Dr. Csernus Imre: „A kudarc számomra nem több mint figyelemfelhívás” – Interjú a női vízilabda-válogatott pszichiáterével

–

Gyárfás Dorka/WMN: Mindig is érdekelte a sportpszichológia, vagy véletlenül csöppent bele?

Csernus Imre: Hallottam már olyan véleményeket, hogy „mit keresek itt”, pedig valóban régóta űzöm. Még szenvedélybetegekkel foglalkoztam, amikor bejött hozzám egy többszörös magyar bajnok sportoló, aki komoly addikcióval küzdött. A nevét nem árulom el – azóta már nem él. Akkoriban még az én fejemben – mint a legtöbbünkében – is az a kép élt, hogy „ép testben ép lélek”, meg hogy aki magas szinten sportol, az biztosan mentálisan is rendben van. Akkor szembesültem vele, hogy a sportolók is emberből vannak, és nagyon sokféle konfliktussal kell megküzdeniük. Nem sokkal később – de már nagyon régen – megkeresett Szász Emese (azóta olimpiai bajnok párbajtőrvívó – a szerk.), amikor még nagyon fiatal volt, majd rajta keresztül elkezdtem dolgozni a női párbajtőr-válogatottal is, közvetlenül a londoni olimpia előtt, aztán még két évig. Később felkértek a Győri ETO-nál a futballcsapat mentális kezelésére, akikkel több mint tíz évet töltöttem együtt, és közülük öt-hat játékossal a mai napig foglalkozom. Illetve azóta mindenféle felkérések érkeztek. Tavalyelőtt pedig felhívott Bíró Attila, a női vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya, hogy – bár nagyon kevés idő áll rendelkezésre a januári Európa-bajnokságig, de – elvállalnám-e őket? Azóta velük is együtt dolgozom.   

Gy. D.: Ezek szerint van olyan, hogy egy csapattal évekig foglalkozik, de olyan is, hogy csak egy nagyobb megmérettetésre kell őket mentálisan felkészíteni?

Cs. I.: Igen, például a Veszprém férfikézilabda-csapatától is csak egy félévre szóló megbízást kaptam, ami a Final Fourig tartott. De ott is akadt több játékos, aki válogatott is volt, és ők beajánlottak oda, hogy segítsek felkészülni a csapatnak a vb-re. Hogy ennek a munkának mennyire konkrét eredménye lehet, azt jól mutatja a dánok elleni küzdelmünk a negyeddöntőben. A cél az volt, hogy a válogatott a legjobb hat között végezzen, és sikerült a negyedik helyezést elérniük.

Gy. D.: Ezt a mérkőzést azért említette, mert a mélypontról kellett felhoznia a csapatot?

Cs. I.: Igazából ilyen rövid idő alatt csak krízisintervenciót lehet végrehajtani, nem pedig mélyreható változásokat elérni. Ahhoz, hogy valaki kitartóan, hittel és hideg fejjel cselekedjen, rengeteg munka szükséges.

Gy. D.: Ennek a módszerét ön külön tanulmányozta és tanulta, vagy gyakorlat közben sajátította el?

Cs. I.: A nagy versenyek komoly megmérettetések a sportolók életében, amikor a legjobbat akarják kihozni magukból a legfényesebben csillogó érem reményében.

De ha máshonnan nézzük, akkor ezek is krízishelyzetek. Nem nagyon különböznek attól, mint amikor valakinek komoly döntést kell hoznia egy párkapcsolatában – egy olyan döntést, ami örökre szól. Hasonló a kettő fajsúlya.

Mindkettőben vannak átlátható tényezők, és ott a bizonytalanság, a belső félelmek, és ott lehet a makacsság, a türelmetlenség, esetleg egy alacsonyan fejlett érzelmi intelligencia is. Mindazok az emberi gyarlóságok, amelyek a magas teljesítményt ellehetetlenítik. Én ezt a területet autodidakta módon tanultam meg, ráadásul eredetileg nem is pszichológus vagyok, hanem pszichiáter.

Gy. D.: Hogy zajlik önnél egy ülés, amikor megérkezik egy új megbízásra?

Cs. I.: Mivel többnyire csapatokkal dolgozom, az első találkozás mindig az egész csoporttal történik. Ez azért fontos, mert a kereteket elengedhetetlen lefektetni. Utána hagyok időt, hogy leülepedjenek a dolgok, majd elkezdhetünk személyre szabottan dolgozni, egyéni problémákat megbeszélni, de valójában ezt is a csapat érdekében.

Gy. D.: Mennyi kitárulkozást vár el a játékosoktól? Egy korábbi cikkben azt olvastam: az edző abban látta a bizonyosságot az ön eredményességét illetően, hogy mindjárt az első alkalommal több játékos kiborult, vagy olyan dolgokat árult el magáról, amiket a többiek nem is tudtak róla.

Cs. I.: Nem tudom, ön mennyire van tisztában azzal, mi az érzelmi intelligencia, illetve mi az összefüggés az érzelmi intelligencia és a felnőttség között.

Gy. D.: Ezt próbálja feszegetni az első alkalmakkor? Hogy kinek milyen fokú az érzelmi intelligenciája?

Cs. I.: Én öntől kérdezem, kedves kisasszony, hogy tudja-e, mit jelent felnőttnek lenni? De a sportolóktól is ezt kérdezem. Ki a felnőtt? Kulcsfontosságú, hogy ki tud erre olyan választ adni, amit a gyakorlatban is lehet használni.

Én a felnőttséget úgy definiálom, hogy az felelősségvállalást jelent. A gondolataimhoz hangosan beszélek, azokhoz igazítom a mérlegeléseimet, abból fakadnak a döntéseim, és ebből születnek a tettek.

Ebbe kell beleállnunk nap mint nap – felismerve, hogy emberi tulajdonságaink vannak. Mindez tartalmazza az érzelmi intelligenciát is, mert az meg azt jelenti, hogy felelősséget vállalok az érzéseimért, mindegy, hogy azok pozitív vagy negatív töltetűek.

Gy. D.: Tehát ez a kulcs ön szerint egy csapat közös teljesítményében?

Cs. I.: Igen, hogy a tagok fejlesszék az érzelmi intelligenciájukat. Mert ha egy csapatot felnőtt emberek alkotnak, akkor krízishelyzetben tudatosan tudnak viselkedni, és akkor számukra a határ a csillagos ég.

Gy. D.: A női válogatottal már több mint két éve dolgozik. Gondolom, velük ezen a szakaszon már túl vannak.

Cs. I.: De mindig akadhatnak konfliktusok a csapaton belül.

Gy. D.: És akkor ezeket az ön jelenlétében és közvetítésében kell kibeszélniük a játékosoknak?

Cs. I.: Én azt vallom, hogyha valaki a „kell” szót használja, azzal csak a saját megfelelési kényszeréről árulkodik. Az élet ugyanis arról szól, hogy lehetőségeket kapunk, amelyekről szabadon döntünk. Márpedig, ha én döntök, akkor nem használom a „kell” szót. Ha én felhozom az adott konfliktust, azzal csak egy választási lehetőséget kínálok fel, és a játékos maga dönti el, hogy ragaszkodik-e ahhoz az úthoz, amely által ez a helyzet kialakult, vagy elkezd egy másik úton járni.

Gy. D.: Nekem a sportolókról az a benyomásom – ami lehet, hogy csak előítélet –, hogy nem mindig vannak abban a helyzetben, hogy saját döntéseket hozzanak. Kiskoruk óta edzők és szakosztályok írják elő nekik, merre menjenek, milyen szereket használjanak, mennyit eddzenek, és milyen versenyen induljanak. Nem önálló gondolkodásra nevelik őket, hanem cselekvésre.

Cs. I.: Az élsportnak ma olyan elképesztő a dinamikája, és olyan nagy terhelést jelent, hogy azt már nem lehet a „csak megyek előre” hozzáállással csinálni, mert az azt jelentené, hogy az ember a saját kivégzésére menetel. Másrészt a tudatos és érett sportoló pillanatok alatt elintézi a forrófejű riválisát.

A legnagyobb sportolók azokból válnak, akik az élsportot nem azért csinálják, hogy valaki a végén megsimogassa a fejüket, hanem, mert szívvel-lélekkel ezt választották, és el tudnak számolni vele önmaguk előtt.

Ennél fontosabb nincs.

Gy. D.: De annak, akit gyerekkorától beszippantott ez a közeg, és mindig megmondták neki, mi a dolga, nem feltétlenül jön meg magától ez a felismerés.

Cs. I.: Magától valóban nem jön meg, ezért fontos neki a megfelelő ajánlatot tenni. Annak idején, amikor a Győri ETO-ban dolgoztam, és jöttek azok a tizenöt évesek, akiket kiválogattak a legjobbak közé, én az első órán elmondtam nekik, hogy közülük – ha ez egy nagyon jó korosztály – maximum egy vagy két játékos fog bekerülni az első osztályba. A többi tizennyolc soha nem kerül be. Mert egy tizenöt évesnél is nagyon fontos, hogy tudja, mi vár rá, hogy ez nem fáklyás menet. Valójában már akkor megpróbálom megtanítani őket arra, mi a különbség a kudarc és a „nem sikerült” között. Maga tudja, micsoda? A „nem sikerült” azt jelenti, hogy én mindent beleadtam, de a másik jobb volt; a kudarc pedig azt, hogy nem tettem meg minden tőlem telhetőt. Tudja, én régóta őszintén dolgozom, mert az őszinteség elengedhetetlen ebben a munkában. Nincs mellédumálás.

Gy. D.: A legtöbb ember azonban azt sem mindig ismeri fel, ha éppen nem őszinte magához. Történnie kell valaminek ahhoz, hogy ezzel szembesüljön.

Cs. I.: Csakhogy a törvény nem ismerete senkit nem mentesít a betartása alól. Aki azt magyarázza be magának, hogy ő egy ilyen vagy olyan sportoló, és egyszer csak felbukkan mellette egy tudatos játékos tele önbizalommal, akkor az illető kénytelen szembenézni azzal, hogy ő valójában egy senki. Vagy nem. Mert ha a makacssága intenzív, és görcsösen kapaszkodik abba, hogy az a jó megoldás, amiben hitt, csak most épp nem jött ki neki a lépés, akkor újra meg újra ugyanabba a helyzetbe fog kerülni. De ez az élmény akkor is csak egy lehetőség. Vagy elgondolkodik rajta, vagy nem.

Gy. D.: Van olyan visszatérő probléma, amit több csapatnál és játékosnál is tapasztalt?

Cs. I.: A konstans önbizalomhiány, és az éles helyzetekben történő beparázás.

Gy. D.: Igen, magyar csapatsportoknál rendszeresen látjuk, hogy a győzelem kapujában torpannak meg, és veszítik el a már majdnem megnyert mérkőzést.

Cs. I.: Mert elfelejtik, hogy a meccs addig tart, amíg a bíró le nem fújja. Az önbizalomhiányuk ötvöződik azzal, hogy már előre örülnek a megnyert meccsnek, mielőtt még valóban megnyernék. Ha valaki tudatos, akkor ez nem következik be.

Gy. D.: Hogyan lehet önbizalmat adni pszichológusként?

Cs. I.: Én nem adok önbizalmat. Azt mindenki saját magának ad. Illetve szerez attól, hogy már ott vannak a megoldott konfliktusai, a leküzdött rossz tulajdonságai, amik sikerélményt okoznak. Sikerélményt lehet szerezni racionális és emocionális szempontból, ennek az egyensúlyát kell megtalálni.

Gy. D.: Lát különbséget a női és férfi sportolók között az önbizalom tekintetében?

Cs. I.:

A férfi sportolók nehezen fogadják el a segítséget, mert meg vannak győződve arról, hogy ők „istenből vannak”. A nők ebből a szempontból rugalmasabbak és nyitottabbak, könnyebben fogadnak el segítséget.

Ugyanakkor a sérelmeiket sokkal tovább hurcolják magukkal, és olyan dolgokat tartanak fontosnak, melyek valójában nem fontosak. Ez olyan, mint a félig telt pohár. A kritika elvileg arra való, hogy elősegítse a fejlődést. De lehet úgy is tekinteni rá mint sértésre.

Gy. D.: Ez szintén nem az önbizalomhiánnyal függ össze?

Cs. I.: Dehogynem. Aki jóban van saját magával, az tudja, hogy a kritikát megfogalmazó ember nem rosszat akar neki, hanem segíteni a fejlődésben.

Gy. D.: Ön szerint hány százalékban függ egy csapat vagy egy egyéni sportoló teljesítménye a mentális felkészüléstől?

Cs. I.: Száz. Fizikálisan mindenki egyformán felkészült, ezért a verseny valójában fejben dől el.

Gy. D.: És amikor egy versenyzőjének nem sikerül kihozni magából a legjobbat, azt a saját kudarcának is érzi?

Cs.I .: Ha én mindent megtettem, amit felismertem, akkor nem tekintem kudarcnak. De én is emberből vagyok, előfordulhat, hogy nem vettem észre valamit. Az élet: tapasztalás. A kudarc számomra nem több mint figyelemfelhívás valamire, amire később még jobban fogok koncentrálni. De biztos, hogy csinálni fogom tovább. Tudja, kettős állampolgár vagyok, és Szerbiában van egy mondás, ami szerint „Ha valami nem jött össze, semmi baj, megyünk tovább”. Ezt próbálom átadni azoknak a sportolóknak is, akikkel kapcsolatba kerülök. A legfontosabb, hogy megtegyünk minden tőlünk telhetőt, szívvel-lélekkel. Lehet, hogy a másik erősebb volt, jobb volt – végül is erről szól a sport –, de ettől még nincs vége a világnak. Nagyon izgalmas volt, amikor a férfikézilabda-válogatottal megvertük a dánokat a vb-n. Ugyanabban a szállodában laktunk, így megfigyelhettük a viselkedésüket a számukra vesztes meccs után. Először összezártak, búslakodtak, láthatóan nyomott volt köztük a hangulat. Aztán kis idő múlva kezdtek feloldódni, sörözni, visszafogottan nevetni – még aznap este. Mert tudták, hogy a jobb győzött, de ettől még nincs itt a világ vége. 

A BESZÉLGETÉS KIEGÉSZÍTÉSE  

Gy. D.: Ez az optimizmus vonatkozhat a női vízilabda-válogatott hazai teljesítményére is a vizes vb-n, egészen konkrétan a kanadaiak ellen vívott vesztes mérkőzésükre is? Abból is fel kell- és fel lehet gyorsan állni?

Cs.I .: Az biztos, hogy kudarcélmény volt nekik, mert a harmadik és negyedik negyedben kollektíve megijedtek a lányok. Ahogy a szakmabeliek mondják: becsokiztak. Erre még sokáig fognak emlékezni. Ha rövid távon sikerült is összeszedni magukat, hogy megmutassák, mire képesek, de utólag le fog csapódni a kudarc élménye. A legjobb lenne, ha kibeszélnék.

Gy. D.: Önnel?

Cs.I .: Velem, vagy valaki mással. Az én megbízatásom addigra véget ér, de ez nem zárja ki, hogy megkeressenek, akár egyenként. Ám mindenképp fontos lenne a trauma megbeszélése, mert ha valaki másnak kiadom magamból, attól megkönnyebbülök.

Gy. D.: Hogy lehet, hogy azóta önt nem keresték meg – ahogy egy interjúban nyilatkozta?

Cs.I .: Én továbbra is itt vagyok. Ők valószínűleg a következő meccsre koncentráltak, ami időben nagyon közel esett a vereséghez.

Gy. D.: Azt gondolnám, pont ahhoz kellett volna a pszichológus segítsége.

Cs.I .: Valószínűleg egymás között megbeszélték. Én pedig nem alkalmazhatok erőszakot, nem mondhatom, hogy igenis üljünk le, és beszéljük meg.

Gy. D.: Tehát mindig megvárja, hogy keressék? Nincs ott automatikusan mellettük?

Cs.I .: A trauma feldolgozásában az a legfontosabb, hogy a segítő akkor legyen ott, amikor az illető szeretné. Sokszor látjuk – akár a saját környezetünkben is –, hogy a hozzátartozóink, szeretteink hülyeségeket követnek el, és ha felhívjuk rá a figyelmüket, azzal csak tiltakozást váltunk ki. „Nem-nem, én jól vagyok” – mondják. Nagyon fontos megvárni, hogy ők maguk döntsék el, ha segítséget kérnek. Ilyenkor nem lehet, és nem is szabad erőszakot alkalmazni.

Gy. D.: Ön azért megfejtette már, miért ijedt meg a csapat azon a meccsen?

Cs.I .: 

Önbizalomhiányból származó menekülés a felelősségvállalás elől.

Gy. D.: Ezt közben már nem lehet befolyásolni? Az edző sem tud ilyenkor tenni valamit? Ha ön nincs is ott akkor a medence partján...

Cs.I .: Ez egy éles helyzet. Olyan, mintha az anyósülésen ülne, látná, hogy az autó sofőrje elrántja a kormányt, és mennek le az útról. Semmit nem tud tenni. Még ha vissza is rántja a kormányt, az autó már biztos, hogy nem lesz egyensúlyban.

Gy. D.: És az nem lehet, hogy egy ilyen kudarcélményből hosszú távon mégiscsak profitálhat a csapat?

Cs.I .: Rettenetesen kemény munka van előttük. Kutya kemény. Ezt a sebet csak tudatos munkával lehet megszüntetni, és hasonlóan éles helyzetek kellenek hozzá. De Budapesten akkor sem lesz többé vizes vb. Budapesten ezt már nem tudják helyrehozni...

szöveg: Gyárfás Dorka

fotók: WMN