Majd megfagyok a buszmegállóban. Nem hoztam kesztyűt. Indulás előtt csak kinéztem a szoba ablakán, szikrázóan sütött a nap. Magamra kaptam a kabátot, felmarkoltam a szatyromat, és indultam, nyomás, nehogy elkéssek. Aztán az utcán már megértettem, nem véletlenül csillogott olyan szikrázóan a víz a pocsolyában. Nem víz volt, hanem jég. Ropogós, hideg jég, amit a metsző szél barkácsolt gondos türelemmel minden egyes pocsolya szélétől egészen a közepéig. A jeges szél most a kezemet vette célba. Dugdosni kezdtem előle. Behúztam a kabát ujjába, majd a zsebemben igyekeztem elrejteni. Esélytelenül.

Mindig elhitetem magammal, hogy nekem aztán nincs, ami ártson. Se jég, se tűz. Össze is égeti a sütő minden alkalommal a kezemet, amikor kesztyű nélkül nyúlok bele, hogy megbökdössem a félig sült húst a tepsiben. Ott sorakoznak végig a csuklóm fölött a sütő szélének nyomai. De a jég meg a meleg csak átmeneti kellemetlenséget okozó támadók, nem úgy, mint az idő. A sütő okozta égési sebeket bekenegetem, és a seb szépen elmúlik. Ha a hideg csípi ki a kezemet… na, azt is bekenegetem. Közben várom a nyarat. Nagyon várom a nyarat, hogy ne kelljen zsebre dugnom a hidegben jéggé fagyott ujjaimat.

Az idő azonban alattomos. Előle nem tudom kabátujjba rejteni a kezemet.

Az idő nem a nyílt utcán közlekedik, nem jön velem szembe. Kicselez, a spájzban támad, meg a tükörben. Na, meg Petike köszönésében. – Csókolom!  A pesti buszra tetszik várni a néninek? – meghökkenek. A micsoda? Tetszik várni a kicsodának? A néninek? Jámbor ábrázatom egy pillanat alatt jéggé fagy. És erről sokkal kevésbé tehet a szél és a hideg, mint az igazán jól nevelt Petike kérdése. Petike és köztem negyvenvalahány év van. Miért ne lennék neki néni? Egyáltalán… mióta vagyok én néni? 

Egy esküvői buliban tizenöt éve, amikor szomorúsággal vegyes mosollyal néztem a menyasszony befűzött derekát, valaki azt mondta rám, „ott, az a kék ruhás lány”. Először nem tudtam, kire érti… Mostanában megfigyeltem, ha egész rövidre vágatom a hajam és frissen van festve, a boltokban tegeznek. Elég egyetlen centiméter növekedés, már magáznak.

Persze az embert nagyon sok néven szólítják életében. Kislány, lány, csaj, bige, spiné, nőci, kishölgy, nő, hölgyemény, nőszemély, hölgy, asszony, asszonyság, néni. Valószínűleg mindegyik voltam már. Ilyesmi a sorrend, na, de már most a végén tartok?

Petikével felszállunk a pesti buszra. Petikével, aki tíz év múlva nem lesz már Petike. Lesz belőle, Peti, Petya, srác, fiatalember, Péter, úr, férfi, fater, bácsi. Elképzeltem a felnőtt arcát. Vajon lesz bajusza, szakálla? Kopaszodik majd? 

Ülőhely után kutatva körülnézek a buszon.

Sokan vagyunk. Csak valami pótszékszerű alkalmatosság maradt. Lehuppanok rá, mégis csak ötven kilométert kell buszoznom. Alacsonyabb az ülés a megszokottnál. Mintha megint gyerek lennék, egy kislány. Kicsit ki is kell húznom magam, hogy rendesen kilássak. A kislány kinéz az ablakon, a néni kinéz az ablakon, és a busz elindul. Hosszan megyünk, elfordulok az ablaktól, az utasok bámulásával múlatom az időt. Szépen sorban kiosztom mindenkinek, ami jár. Legelöl két srác, utánuk egy csajszi, majd egy bácsi meg egy bácsika, aztán egy lány, egy fruska, mellette egy asszony. Aztán tovább. Egyetlen pillantásra tudom, kit hova soroljak. Az a fiú ott kék kabátban már nem fiú, pasas. Az a nő meg még nem nő, kislány, de eléggé nőcis, hogy többnek gondoljam a koránál. Mit látok meg azzal az egyetlen pillantással, ami végigfut az utastársaimon?

Látom alakjukat, a ruhájukat, az ápoltságukat, nagyjából belövöm a korukat. Aztán mögéjük pakolom mindazt, amit eddig láttam a világból. Ahogy ők is, amikor rám néznek. 

A pesti busz befut a pályaudvarra, szedelőzködöm. Az utazás alatt elég meleg volt, hogy elfelejtsem, mi vár rám leszállás után. Hideg zimankó. Állig húzom a cipzárt a kabátomon. A sok ruhában nehezebben mozgok. Aha, mint egy néni. Jó, most néni vagyok. De milyennek gondolok egy nénit? A válaszra gondolva kissé előreejtem a vállam, lassítom, rövidebbre fogom a lépteimet, a táskámat előrehúzom, és a tekintetemmel egyre azt vizsgálom, hova léphetek biztonságosan. Van-e járdaszegély, lépcső, jégfolt az utamban. 

– Elnézést, szeretnék lyukasztani – szól rám egy negyvenes fickó, és én elengedem a kapaszkodót, hogy érvényesíteni tudja a jegyét. Nem nénizett le. Most nem is vagyok néni. Egy vele közel egykorú nő vagyok, aki utazik a villamoson. Kihúzom magam. Pár centivel magasabbnak is érzem magam. Az állam picit megemelem. Milyen finom illatú a parfüm, amit szülinapomra kaptam. És milyen jó, hogy ezt a szép sálat dobtam a nyakam köré a reggeli rohanásban. Jó érzés nőnek lenni, magammal egykorú nőnek lenni. 

– Arrébb állna, kislány? – szól oda hirtelen egy hatvanas férfi a mellettem álló huszonéves nőnek. Felhúzom a szemöldököm. 

Mintha egy csapot nyitnának ki, áradnak bennem az emlékek.

Rosszulesett kislányként, ha a cipész bácsi a földszintről azt mondta: „hogy s mint, kisasszony?” Jólesett, ha ugyanezt a jó illatú jogászfiú kérdezte a másodikról.

Az asszonyom furcsa volt, amikor huszonévesen, friss házasként új személyim lett, ó, de büszke voltam a kórházban, amikor az első gyerekem megszületett, hogy anyukának szólít a csecsemős nővér. Utáltam, ha utánam szóltak a munkások az utcán, hogy: „hé, szöszi!” De örömmel vettem, amikor valamiért szomorkodtam és átölelt a barátnőm: „jaj, te csajszi!” 

Hányszor voltam bosszús, vagy hányszor boldog egy-egy megszólítástól!

Ha jóban vagyok önmagammal, egyáltalán nem érdekes, hogy szólítanak. Ha nem tetszik, esetleg elmosolyodom és megvonom a vállam.

De miért ütköztem meg annyira attól, hogy Petike lenénizett? Tisztelettudó volt és kedves. És hozzá képest én tényleg néni vagyok. Akkor miért lepődtem meg? Talán azért, amit én gondolok a néniségről. Meg attól, hogy valahogy ritkán van szinkronban a kint és a bent?

Mert van, hogy simán fára mászom az unokámmal, bár a lányom odalent imádkozik közben, nehogy a fejemre essek, és még nagyobb marhaság jusson aztán az eszembe. Pedig akkor én is tízévesnek érzem magam, és az olyan jó. Csak épp van negyvenöt év különbség a bent meg a kint között. Baj? A csuda tudja. Felszabadít, hogy játszhatok.

Aztán van, hogy két kezem közé veszem az arcom, és ahogy a hüvelykujjam végigszalad az állam alatt, a bőr könnyedén gyűrődik. Megereszkedett. Ilyenkor belenézek a tükörbe, vágok néhány izomerősítő grimaszt, majd mély meggyőződéssel elhatározom, hogy még aznap éjszaka feltúrom a YouTube-ot tokatornáért, és minden gyakorlatot legalább ötször elvégzek majd. Mit ötször? Tízszer. Naponta. Sőt, félnaponta. Az biztos használna. És végül is, van olyan is, aki feltölteti, felvarratja, ha úgy érzi, az arcbőrébe már két arca is beleférne. A benti nő lesz tőle szebb, vagy a kinti? Vagy attól lesz szebb a benti nő, hogy a kintire nem mondják, hogy néni?

Minden megszólítás más, de mind nekem szól, mind én vagyok. Akkor, abban a pillanatban. Hol a magam szemében, hol mások szemében. 

Kislány, lány, csaj, bige, spiné, nőci, kishölgy, nő, hölgyemény, nőszemély, hölgy, asszony, asszonyság, néni. Jó, hogy mindegyik voltam már.

 TaoMamik

A TaoMamik cikkei nem saját történetek és nem tanácsadások. Lelki segítőként tanulmányokból és saját tapasztalatokból gyűjtik össze a jellegzetes eseteket, melyeket kitalált szereplő történetébe ágyazva, okulásként, ítélkezés nélkül mutatnak meg az olvasónak.

 Kiemelt képünk illusztráció