Mátészalka Budapesttől majdnem négyórányi távolságra van vonattal. Ide tartok író-olvasó találkozóra, felkészültem a hosszú zötyögésre. A táskámban rengeteg étel-ital, és egy jó vastag könyv. Átlósan szemben velem idős, feketébe öltözött, rideg pár. A szendvicsüket bicskával kockázzák fel, és olyan komoran néznek maguk elé, mintha nyerésre álló focicsapatuknak az utolsó pillanatban rúgott volna be egy gólt az ellenfél. Amikor befejezték a katonázást, kemény vonásokkal rejtvényt fejtenek.

Jaj, annak a szónak, ami nem jön ki!

A közvetlenül velem szemben ülő idős pár ezzel szemben folyton ugratja egymást. Ők is beszendvicseznek, az asszony úgy etetgeti az urát, mintha a gyereke lenne. A férfi viccelődik, amikor Tibi csokit kap: „Női nevű csokid nem lett volna ehelyett?” Felém néz, lesi az arcomon a hatást, vettem-e a poént. Én egyelőre a könyvembe bújok, de azért mosolyogva biccentek.

A szigorú pár közül a feleség kitipeg a vécére. A mosolygós férj átszól a komoly férjnek: „Rossz ám az a vécé, szerintem gyorsan mentse meg az asszonykáját!” A zord bácsi sötét arccal baktat oda a feleségéhez. Vagy őt kapja le a tíz körméről, hogy rossz mellékhelyiséget választott, vagy a toalettet, amiért volt képe elromlani. Szerintem még nem döntötte el.

„Tényleg rossz a vécé?” – tör ki belőlem. Na, ilyet is csak egy szőke, pesti nő kérdezhet. Leteszem a könyvet, mert tudom, ezzel a kérdéssel amellett tettem le a voksomat, hogy beszélgetni fogok a velem szemben ülő kedélyes párral. Akár Debrecenig. Fel is csillan a szemük azonnal. A bácsi, aki eddig a rejtvényét lapozgatta, meg a titokzatos szürke füzetét, rögtön társalogni kezd. Vidáman csatlakozik hozzá a felesége is. Ki meddig utazik. Hol lakik. Mivel foglalkozik. Mekkora a család.

A „mekkora a család?” kérdésnél szinte várom, hogy előkerüljenek a fényképek. A gyerekekről és az unokákról. Nem kerülnek elő. Én pedig nem feszegetem a kérdést, ha nincs gyerek és unoka, hát nincs. Amennyiben maguktól nem mesélnek róla, miért nincs, talán túl fájdalmas lehet az oka. Másról beszélgetünk. Kíváncsi vagyok, hogy egy hetven év körüli házaspár miről mesélhet az unokái helyett. A korral kapcsolatban egyébként sikerül megsértenem a bácsit, aki roppant büszke rá, milyen jól tartja magát. Kérdezgeti, mennyinek tippelem. Mondom neki, hatvanhét. Aztán már visszaszívnám, de késő. Miért nem tudtam megajándékozni egy „Biztos nincs még hatvan sem!” mondattal?

Gyerekek és unokák helyett a horgászásról magyaráznak. Együtt jártak hosszú éveken át pecázni. Sátraztak, csípették magukat a szúnyogokkal. Amikor ezt meghallom, megdicsérem a bácsit, hogy ilyen vagány asszonykája van. A nő hálásan néz rám. Fiatal kora óta sok betegség gyötörte, talán ez lehetett az oka, hogy nem lett gyerekük, tippelem. De a bácsika egy pillanatig sem neheztel semmiért a feleségére. Talán csak annyi, hogy néha sürgeti őt. Meg az, hogy nem lehet internet a telefonján. „Drága. Pedig az milyen jó lenne rejtvényfejtéskor, amikor nem jön ki egy szó, aminek valamelyik betűje semmihez sem kapcsolódik.” Így meg használhatja ezt a szürke füzetet. Különleges kifejezéseket, neveket jegyez fel benne, amik jól jöhetnek fejtés közben. 

A horgászaton kívül még a kertjükről beszélnek úgy, mintha a gyerekeiket nevelnék benne. Olyan szeretettel mesélnek a nemrég ültetett eprekről, és a kék fényű, labdafejű hortenziákról, hogy megjelennek előttem a növények. Szinte érzem a virágok illatát. Elrepül az idő. Észre sem veszem, és már Debrecenben vagyunk. Kiderül, hogy ők is a Mátészalka felé menő vonatra szállnak át. Az asszony járása bizonytalan, a lába fáj, nemrég épült fel egy komolyabb betegségből. „Mennyi lépcső!” – borzad el a peronon. „Nem baj, én leszek a botod” – mondja a bácsi, és felelősségteljes arccal lépked a néni előtt a lépcsőn lefelé menet. A nő keze a férje vállán. A felfelé menő lépcsőn ugyanilyen áhítattal haladnak.

Nagyon erős lehet a lelki kapocs közöttük, gondolom. Ők tényleg nemcsak a gyerek miatt maradtak együtt. Hanem azért, mert összetartoznak. 

Nem bírom megállni, hogy ne kérdezzem meg, amikor elhelyezkedünk a Mátészalka felé tartó vonaton. „Mi a hosszú házasságuk titka?” Somolyognak, összenéznek, majd kibökik. „Nem bonyolult. Csak engedni kell” – mondja a bácsi. „Igen, néha engedni kell, nem kell, hogy mindig igaza legyen az embernek” – erősíti meg a néni is. Végül leszállnak a vonatról. A bácsi lép le először. Aztán felnyúl a feleségéért, és lesegíti a vonatról, mint egy aprócska, könnyű gyermeket.

Én meg csak bámulok utánuk csillogó szemekkel. Megpróbálom a szívembe vésni a szavaikat. A mosolyukat. Felidézni azt a fajta törődést és tiszteletet, amit sokszor azok sem képesek érezni egymás iránt, akik együtt nevelik a gyerekeiket. Nemhogy ez a házaspár, akiknek nincsen közös utódja, és „csak”  a szívük köti össze őket.

 Finy Petra

Ha tetszett, olvasd el Marta és Sebastian történetét is, akik 62 éve vannak együtt.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Dragan Grkic