Igazán szerencsés vagyok, ugyanis a fiam iskolájában hétköznap nem adnak házi feladatot. Tudom, hogy itt sokan felhördülnek és nem is értik, akkor ugyan honnan veszem a bátorságot e témáról írni, de higgyétek el, még azon a szűk házi feladat írós keresztmetszeten át is annyi érdekes tapasztalatot szereztem, hogy meg kell osztanom veletek, ha másért nem, hát azért, mert annyira jó egy nagyot röhögni a közös bajon.

Egy derűs szombat reggelen…

„Milán, mutasd csak, mit adtak fel a hétvégére!” – kezdem derűsen a kellemes szombati reggeli után, kezemben melengetve a tejeskávémat. Előttünk a szombat és a vasárnap minden boldog ígérete, ráadásul annyira jó anya vagyok, hogy már elsőben ráneveltem a kölykömet: a házi feladatot szombaton kell megírni, méghozzá önállóan. Szalad is, hozza a lapokat mosolyogva: „Nem nagy ügy, csak ennyi van, és az is nagyon könnyű.”

Akkor jó, neki is ugorhatsz, gyönyörűségem, imádom ezt az okos fejedet, te – gondolom, ahogy elmélázva nézem ezt a kis tökélyt. Milyen jó, hogy ezt rá lehet bízni, hisz ez az ő dolga, én már kijártam az iskolát, meg kell tanulnia, hogy ő felel a feladataiért. Mire újra észbe kapok, már vasárnap van. Nagy nehezen ugyan, de végre nekikezd a leckéjének. Öt perc sem telik el, amikor felhangzik: „Mami, kész vagyok, megnézheted!” Magamra öltöm a fiam által rám ruházott „édesanya, aki ellenőrzi a kedves kisfia házi feladatát” köntösömet, de nem kell sok, és az egy cafka rendetlen rongyává alakul. Rápillantok a lapra, és máris felforr az agyvizem.

Közben borús vasárnap délután lett…

„Ezt összecsaptad, látom egyből. Hát nem gondolkozol? Miért kötötted össze a vízilovat azzal, hogy szökdel?! Szerinted mikor szökdel a víziló? Nézd meg újra, mégis mi szökdel?” – és idegbeteg módra kopogtatom meg a fénymásolt lapot, amin három madár is van, rögtön a víziló mellett például egy rigó. Hát hülye ez a kölyök, hogy nem látja?

Amikor madarász oviba járt, és az összes fakultatív hétvégi madárgyűrűzésen ott süppedtünk derékig a sárban, ráadásul a férjem állandóan a vízilovakról tart előadást, mert ez a kedvenc állata, akkor a fiam úgy gondolja, a víziló szökdel, a rigó meg poroszkál.

Néz rám, mint, aki sosem látott madarat, pedig egyébként egy sima hétköznap az autó hátsó ülésén szóban levezet egy egyetemi disszertációt a kormány hibás bevándorlás politikájáról, és pontosan megmondja, melyik mondattal fejeztük be a könyvet egy héttel ezelőtt, amikor én csak vaksin keresgélek az oldalon. Nem, ez nem ugyanaz a gyerek, a házi feladattal az egyébként pengeéles agya híggá válik, és ezzel szinkronban nyáladzó ostobaság ül ki a fejére. „Radírozz!!!!” – sziszegem fojtott hangon, és legszívesebben magam radíroznék, de úgy, hogy kilyukadjon a papír. Igen ám, de a radír nincs meg. Hol a radír? A múlt héten vettem radírt, és az azt megelőzőn egy másikat, és két év alatt vagy két tucattal. Megjelenik eggyel, egy ismeretlen eredetű mocskos csonkkal, amivel csak úgy lehet radírozni, hogy tényleg kilyukad a papír. A rigó feje elvész a lyukban a víziló egyik lábával együtt. „Jó, akkor kösd össze végre a helyes szóval!” – tagolom színlelt türelemmel. Összeköti. „Hát, mi a büdös úristenért kerülted meg a vízilovat a vonallal? Nincs neked szemed, nem látod, hogy rögtön itt szemben van a szó, egyenes vonallal sokkal egyszerűbb! – fröcsögöm hangosan, miközben visszasírom a régi, alumíniummal terhelt dezodoromat, mert már tocsogok az izzadságban.

Az egyszerű az csúnya

„Mondd meg nekem, gyermekem, miért kerülöd meg azt a tetves vízilovat, amikor van sokkal, de sokkal, de sokkal rövidebb út is a „poroszkálhoz”? (Amúgy itt dögöljek meg, de akkor sem értem, miért poroszkál a víziló, ám hiába gondolkozom, mit csinál, csak addig jutok, hogy szerintem fut…) „Ha úgy szólítasz, hogy gyermekem, akkor én meg azt mondom neked, hogy anyám!” – mondja vérig sértve. „Azért kerülöm meg, mert így szebb, az egyenes vonal nem szép, a kerülő vonal szebb” – folytatja színültig telve öntudattal. Értem már, teljesen logikus. Nagyjából negyven perc alatt kiderül, hogy a szarvas nem cikázik, az egér nem szárnyal, és a gepárd sem léptet. Minden a helyére kerül, és én vad elégtétellel nyugtázom, hogy a tanárnak is marad némi muníció abból, amivel remekül felbaszhatja az agyát bárki, öt rövidke perc alatt. Az összekötős, pofon egyszerű házi feladat most külsőre túlszárnyalja Daidalosz krétai labirintusát, ha a fiamon múlna ott pusztulna benn Minótaurusz. Hisz a kerülő sokkal szebb az egyenesnél, ugye?!

Boldog házi feladat írást kívánok mindenkinek, és fogadjátok meg a Vekerdy Tamás által ihletett tanácsomat ti is; hagyjuk hát mindannyian, hogy repüljön a ló, vágtasson a nádi veréb... és szökdeljen a víziló!

Kárpáti Judit