–

Kell a segítség!

Szerencsére manapság azért jobban veszi ki magát, ha kiderül, hogy valaki pszichológushoz fordul, bár ritkán szoktak ezzel kérkedni, általában egy bensőségesebb beszélgetés során derül ki a dolog. 

Azzal már nagyjából tisztában vagyunk, hogy a lelki egészség éppolyan érték, mint a testi, és a kettő szoros egységben, optimális esetben összhangban működik. Roppant helytálló a megállapítás: „Ép testben ép lélek.” Valamennyiünk környezetében vannak önjelölt pszichológusok, akiknek a vállán kisírhatja magát a krízishelyzetben lévő barát, munkatárs. Ők talán kifinomultabb empátiával, érzelmi intelligenciával bírnak, vagy csak egyszerűen képesek meghallgatni és megérezni azt a pontot, hogy mikor kell a végső lökést megadni, és azt mondani a másiknak:

„ez így nem mehet tovább, kérj inkább segítséget!”

Hálásak lehetünk nekik, a magam részéről is elismerően nyugtázom, ha egy ismeretlen telefonáló – nagyon diszkréten, de segítséget kér munkatársa vagy beosztottja számára. Nem ritkán el is kísérik őket az első találkozóra. Joggal érezhetik ilyenkor azt, hogy tettek valamit az ismerősükért, de mégsem lépték át azt a határt, ami már egy szakember feladata, hogy a probléma mélyére menjen.

Mikor kell lépni?

Mi lesz azokkal, akik nem veszik a bátorságot... nem mernek lépni az ismerős, rokon, osztálytárs vagy családtag érdekében, noha a probléma esetleg ordítóan áll a szemünk előtt, csak épp nulla az illető betegségtudata? Tudjuk, van ilyen, ez is a pszichés probléma része. Hol a határ ebben? Kinek a felelőssége?

Tapasztalatom szerint minél súlyosabb egy mentális probléma, annál nagyobb hallgatás övezi a környezet részéről.

A pánikbetegség mára vállalhatóvá vált, mintegy divat is a diagnózis, erről nem ciki beszélni. Szépen ki lehet belőle gyógyulni.

De amikor egy apa 16 éven keresztül, rendszeresen, tettlegesen bántalmazza az egy szem gyermekét, majd megöli a feleségét, és ezt a szomszédok is évekig végighallgatták, akkor a „gyerek” miért 24 éves korában kap először pszichés támogatást, úgy, hogy önszántából kérte ezt? Közben bíróságon tanúskodott, kihallgatták, iskolákba járt pedagógusokkal körülvéve, járt testnevelés órára is, ahol alkalmanként jól látható volt a bántalmazás nyoma, mi több, maradandó testi károsodása lett abból adódóan, hogy a szülei nem vitték orvoshoz egy sérülés után.

Miért dönt a halál mellett egy fiatal sikeres életpályájának derekán, aki tele van lehetőséggel, ambícióval, ésszel? Azért, mert beteg lett, depresszióssá vált. Észrevették, de már késő volt, mert „senki nem gondolta volna, hogy pont az ő dolga volna közbelépni”. 

Azt is tudjuk, hogy nem lehet mindenkit „megmenteni”. De meggyőződésem és hitem is, hogyha jobban figyelnénk a környezetünkre, és időben mernénk lépni, akkor többen maradnának életben.

Az öngyilkosság is tabu

Az elmúlt hetekben tágabb környezetemben három tragikus kimenetelű öngyilkosság történt, teljesen különböző indítékok miatt, különböző életszakaszokban és életkorban lévő emberek követték el. Mégis fellelhető némi azonosság – azon kívül, hogy egyikük sincs már az élők között – mindegyik esetben tetten érhető volt a reménytelenség. Évtizedek óta tudjuk, hogy a súlyos reménytelenség az öngyilkosság legerősebb előrejelző faktora. Aki arra készül, hogy eldobja az életét, nem „csak úgy” leugrik a tizedikről, hanem sokszor már jóval előtte jeleket ad, direkt vagy indirekt módon, de gyakran teljesen egyértelmű jeleket. Sokszor ki is mondják: „végzek magammal, öngyilkossági gondolataim vannak”, máskor „csak” a mély reménytelenség és bezárkózás látható, de mindenképpen feltűnő a viselkedés megváltozása. Ezt általában nem a pszichológusok vagy pszichiáterek érzékelik, mert az illetőnek eddig nem volt köze a szakemberhez, hanem a környezet, nemritkán a háziorvos, mert ott általában megjelenik az illető ilyen-olyan szokatlan testi problémával, táppénzes igénnyel.

A tinédzserkor is nagyon veszélyeztetett időszak, sokszor az életvidám kamasz magába fordul, óriási szorongásokkal küzd, ami alig elképzelhető egy felnőtt számára. Ilyenkor hatalmasra nő bennük az érzés, hogy elutasítottnak érzik magukat, fellép a kisebbségi komplexus, és a nehéz megmérettetések miatt kilátástalannak tűnik számukra a jövő. Esetleg meg nem értettnek érzik magukat, a szülők előtt szégyellik a szorongást, nehezen nyílnak. Egy ilyen lélektani helyzetben esetenként gyorsan jön az élet értelmetlenségének érzése, majd a tettek...

Ki segíthet? Hogy ismerjük fel?

Tapasztalatom szerint mindig az tudja megtenni az első – talán leghatékonyabb lépést, aki a leghamarabb felismeri, hogy baj van. Talán egy tanár veszi észre, hogy a gyerek fura, másképp néz a szemébe, máshogy viselkedik. A szülők gyakran nem észlelik, hogy baj van, hisz néha annyira elfoglaltak, hogy sokszor csak perceik jutnak a gyerekre, aki ráadásul kompenzál, és nem nyílik meg nekik. 

Minden jobb a diszkrét hallgatásnál.

Megható momentum volt a praxisomban, amikor egy fiatalember kérte a segítségemet hasonlóan fiatal kollégája miatt, akinek nagyon szokatlannak találta viselkedését. Szerette volna, ha mielőbb segítséget kap, nehogy kockáztassa a pozícióját. Teljesen jogos volt az aggodalma, a férfi súlyos pszichotikus szintű szorongást élt át, ami teljesen ellehetetlenítette az életét. A család pusztán annyit vett észre, hogy fiuk kicsit rosszabb hangulatban van, és még a szokásosnál is zárkózottabb.

Számos kifogást, reális indokot lehet találni arra, hogy ne avatkozzunk bele más életébe, problémájába, mert ez nem a szomszéd, a pedagógus, a barát, az utca emberének a dolga. Mégis úgy gondolom, hogy vannak olyan evidenciák, amelyekre figyelni kell, akár a legrosszabbra gondolni, mint egy orvos a diagnózisalkotásnál, aki mindig a legsúlyosabb lehetőséget próbálja meg kizárni először.

Mire figyelj? 

  • A viselkedés megváltozása, sok esetben a végletek felé irányuló változás. Az illető hirtelen túlzottan agresszívvá válik, vagy éppen erőteljesen elzárkózó, visszahúzódó lesz. Semmiképpen sem a tőle megszokott viselkedési formát tapasztaljuk.
  • Olyan lépéseket tesz, olyan döntéseket hoz az életében, amelyek minden ésszerűségnek ellentmondanak. Hirtelen megszabadul számára korábban fontos dolgoktól, válni akar, otthagyja a munkahelyét, konfliktusokba keveredik.
  • Fokozottan használja az élvezeti szereket, nyugtatót szed, nem tud aludni, zaklatott.
  • Az életét reménytelennek látja, nem érez kiutat, nincs jövőképe, fél a jövőtől.  
  • Furcsa szokásokat vesz fel, kényszeres viselkedést mutathat.
  • Szó nélkül távozik otthonról, bizonytalan helyre megy, időnként eltűnik.
  • Fenyegetőzik akár ön- akár másokra irányuló agresszióval.

Természetesen nem minden viselkedésváltozás utal arra, hogy végletes következtetéseket vonjuk le az illető lelki állapotára vonatkozóan, de inkább figyelmesek legyünk, mint nagyvonalúak. Ilyen helyzetben, amikor sokakban felmerül a felelősségvállalás kérdése, az legyen az első gondolat, hogy a felismerés a legfontosabb, ha valaki ennek birtokában van, az már egy lehetséges lépés a megoldás felé.  

A tragédiákat se hallgassuk el. A kamaszok előtt is beszélni kell róla, a naiv tudatlanságnál minden jobb. Tisztában kell lenniük azzal, hogyan és mire figyeljenek egymás között, kik a veszélyeztettek, hogyan avatkozhatnak közbe, és hol kérhetnek segítséget.

Szalánczi Kriszta

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/Marjan_Apostolovic