–

Nem kell egy filmnek jónak lennie ahhoz, hogy szerethető legyen – ellentmondás?

Mindjárt elmagyarázom, miért nem. Például azért, mert lehet egy filmnek szíve, de nem elég tehetsége. Vagy lehet szíve és tehetsége, de nem elég pénze, ami a minőségre rányomja a bélyegét. Vagy lehet tele közhelyekkel, de ha azok meg vannak töltve tartalommal, akkor kit érdekel, hogy már ismertük őket?  Elárulom: ez mind felmerülhet benned, ha a Végállomás: esküvőt nézed. És mégis, én remekül szórakoztam. Mindennek ellenére.

Például dacára annak, hogy ezt a sztorit már kívülről fújjuk, de tényleg. Két idegen összeakad a reptéren, azonnal szóváltásba keverednek, egymás agyára mennek, majd egymás mellé szól a jegyük, végig veszekszik az utat, és kiderül, hogy nem válhatnak el a célállomáson sem. Tegye fel a kezét, akinek nem jutott eszébe máris a Francia csók Meg Ryannel és Kevin Kline-nal. Én, mondjuk, milliószor láttam, szóval nem ér, de nem hinném, hogy csak ez a két film épül erre az alaphelyzetre.

Na, és mi szokott történni a kapásból veszekedő, egymást zsigerileg irritáló párokkal? Naná, hogy óriási szerelem.

Aztán van egy másik filmes klisé is, az úgynevezett fucked-up karakterek csúcsra járatása, akikről rendre kiderül, hogy 1. mélyen legbelül csak szeretetre vágyó kisgyerekek, 2. nem is ők az igazán elcseszettek, hanem a világ körülöttük. Vagy biztos ismeritek azokat az amerikai független filmeket, amiknek a szereplői Woody Allen köpönyegéből kibújva megállás nélkül dumálnak, mint akik élő közvetítést adnak a fejükben átsuhanó összes gondolatfoszlányról. Természetesen a párkapcsolat körül forog az összes, és hogy miért nem jön össze a dolog. Jusson eszetekbe például a Mielőtt felkel a nap, Mielőtt lemegy a nap és a Mielőtt éjfélt üt az óra, vagyis Julie Delpy, Ethan Hawk és Richard Linklater trilógiája. Ez is mind érvényes a Végállomás: esküvőre.

De most már mondom a jó híreket is. Először is szellemes. A Végállomás: esküvőt Victor Levin írta egyszemélyben (akinek itthon nem igazán ismerhetjük a korábbi munkáit, kivéve a Mad men – Reklámőrültek sorozatot, amiben producerként tevékenykedett), de minden mondatáról lerí, hogy van kellő élettapasztalata, hogy klasszikus amerikai zsidó humoron nevelkedett, és nagyon érzékeny lelke van. A párbeszédek úgy pörögnek, hogy alig lehet minden poént felfogni, pedig annyira jó lenne…

Legszívesebben ötpercenként felkiáltana az ember közben, hogy állj! Hadd élvezzem ki!

A filmet egyébként úgy képzeljétek el, hogy semmi másból nem áll, mint a két szereplő párbeszédéből. Másfél óra tömény dialóg, a világ kizárva. Csak ez a két ember létezik, és ami közöttük alakul. Nem unalmas, sőt, egész gyorsan elrepül. Ez a Victor Levin azt vallhatja, hogy az unalom a legfőbb ellenség, ezért ilyen gyors a film tempója, és azonnal véget ér ott, ahol kell – ahol már nincs szükség egyetlen további szóra sem. Szép volt, jó volt, ennyi volt. Kivéve, hogy se nem szép (mert a látványra nem sokat adnak), se nem jó (mert nem valami eredeti) – inkább kedves és vicces.

Na de térjünk a lényegre, milyenek a szereplők? Először is tényleg egymás ellentétei, ami nagyon jó tesz a hitelességnek. Keanu Reeves színtelen, fakó és merev, mint mindig, Winona meg folyamatosan pofákat vág, nyávog és mindent túljátszik. De nem baj! Így van ez rendjén – erre is érvényes, hogy úgy jó, hogy nem az.

Az a vicc, hogy tök mindegy, hogyan játszanak, egyszerűen kellemes jelenségek, és nem csak a külsejük miatt.

Az egyik legviccesebb jelenet, amikor egy szállodai szoba ágyába bekuckózva leírják egymásnak, mi tetszik nekik a másikban. Nagyon jó szöveg, és mintha a forgatókönyvíró eleve rájuk írta volna, olyan tökéletesen jellemzi őket. De persze másik részt is kiragadhattam volna (anélkül, hogy sajnos idézni tudnék belőle, mert ebben a tempóban nem tudok jegyzetelni), mert még sok ilyen emlékezetes mozzanat van, hogy mást ne mondjak, egy elég bizarr szexjelenet – ami egyébként szintén Woody Allen szellemiségét őrzi, mert inkább olyan, mint egy tornagyakorlat. Vagy egy váratlan találkozás egy fenevaddal, akinek nem sikerül beazonosítani a faját.

Én tulajdonképpen csak egy dolgot sajnáltam végig: hogy nem adtak egyetlen közelit sem, nem tudtam jól megfigyelni az arcokat. Pedig két ilyen szép ember esetében ez vétek, sőt, mondok jobbat: egy olyan film esetében, ami érzelmekkel, az emberi lélek rezdüléseivel játszik, érthetetlen. Ugyanakkor világos, hogy a rendező koncepciót épített a kistotálokra, mert talán úgy gondolta, a szövegkönyve inkább kamaradráma, amit később simán elő lehetne adni színpadon is – sokkal inkább, mint mozifilmben. Az is lehet, hogy arra gondolt: a filmnek képernyőn van a helye, és oda ez a forma jobban passzol. Vagy az utolsó tippem, hogy egyszerűen csak nem ért a képi fogalmazáshoz, és úgy döntött, nem bíbelődik vele.

Mindenesetre Winona jól járt ezzel, mert így nem tudjuk megfigyelni, hogyan változott az arca az elmúlt években, és mert annyi grimaszt vág, hogy szinte kívánunk már neki egy kis nyugalmat. Keanu Reeves viszont nem járt jól, mert ő az a színész (ha lehet egyáltalán annak nevezni), aki a nagy gesztusoktól és hangsúlyoktól idegenkedik, hozzá közel kellene menni a benne zajló érzelmek felfedezéséhez. Mindegy, így jártunk, és így is élveztük. Szeressétek ti is!

Gyárfás Dorka

Képek: Vertigo Média Kft.