Pásztory Dóri: A világ legkirályabb munkahelye akkor is az enyém!

–

Barni Kft.

Lassan három és fél éve nyomom a főállású anyaságot. Ahogy minden melónak, így ennek is vannak előnyei és hátrányai. Személyiségtől függ, kinek melyik irányba billen a mérleg nyelve, ki, mikor érez késztetést a váltásra. Nincs kőbe vésett szabály, tuti recept. Anyák vannak, gyerekek, személyiségek... meg élethelyzetek, amik alakítják ezt a döntést. Én sosem voltam irodista típus, mindig jobban ment a home office, a WMN szerkesztőségébe is csak a Borcsa kajái miatt járnék be rendszeresen, ha Budapesten élnénk. Meg azért, hogy a Szentesi sose felejtsen le a divatanyag-összeállításairól. Szóval nekem tulajdonképpen tök oké lenne, ha ez állna a névjegykártyámon: Pásztory Dóra, Barni-projectvezető főmunkatárs, háztartásbeli alosztály.

De nem tagadom, voltak a pályafutásomban hullámvölgyek. Kicsit nehézkesen tanultam bele a melóba, nem mindig láttam a szakmai előremenetelt és a cafetériával sem voltam folyamatosan elégedett. De összességében elmondható, hogy most egy elég jó periódusban vagyunk a három és fél éves főnökkel. Nagyjából egy nyelvet beszélünk, az ebédlőasztalnál is mindig együtt ülünk, és elég jó bónusszal kecsegtet, igaz, pár évtizedet kell még várnom a kifizetéssel. Jó vezető, tisztában van a képességeimmel, kitapasztalta a munkabírásomat, és pont annyit terhel, amennyit bírok. Meg egy kicsit többet. Főleg a kreativitásomra és a kitartásomra van szüksége, ezeket képes a végletekig kizsigerelni.

Amikor még nem ennél a „cégnél” dolgoztam, azt gondoltam, hogy a Barni Kft-nél majd kicsit önállóbban végezhetem a munkám, és rugalmasabb lesz a munkaidő. Azt sem mérlegeltem, hogy mennyi hibalehetőség van ebben a feladatkörben.

Naponta több száz döntés, aminek rövid-, közép- és hosszú távú következményei lesznek, de nincs megállás, nincs idő a mérlegelésre, pörög a meló. Van, amikor azonnal kiderül, hogy ez nem jött be, van, hogy csak évek múlva.

Én egyébként teljesen elégedett vagyok az eddigi teljesítményemmel, nyilván a saját gyerekemet úgy látom tökéletesnek, ahogy van, de azért akad néhány kérdés, ami nem hagy nyugodni, főleg akkor, ha épp olyan lábbal keltem fel, hogy egyetlen porcikám sem kívánja a napi teendőket.

Munkahelyi kihívások

A durcás, antiszociális, „idegesít minden és mindenki” napokon erősen rá tudok pörögni olyan fontos kérdésekre, hogy például mikor fog már egyedül játszani, és miért nem hagy végre élni? Hiszen már három és fél éves, és én tuti olvastam olyan gyerekekről, akik órákig elszöszmötölnek mindenfélével, pár hónapos korukban hosszasan játszanak egy ásványvizes palackkal, majd háromévesen eltűnnek a szobájuk mélyén, és kijönnek, ha éhesek... vagy önként jelentkeznek fürdésre, majd egy jóéjtpuszi után elmennek olvasni az ágyukba, hogy csöndesen és zavartalanul álomba szenderüljenek. Biztos van ilyen, bizonyos napokon a fantáziámban elég erősen meg tudom rajzolni ennek a gyereknek a képét, de aztán mindig rájövök, hogy nem hasonlít az enyémre.

Be kell vallanom, hogy Barni azért kemény főnök. Nem úgy van, hogy ha rajzolok valami igazán szépet (konkrétan egy univerzális rakodóra hajazó remekműre gondolok), akkor elégedetten hátradőlhetek, és csöndesen ünnepelhetem magam. De nem ám! Akkor az egész építkezést meg kell rajzolni. Ha szerepjátékozni van kedve, akkor nekem is jut legalább három fő-, és négy mellékszerep, ő pedig leginkább a rendezői székben érzi jól magát. A közös kézműveskedés is leginkább úgy néz ki, hogy ő diktálja a feladatot, én meg serényen végrehajtom.

Ez a filmekben úgy néz ki, hogy a gyerek mindennap meglepi valami saját kezűleg készített kis aprósággal a kanapén  –tűsarkúban, kisminkelve és makulátlan outfitben – magazint olvasgató anyukát, amitől mindenki boldogan és meghatottan mered maga elé.

Ehhez képest, ha ott vagyok vele egy légtérben, akkor nem maradhatok ki semmi jóból, még akkor sem, ha a „jó” szóhoz társított értelmezési köreink nem mindig érnek össze. Mert hát a háromévesek és a harminchárom évesek nem teljesen ugyanazokból az intellektuális forrásokból táplálkoznak. Bár vannak napok, amikor úgy érzem, hogy sokkal jobb lenne a világ, ha mindenki inkább színes házakat építene, és az összes energiáját arra összpontosítaná, hogy két kockát összeillesszen, és a DUPLO lovat összebarátkoztassa a krokodillal.

Azt azért be kell vallanom, imádom nézni, ahogy épít, még akkor is, ha ebben az idilli jelentben egyáltalán nem úgy festek, mint a Született feleségek anyaképei. Ez az a tevékenység, amiben teljesen el tud veszni, amire úgy tud koncentrálni, mint semmilyen más játékra. Ahogy nő a torony, a ház, a jármű, az állatkert, úgy nyílik ki a fantáziavilága is. Engem pedig ezek a pillanatok mentenek meg azoktól a mélypontoktól, amikor úgy érzem, valamit elrontottam a melóban, mert túlságosan rám szállt a „főnök”, hogy nem vagyok elég kreatív, odaadó és kitartó a napi több órányi közös játékhoz, hogy kéne egy kaktusz vagy kutya vagy testvér... vagy bármi, ami ráébresztené a gyerekemet, hogy nem ő a világ közepe.

Amikor a főnök és beosztott élete összeér...

De az az igazság, hogy mégiscsak ő a világ közepe, ezt hiába tagadnám előtte vagy magam előtt, úgyhogy meg sem próbálom. Inkább igyekszem a lehető többször erőt venni magamon (a busás bónusz reményében, amit talán majd kamaszkorban osztanak ki), meglátni az előnyét a „feladatkörömnek” és egy-egy órára teljesen beleereszkedni az ő fantáziavilágába, a kis műanyag állatokon és figurákon keresztül utat találni a benne kavargó érzelmekbe, az alkotáson, építésen át meglátni a bontakozó kreativitását, és végül előkeresni magamban a gyereket, aki ugyanezekkel a figurákkal játszott 25 éve.

Azok az igazán önfeledt pillanatok, amikor a kettőnk gyerekkora összeér egy kockadarabban, ami évtizedeken át várta, hogy újra kézbe kerüljön.

Bármit csinál az ember minden áldott nap, napi több órában, abban biztosan lesznek nagyon unalmas periódusok, és szép sikerek is. Így van ez akkor is, ha egy íróasztal mögött ül, meg akkor is, ha egy farmot ábrázoló játszószőnyegen fekszik.

Úgyhogy igyekszem megtalálni a boldogságot a tökéletesen megépített űrhajóban vagy toronyban, mert tudom, hogy hamarosan már csak részmunkaidős lehetek... 

Pásztory Dóri

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van