–

Judit:

Egyszer (na jó, nem csak egyszer) sikerült egyetlen napba sűrítenem valaki más egész éves szerencsétlenkedését. Pár hónapos volt a kisfiam, épp sétára indultam volna vele, amikor a babakocsit bent felejtettem a lakásban, és közben kizártam magam. Kulcs bent, gyerek, táska a kezemben kint. (Még jó, hogy nem fordítva.) Milán már picinek is nagy volt, így a négy hónapos, meztelenül is kilenc kilós csecsemő téli anorákban nyűgösködött a karomban. Kényelmes szitu volt, na. A kilencedik emeleten laktunk, onnan lecipelni őt önmagában is teljesítmény volt... Senki sehol, aki segíteni tudott volna. Úgyhogy fogtam a csomagot, beültem vele a kocsiba, közben hívtam a zárszerelőt. Elrohantam a legközelebbi ATM-ig, hogy ki tudjam fizetni a szakit,  leparkoltam. Mire visszaértem, kerékbilincs került a kocsira. És a kezemben még mindig a „mázsás" bőgő sószsák. Vissza az automatához, újabb összeg ki, posta, sorbanállás, büntetés befizetése, bőgő csomag, bőgő mami. Kocsi kiszabadít. Hazafuvar, zárszerelő megvár, szerelés kifizet. Lakásba vissza. Soha nem fogom elfelejteni azt a napot. Pedig nagyon szeretném…

Gina:

2009 nyarán megjártam a híres El Caminót, vagyis a Szent Jakab-zarándokutat. Megérkeztem Santiagóba, teljesen üres pénztárcával, egy bankkártyával és egy hitelkártyával, aminek nem tudtam a PIN-kódját, így csak vásárlásra használhattam, készpénzfelvételre nem. Körülbelül 25 euróra lett volna szükségem, hogy nagyjából biztonságban érezzem magam. Találkoztam egy magyar lánnyal, aki adott kölcsön egy tízest, aztán bementem egy boltba, ahol volt terminál, hogy legalább ajándékot tudjak venni a szeretteimnek. Vásároltam húsz euróért, a tulaj viszont hosszan bénázott fizetéskor a kártyámmal, és végül SMS-t kaptam egy dupla levonásról. Nem volt vita, az ő hibája miatt történt, úgyhogy a férfi azonnal a kezembe nyomta a húszeuróst készpénzben. És ezzel meg is oldódott a készpénzproblémám! Tisztára Winona-sztori, nem?

Winona Ryder a híres „gas for money" – benzint készpénzért jelenetben
Winona Ryder a híres "gas for money", benzint készpénzért jelenetben (Universal Pictures, 1994.)

Borcsa:

Eleve van benne egy enyhe viszolygás a pénzzel kapcsolatban. Annak idején, amikor angolt tanítottam, utáltam, hogy az óra végén leteszik a diákok az asztalra a zsetont, majd távoznak. Olyan prostis volt az egész. Ráadásul nem is szeretek úgy költekezni, hogy készpénzt használok. Valahogy sokkal jobban érzem úgy a súlyát, és inkább a végén nem veszek semmit, a gyerekek meg morognak, hogy miért nem azt lett a vacsora, amit megígértem, hanem a tegnapi maradék. Úgyhogy a legnagyobb fájdalmam, hogy itthon még mindig egy csomó helyen nem lehet kártyával fizetni, például a zöldségesnél vagy a kedvenc cipőboltomban. És kápéban kipengetni egy pár cipő árát... az nagyon fájdalmas. Szóval minden egyes alkalommal, amikor cipőt veszek magamnak, a kártyám igazi, hamisítatlan defibrillátorként üzemel!

Judit 2:

A férjem – dacára annak, hogy pénzügyekkel foglalkozik – nem használ bankkártyát. Amikor megismerkedtünk, és kiderült, hogy ő a készpénz híve – és kizárólag céges ügyekben használja a plasztikot, de azt sem szívesen – nem igazán értettem. Ő meg engem, a megrögzött kártyahasználót nem értett. Igen ám, de van egy közös szenvedélyünk: az utazás. Ő korábban is rengeteget utazott a maga készpénzes módján, azonban a gyerekkel való utazásaink már nem alakulhattak teljesen spontán, sőt sokkal inkább a gondos tervezés mentén zajlanak a mai napig. A spontaneitás máshol kap helyet az kirándulásainkban. A szállásfoglalást viszont – biztos, ami biztos alapon – évek óta egy bizonyos online rendszeren keresztül intézzük. Ami csakis bankkártyával lehetséges. Így a férjem, aki már decemberben nem bír magával, a nyári szállásajánlatokkal kel és fekszik, majd amikor mindenféle, általam nem ismert koordináta-rendszer szerint végre rálel a megfelelőre, koslat utánam, hogy hozzam a kártyám, és gyorsan indítsam el a foglalást, mert már csak egyetlenegy szoba maradt abban a szuper panzióban, és nekünk oda KELL mennünk. Szóval… ilyenkor jó vagyok neki a bankkártyám.

DTK

Hú, én valami hihetetlen nagy dolognak éreztem, amikor először lett bankkártyám. Emlékszem, mentem az automata felé a Ferenciek terén, és tisztára úgy éreztem magam, mint Winona Ryder a Nyakunkon az életben. Csak, mondjuk, pénzem nem nagyon volt raja, csupán havi pár ezer forintnyi ösztöndíj. Ennél felnőttesebb csak az volt, amikor a gyerekem, aki minden évben –már menetrendszerűen – a születésnapja előtt betegszik meg, tavaly október végén megint kidőlt. Olyannyira, hogy egy percre sem lehetett magára hagyni… A férjem épp a tengerentúlon dolgozott, a nagyszülők minimum 200 kilométerre, barátok munkaidőben szintén elérhetetlenek, szomszédasszony sehol. A hűtő meg töküres. Nemhogy tortát nem tudtam sütni neki, de egy fél kiflit se tudtam megvajazni, mert se kifli, se vaj. Aztán eszembe jutott, hogy több élelmiszerüzlet is vállal házhozszállítást. Úgyhogy szépen bevásároltam online, és mivel az automatához sem tudtam elszaladni, kifizettem az egészet kártyával az interneten. Lett kifli, lett vaj, torta az nem lett. Mert irdatlanul ügyetlen vagyok sütésben, viszont tudtam a betegemnek rögtönözni egy csokis muffint, mert találtam hozzá egy doboznyi előre elkészített hozzávalót (igen, én így sütök... és?). Lett szülinap... a kanapén, a takaró alatt. Csak a miénk volt. Egy édes emlék.  

Fotó: Nyakunkon az élet/Reality bites (Universal Pictures, 1994., rendezte: Ben Stiller)