–

Petra története úgy kezdődött, ahogy sok sikeres embertől hallottuk már: tök véletlenül. Egy barátnője szólt neki 13 éves korában, hogy próbálják ki együtt a szinkronúszást, ami akkoriban még gyerekcipőben járt Magyarországon. Míg a barátnő hamar elmaradozott, Petráról kiderült, hogy tehetsége van hozzá. Bár egyáltalán nem készült élsportolónak, hamar bekerült a válogatottba, és két év múlva – majd további tizenegy éven keresztül – országos bajnok volt. Gyakran járt külföldre edzeni, ahol a magyar edzők is tanultak, és részt vett a Sidney-ben rendezett olimpián. Tizenhárom év versenyzés után hagyta abba, miután elvégezte a jogi egyetemet, és elkezdett egy ügyvédi irodában dolgozni. Szintén tizenhárom év kellett ahhoz, hogy megszakítsa a szünetet, visszatérjen az uszodába, és csapatával egyből a budapesti masters vébé dobogójának legfelső fokára álljon. 

Gyárfás Dorka/WMN: Megáll az élet egy pillanatra, ha az ember világbajnokká válik?

Marschalkó Petra: Igazából fel sem tudod fogni hirtelen. Még úgy sem, hogy azért nem ugyanaz, mintha elitben (az aktív sportolók között) nyertünk volna.

Gy. D./WMN: Miért, az mitől jelent mást? Jobb lett volna húszévesen megélni?

M. P.: Nem is ezért, hanem, mert a masters más szintű küzdelem. Más a mezőny, ráadásul nem is állandó, minden évben változhat, kik az ellenfeleid. Amíg aktív sportoló voltam, pontosan tudtam, kik a legerősebb riválisaim, kikre kell odafigyelnem –mindenekelőtt az oroszokra. Ettől aztán sokkal nehezebb volt előrejutni is. Most azokkal mérkőztünk meg, akik épp itt voltak, és épp most vállalták a küzdelmet. Ez szám szerint lehet, hogy ugyanannyi ellenfelet jelent, de az összetétele egészen más. Kanadában, az Egyesült Államokban, vagy Svájcban nagyon népszerű a masters versenyzés, onnan nem is nemzeti csapatok, hanem több klubcsapat nevezett. És közöttük most mi voltunk a legjobbak.

Gy. D./WMN: Kifejezetten azért tértél vissza a szinkronúszáshoz, mert itthon volt a vébé, vagy már korábban is edzettél?

M. P.: A löketet mindenképp az adta, hogy Magyarországon tartották a versenyt. De sok más tényezőnek is össze kellett állnia: hogy a gyerekeim már kicsit nagyobbak, és el tudtam szabadulni mellőlük, ráadásul a csapattársaim is pont meg tudták oldani, hogy felkészüljünk.

Viszont ez a világbajnoki érem most akkora lendületet adott nekünk, hogy mindenképp szeretnénk folytatni. Én most fogtam csak fel igazán, mennyire hiányzott nekem a szinkronúszás.

Amíg aktív versenyző voltam, csak erről szólt az életem, nem lehetett félgőzzel csinálni. Napi két-három edzésem volt, és az iskola mellett minden időm, minden szabadságom erre ment rá. Amikor pedig befejeztem, hirtelen hatalmas űr keletkezett az életemben, amit nagyon nehezen éltem meg. Pár évig még megpróbáltuk egyben tartani a csapatot, céges rendezvényeken léptünk fel, de aztán ezek is ritkulni kezdtek, és szétszéledtünk. Nyilván azért is, mert az élet elsodort minket: dolgozni kezdtünk, gyerekeink születtek. De nekem mindig is hiányzott, és sokszor álmodtam vele.

Gy. D./WMN: Honnan jött az ötlet, hogy újra nekifutsz?

M. P.: Még aktív versenyzőként volt egy angol edzőm, akivel azóta is tartottam a kapcsolatot. Nagy név a sportágban, mert hétszeres Európa-bajnok – Carolyn Wilsonnak hívják –, aki 58 évesen elkezdett mastersben versenyezni. Egyszer csak rám írt, hogy nincs-e kedvem hozzá nekem is, mert annyira jó, és Budapesten lesz a következő vébé. Először azt válaszoltam, hogy mennyire irigylem, milyen klassz dolog ez, de aztán nem hagyott nyugodni a gondolat, és rájöttem, hogy miért ne futhatnék neki én is. Írtam a régi csapattársaimnak, és egy kis szervezés után összeállt a csapat. Nem mondom, hogy azonnal ment, mert senki nem tudta, mire számítsunk, milyen állapotban vagyunk. Nem akartuk magunkat úgy látni, hogy szégyenkeznünk kelljen. Az eredeti csapatunkból nem is szállt be mindenki, hívtunk egy másik klubból is két lányt, és végül az edzőnk is az ő klubjukból, a BVSC-ből jött.

Gy. D./WMN: Mindenki lelkesedésből vállalta?

M. P.: Igen, még az edző is. Találkoztunk az egyik lány lakásán, és megbeszéltük, hogy heti két alkalom fog beleférni. Az első pár hét még nagyon fura érzés volt, alig találtuk az egyenest a víz alatt. Rá kellett érezni. De onnantól visszajött minden, és teljesen természetesnek tűnt az egész. Csak arra kellett figyelni, hogy mennyit bírunk a mai fizikumunkkal. Muszáj volt mellette erőnléti edzést tartani, futni, tornázni – ki mit tudott megoldani. De még így is előfordult, hogy ha ugyanazzal az erőbedobással végeztünk el egy gyakorlatot, mint régen, viszont utána sajgott a derekunk, a hátunk. Négy lánynak van azóta családja, ebbe kellett valahogy beilleszteni a felkészülést. Épp ezért az edzések is hajnalban és hétvégén voltak.

Gy. D./WMN: Te nem is sportoltál az elmúlt tizenhárom évben?

M. P.: Csak annyit, amennyi egy anyuka életébe belefér. Fitneszterembe járogattam, és amikor a gyerekeket úszásra vittem, én is úsztam egy kicsit. De ez soha nem nyújtotta azt az élményt, amit a szinkronúszás. Most jöttem csak rá, hogy nekem az adja az örömöt, amikor az edző beteszi a zenét, és újra meg újra végigcsinálhatom a régi gyakorlatokat a vízben. Régen mindig fix bemelegítési programunk volt, és most is azt vettük elő, ugyanúgy készültünk. Ugyanannyi vegyes úszás, lábtempó, kevés levegővel végrehajtott sprintek. Persze az első hónapokban még kemény izomlázzal küzdöttem, de aztán visszaszokott a testem. 

 

Gy. D./WMN: Mi a legnehezebb a szinkronúszásban?

M. P.: Hogy az egyik testrészed mindig dupla terhelést kap. Amikor a víz felett dolgozunk, a lábunk annyira tapos, hogy ettől elsavasodik az izom. Amikor pedig lebukunk a víz alá, a karunkkal dolgozunk iszonyatosan.

Gy. D./WMN: Mérted valaha, mennyi ideig bírod ki a víz alatt?

M. P.: Amíg versenyző voltam, egyszer lemértem, hogy három percig bírom levegő nélkül – de ez a teljes nyugalmi állapotra vonatkozik, amikor semmi nem veszi el az energiámat. Egy kűr közben annyi erőt igényel a mozgás, hogy ha fél percig csak lábmunkázunk a víz felett, az már hosszú időnek számít, úgyhogy ilyet általában a kűr elején csinálunk, aztán már csak 15 másodpercre bukunk le.

Gy. D./WMN: Hányszor „léptél fel” a masters vébén?

M. P.: Amikor még nem tudtam, hogy a csapat összeáll-e, beneveztem magam szólóban, hogy valami tuti legyen, mert arra a legkönnyebb felkészülni is, hiszen akár egyedül is összeállítom a koreográfiát. Persze jobb, ha valaki látja kívülről... Egyéniben végül a negyedik helyen végeztem, de jobban örültem annak, hogy a csapatot is sikerült összerántani, és velük elhoztuk az aranyat.     

Gy. D./WMN: És milyen élmény volt maga a vébé?

M. P.: Hatalmas. Volt lehetőségünk arra, hogy már a verseny előtt edzzünk a helyszínen, és végigkövettem a szinkronúszó lányok versenyét az aktív korosztályban is. Azelőtt valahogy sosem tűnt fel nekem, mennyire gyönyörű a Vajdahunyad vára. Ebben a pár hétben teljesen lenyűgözött. És volt egy különleges élményünk is: az egyik csoporttársunk kezét ott kérte meg a barátja. Egyszer csak meghallottuk a hangját a mikrofonban, ahogy azt mondja: gratulál a versenyzőknek, de van egy másik fontos dolog, ami miatt szót kért. Akkor előjött, és megkérte a Dóri kezét. Mindenki bőgött persze...

Gy. D./WMN: A masters vébének nagyon más volt a hangulata, mint az elitnek?

M. P.: Persze. Az elit sokkal kiélezettebb küzdelem, a masters pedig barátságosabb. Találkoztam néhány versenyzővel azok közül, akikkel annak idején ellenfelek voltunk, és annyira megörültünk egymásnak. Mindenki olyan kedvesen és lazán állt hozzá. Megható élmény volt.  

Gy. D./WMN: A Facebookon keresztülsöpört, hogy még nyolcvanéves nénik is versenybe szálltak. Láttad őket?

M. P.: Igen, persze. A 70+-os korosztály szegény kifogta a legrosszabb időt, hidegben és esőben kellett fellépniük, így közönségük sem nagyon volt. Sajnálom, hogy pont nekik jutottak ilyen körülmények.

Gy. D./WMN: A ti sportágatokban mennyire számít a külső? Úgy képzelem, nagyon.

M. P.: Fiatalon nyilván számított, oda kellett figyelni a súlyunkra, és az edzőnk most is szólt, ha valakinek egy-két kilót le kellett dobni, de a mastersen már mindenféle méretű és súlyú hölggyel találkoztunk. Mivel nincs kvalifikációs követelmény, bárki indulhatott. Részt vett például egy igazi „big mama” alkatú fekete hölgy is Amerikából, aki valószínűleg sosem volt profi versenyző, de láthatóan nagyon élvezte a sportot. Emiatt mondom, hogy nagyon más volt a verseny hangulata.

Az számított, hogy mindenki örömmel és lelkesedéssel csinálja – nem pedig a tévé előtt ül és nassol.

Lehet, hogy egyszer csak különválasztják egymástól azokat, akik valaha élsportolók voltak a teljesen amatőröktől, de most együtt versenyeztünk.

Gy. D./WMN: Téged nem zavart sosem, hogy a szinkronúszókat mégis a legtöbben nem komoly sportolóként látják, hanem csinos lányokként, akiken legeltetni lehet a szemüket?

M. P.: Szerintem a legtöbben nem így látnak minket. Vagy ha mégis, én úgy döntöttem, hogy ezt bóknak veszem. Az rg-seket (ritmikus gimnasztika, korábban művészi torna – a szerk.) és a strandröplabdásokat is lehet csak a testükért nézni, és a feneküket fotózni, de én igyekszem ezen felülemelkedni. Ha valakit ez hoz ki egy meccsre, ott már biztosan látja, milyen kemény munka van mögötte. Persze van olyan csoporttársam, aki nem így gondolkodik, és feldühíti ez a hozzáállás…

Gy. D./WMN: Miért hagytad végül abba a szinkonúszást? Kiöregedtél belőle?

M. P.: Nem, lett volna még benne pár évem, a 2006-os hazai eb-n például még szerettem volna indulni, de már csak edzőként vehettem részt rajta, mert időközben elvégeztem az egyetemet, és bekerültem egy ügyvédi irodába, ahol komoly elvárásoknak kellett megfelelnem. Nem nézték jó szemmel, hogy mindennap rohanok az edzésre, és az összes szabadságom is a sportra ment rá. Úgy éreztem, túl nagy teher ezt a kettőt komolyan csinálni. Aztán pedig már megszülettek a gyerekeim is.

Gy. D./WMN: Arra sosem gondoltál, hogy edzőként folytasd?

M. P.: Nem, mert nekem mindkét dologra szükségem van: a szellemi és a fizikai kihívásokra is. De amikor az egyikről lemondtam, a hiányérzet évekig kísértett álmomban. Folyton azt álmodtam, hogy szinkronúszom, és az álom végére tudatosul bennem, hogy le kell mondanom róla, mert már nem fér bele az életembe. Valahogy mire felébredtem, figyelmeztettem magam, hogy ennek nincs többé realitása. A masters vébé ezt változtatta meg bennem: hogy mégiscsak lehet folytatni.

Gy. D./WMN: Ott voltak a gyerekeid a vébén?

M. P.: Persze, és annyira cukik voltak! Természetesen tudták rólam, hogy azelőtt versenyeztem, de most láttak így először.

Teljesen el voltak olvadva, a kűr után ölelgettek, puszilgattak, és azt mondogatták, hogy „De ügyes vagy, anyu! Te vagy a legjobb!” Ez volt az egész értelme. Meg az, hogy visszajött a fiatalságom.

Újra éreztem, milyen edzés után kijönni a vízből, és hagyni, hogy zsibbadjon a karom, vagy a hajnali edzés után hazamenni, és arra gondolni, hogy ma már csináltam valamit. Mindent megért, hogy a gyerekeim láthattak erről az oldalamról, hogy megmutathattam nekik, és sok olyan ismerősömnek, akik felnőttként ismertek meg, hogy ez is én vagyok.    

szöveg: Gyárfás Dorka
fotók: Csiszér Goti/WMN/Goti Photography