magában emberfeletti teljesítmény.

Vagyis nagy-nagy türelemre és kitartásra van szükség. De ha egy 27. hétre született babát úgy tudunk hazaengedni, hogy szopik, sőt igény szerint szopik, az maga a csoda! Csoda az anya mosolya, csoda a bizalmi viszony, ami gyermek és anya közt kialakul, és mindez számomra jutalom, mert ilyenkor azt érzem, valamit vissza tudtunk hozni abból, amit a koraszülés elvett.

Képek: Melletted a Helyem Egyesület