–

Ennek árnyékában szeretem a hangulatot és a fényeket. Szeretem, ahogy a nyolcéves unokaöcsém izgatottan várja a vacsora alatt, hogy végre jöjjön már a Jézuska, hogy a rövid szertartás után karácsonyi dalokat énekeljünk belevesse magát a százezer csomag közé, és euforikus állapotban tépje a több erdőnyi papírt anélkül, hogy felfogná, mit is kapott. Ez most még a mennyiségről szól. A legtöbb és a legnagyobb legyen. Most még ez számít. Nem is tudom, mi lenne, ha nem lenne ez az üde színfolt, talán már mindannyian altatót vettünk volna be, marokszámra.

Szeretem az ünnepi menüt is. Amióta az eszemet tudom, minden évben mindig ugyanaz. Anyu főzi, bár volt próbálkozás arra, hogy apu átveszi tőle a halászlevet, de a következő évben újra anyu állt a fazék felett... és passzírozott. Soha nem lett kimondva, de anyu ebben is világbajnok. Ez van, bocs, fater! Rántott hal, guba, franciasali. A szenteste menüje. Gyógyszer itt is kell a végén, mert a mérték az nem nagyon jellemző ránk.

Annyi Espumisant, mint mi, szerintem senki sem zabál.

Idén úgy alakult, hogy erre a pár napra kiköltöztem a hideg és fűtetlen verandára, mert odabent kissé túlcsordult a lakás. Nincs túl sok igényem, de az önálló alvótér azért nálam aranyszabály. Kilenc körül ébredtem, apu jött. Ha együtt a család, apu a kávéfelelős. Bedurrantja az öreg kotyogóst, Omnia illata szállt a Zsolnay csészékben, alátéttel és kiskanállal szervírozta a kávét, és lassan azt is megtanulja, hogy cukor nélkül, sok hideg tejjel iszom, de inkább megkérdezi, nehogy elvétse az arányt. Ittam a kávét, és csak néztem ki a fejemből. Mindjárt elindulok reggelit csinálni, hogy tehermentesítem anyut. Ezen merengtem, majd eszembe jutott, hány éve is harcolunk már egymással, és hangzik el a klasszikus mondat: „Jajj, Anyu!”

Anyám kos. Én is. Két dudás egy csárdában aligha fér meg egy légtérben boldogságban, békességben. Úgy 12 éves koromig lehettem anyu kicsi fia, aztán kamaszodni kezdtem, és először hagyta el a számat az első „Jajj, Anyu!”! Klasszikus szitu lehetett, pontosan már nem emlékszem, de valami iskolás összejövetel volt, ahol cikinek tűnt a többiek előtt anyu gondoskodó, puszilkodós jelenléte. Jó hangosan vágtam a képébe, hogy mindenki hallja! Bocs, mutter, én már nagy vagyok, önálló nagyfiú, aki, ha kell, a rossz jegyeit is elhallgatja.

A „Jajj, Anyu!” akkoriban ezt jelentette ebbe a két szóba préselve. Kit érdekelt, hogy ez neki fáj?! Aztán úgy alakult, hogy a „Jajj, Anyu!” életre kelt. Nem értettem, miért kell bőgni, mondjuk, anyák napján, ahol a régi temetőtőből szedett orgonacsokorral a kezünkben apuval és nővéremmel énekeltük az Orgona ágát, miközben anyu zokogott. Megpusziltuk, megöleltük, aztán odadobtam flegmán, hogy „Jajj, Anyu!” Ő meg mondta, hogy egyszer majd megérted, de én hárítva minden érzelmet, csak kajánul vigyorogtam.

Az biztos, hogy ez örökletes. Emlékszem, régen Kovács mama volt az, aki végigsírta az összes ceremóniát. Már kicsi gyerekként sem értettem, minek zokognak, amikor elvileg örülünk annak, hogy vagyunk. Minek könnyezni és sós puszikat adni-kapni akkor, amikor van mit enni... meg amúgy is. Aztán azt vettem észre, hogy anyu lett az öreganyám. Később beállt a sorba minden néném, majd nővérem is, miután megjött a család legkisebb tagja, a mi Robikánk. A „Jajj, Mamát!” váltotta a „Jajj, Anyu!”, és idővel én is megértettem, miért csorog a könnyük, így felnőttként már nem mondtam, hanem kábé én is nyeltem a könnyeimet, pláne, amikor észrevettem, hogy már apu is sírdogál.

Tény, hogy velünk gyorsult fel a világ. Ami nekünk tök természetes, az a szüleinknek – nagyon kevés kivétellel – egy teljesen más világ. Csak kapkodják a fejüket, mi meg türelmetlenül vágjuk oda: „Jajj, Anyu!”, nézd meg a neten, vagy: „Jajj, anyu! Nem igaz, hogy nem tudod beállítani a felvétel funkciót a hülye okostévén, amikor múltkor megmutattam.... vagy „miért nem egyszerűbb az a rohadt érintőképernyő, mint az az ócska, nyomógombos mobilveterán”.

Sajnos az én kamaszkorom még mindig tart, ez egy örökké tartó lázadás. Nem vagyok könnyű eset, és a türelem sem az alapfelszereltségem része. Mindent azonnal ide nekem, meg különben is, miért nem olyan egyértlemű neki minden? És miért nem tudja megjegyezni, hogy ne kérdezze meg, mikor jövök haza legközelebb, amikor még fél lábbal a lakásban vagyok? Ilyenkor csak ránézek, és csak annyit mondok: „Jajj, Anyu! Azt sem tudom, holnap mi lesz!”

A vasárnapi ebédek egyik kedves mozzanata volt, amikor a levesben főtt kelbimbót anyunak adtuk, mert tudtuk, hogy szerette. Nem pusztán önzetlenségből tettük. Egyszerűen nem ettük meg (a tesómmal együtt). Most már szeretem. Mondjuk így: megsütve. 

Sült csirkecomb citromos-mogyorós kelbimbóval

Hozzávalók:

– 4 egész csirkecomb

– fél citrom

– fél teáskanál só

– 1 kávéskanál currypor

– 3 evőkanál olaj

– 1 kg kelbimbó, megtisztítva, felezve

– fél dl olaj

– 10 dkg durvára őrölt földimogyoró

– fél teáskanál só

– 1 teáskanál citromlé

– 5 dkg vaj

Elkészítése: a sütőt előmelegítem 210 fokra. A megtisztított, leitatott csirkecombokat keverőtálba teszem. Megsózom, meglocsolom az olajjal, fűszerezem curryvel, citromlével, majd alaposan összeforgatom. Egy tepsire vagy hőálló edénybe rakom, majd a combok méretétől függően 45-50 perc alatt készre sütöm őket.

Közben egy nagyobb keverőtálban az olajat összekeverem a sóval és a citromlével. Hozzáforgatom a kelbimbót, majd megszórom a mogyoróval. Sütőpapírral bélelt tepsire borítom, a kelbimbókat a vágott felükkel lefelé fordítom, majd 20-22 percre a sütőbe tolom. Úgy időzítem, hogy körülbelül. a csirkével egyszerre készüljön el.

Citromos olvasztott vajjal tálalom. 

Szatmári Feri

A képek a szerző tulajdonában vannak