Habzsi és Dőzsi back on track – Avagy egy augusztusi délután, ahogy Fiala meg Szentesi elképzelte

–

Mondtam már azt kábé ezer helyen, hogy nem bírom a nyarat. Az augusztus, na, az meg aztán a nyári időszak csimborasszója – bár tudom, hogy vannak sokkal nehezebben leküzdhető akadályok a földön –, én az augusztusért nem vagyok oda, kivéve azt a részét, hogy ilyenkor rendezik a Szigetet. És mindjárt itt a szeptember.

De most nem érzem. Ezt sem. Gyilkol az allergia, mint az állat. Meleg van, már nem bírok több ruhát levenni magamról. Egy jó dolog van: hogy szeretek rövidnadrágban járni, és télvíz idején nagyon hiányolom imádott ruhadarabomat a kedvenc Gun’s N Roses-os pólómmal. Ragad a bőröm. Szinte látom, ahogy a kitágult pórusokba belemászik a kocsik által felvert por (ez, mondjuk, a fesztiválon nem zavart). Mi másra is vágyhat az ember prüszkölő, verejtékező leánya, mint arra, hogy egy kellemesen légkondicionált helyiségben eltölthessen egy kis időt a barátnőjével?

Bé-vel rég voltunk el ketten, rég pletyiztünk, és túl hosszú ideje nem fejtettük meg az élet nagy dolgait, szóval már hiányoltuk a közös rovatunkat, amiben a két bélpoklos útjai számtalan érdekes gasztronómia kalandon átesnek.

Bé-vel a randik mindig nagyon viccesek, fel kell készülni a nevetésre, de nem úgy van az, hogy komoly dolgokról nem beszélünk, mert bizony azokról is szoktunk. És ha közben tudunk falatozni valamicskét, illetve megkapjuk még a kedvenc italunkat is, na, akkor nagyon boldogok vagyunk.

Az evés a mi kultúránkban (mármint Borcsáéban meg az enyémben) egy különleges dolog. Nem állunk neki Hübele Balázs módjára, érdeklődünk az ízek és az alapanyagok iránt, és ha éppen nem mi főzünk magunknak, hanem valaki más, aki ráadásul jól műveli ezt, akkor egészen odavagyunk. (Bé hatalmas kajapartikat szokott adni, ahová random válogatja össze a különböző barátait, társasozunk, fecsegünk, egy idő után már csak locsogunk, és mindig nagyon vigyorogva megyek haza.)

Ez történt a múlt szerdai napon is. Vendégül láttak minket. Úgy menekültem be a harmincöt fok és a „Kill Bill pollenek” elől, hogy azt öröm volt nézni. Mire odaértem (tíz perc késésben), Bé már hangosan traccspartyzott a séffel, aki szemmel láthatóan nem volt felkészülve arra, hogy érkezik még egy ugyanannyira nagyszájú nő, aki harsogva nevet, sört rendel, és aztán ketten együtt majd örömükben együtt csapkodják az asztalt a klímától és a konyhától.

Gyorsan rájöttünk, hogy bizony a séf a mi emberünk. Gyakorlatilag azonnal közöltük vele, hogy nagyon szeretjük a meglepetéseket, és arra biztattuk, találja ki, vajon mi az az étek, ami a szívünkhöz legközelebb áll. (Zárójelben megjegyezném, hogy nem volt nehéz dolga, csak, mondjuk, ezt ő nem tudhatta, hiszen minden olyan étel a kedvencünk, ami jól van elkészítve, és – lelövöm a poént – a séf nem okozott csalódást.) 

Mi az, hogy nem okozott csalódást? Konkrétan kihozta nekünk az egész étlapot, és nem is csak simán kihozta, hanem maga is kijött hozzánk, és beszélgetett velünk az ételekről.

Bé-nek ennél a résznél már könnyes volt a szeme, bőszen törölgette is két falat között. Aztán arról rebegett, hogy mennyire jól van elkészítve ez a kacsa, a másik pillanatban pedig már a polentás bunda alatt megbújó halnak imádkozott. A séf pedig mesélt. 

Garnélás, újhagymás avokádóleves (ez volt a személyes kedvencünk, amiért még visszamegyünk), fetás dinnyés paradicsomleves, polentabundás fogas speciális zöld majonézzel, ribizkés kacsacomb túrógombóccal (!), grillcsirke burgonyalepényen és a káposztás gnocchi. 

A káposztás tésztákról és rólam azt kell tudni, hogy különleges kapcsolat köt össze bennünket. Rajongásig imádom a káposztás cvekedlit, amit nagyanyám úgy készített, hogy most is csorog a nyálam, ha rágondolok, és leírom a nevét. Szerintem ez az étel a legegyszerűbb és a legtökéletesebb, bár a maga egyszerűségében is alaposan el lehet rontani, ha nem figyel valaki. Egyszer úgy odakozmáltam a káposztát egy régebbi albérletemben, hogy két hétig kellett szellőztetni utána. 

Na, de ne ragadjunk le itt. Ami azután következett, hogy látszólag befejeztük a vacsorát, az a desszertes tálca volt. Olyan szépek voltak az édességek, és annyira finomak! Pedig nem is vagyunk annyira édesszájúak. A pisztáciás mandulatorta, a málna mousse zöld tea piskótán, és a fehér csokis francia piskóta csak úgy dalolt. 

Miközben vele együtt dalolt az éppen aznap este fellépő zenekar, a Butterfly Effect is. Én még nem voltam az Opus Jazz Clubban, de kiderült, hogy ott jazz-zenészek lépnek fel minden este (ki gondolta volna?). Egyből beajánlottam magam mint jazzénekesnő az üzletvezetőnek, úgyhogy lehet, még találkoztok ott velem is.

A séf pedig még egy utolsó pillanatra kijött hozzánk a konyhából, és kaptunk egy-egy adagot a titkos Ezeregyéjszaka nevű fűszerkeverékéből. Ollé!

Szentesi Éva

 A képek a szerző tulajdonában vannak