-

Mint minden gyereket, a kisfiamat is izgatják a színes-szagos holmik, ezért aztán bárhol macaront látott, mindig enni akart belőle. Nekem viszont, kérem, elveim vannak, nem veszek meg mindent mindenhol, sőt inkább semmit, sehol. Hadd tanulja meg „az átkozott kölke", hogy nem kaphat meg mindent. Viszont az elveim azonnal eltűnnek, amikor sós-karamellás macaront látok. Szerencse, hogy a barnás szín sosem vonzotta a gyereket, néha még azt is füllentettem, hogy kávés, így aztán ez mindig az „én kicsikém" maradt. Aztán amikor megszületett a kislányom, és a Párizsban élő anyukám a kedvencemmel lepett meg, a kisfiam pedig egy óvatlan pillanatban erre is lecsapott. 

„Mami, ebbe valaki belesírt!” Épp egy pelenkacsere közben voltam, nem is tudtam, hogy a gyerekem megszállta a macaronos dobozomat, nem értettem, miről van szó.

„Mami, a szakács bácsi sírós sütit csinált, de ez nagyon finom nekem”, mondta, miközben már a harmadik macaronomat nyomta be az édes kis pofijába... Az ötből! Soha ilyen gyorsan nem futottam még egy félmeztelen kislánnyal a kezemben. Egy pillanat alatt a szoba másik végébe vetődtem, és kirántottam a még megmenthető két szem macaronomat a gyermek kezéből. Meg is lett a méltó jutalmam, az oldalamon csorgott az újszülött pisije, a fiam pedig sírni kezdett, de, DE! megmaradt a két macaron!! Elvégre szültem, vagy mi, igazán megérdemlek egy kis kényeztetést.

Azóta eltelt másfél év, és a sós karamell a család két ínyencebb tagját továbbra is bűvöletben tartja. A kisfiam nyáron ilyen fagyit keresett, mindig megkérdezi, hogy van-e „sírós süti," és sokszor itthon is készítünk magunknak sós karamellszószt, ami mindenre jó. A férjem szokott vele viccelődni, hogy ez pont olyan, mint a Windex a Bazi nagy görög lagzi című filmben, mi ketten a fiammal „a szúnyogcsípésre is ezt használjuk". Jó, persze nem, de fagyira, kenyérre kenve, sütemény tetejére (vagy beletöltve), nem kérdés: a sós karamella a király. Karácsonyi ajándéknak is kiváló, de mielőtt élesben készíted, érdemes egy próbát tenni vele. Persze csak amiatt, hogy lásd, hogyan készül… khm… nem is azért, hogy megedd… khm… mi sem szoktuk…

Cukorhőmérő nélkül is neki lehet állni a mókának, de egy rövid ideig nagy figyelemre lesz szükséged: megbízható tűzhely kell hozzá, különben nem te irányítod a folyamatokat. A karamell kényes jószág, ha csak egy cukorkristály is marad a folyós karamellben, elindul a visszakristályosodás, és szemcsés lesz a szósz. Mondjuk, minket ez sem szokott zavarni, de azért nyilván élvezhetőbb, ha sima, krémes. Ezért egy vizes ecsettel érdemes a lábos faláról az odaragadt kristályokat letörölgetni. Nem viccelek, ez egy fontos lépés. A másik nagyon fontos szempont, a hőfokok tiszteletben tartása. A jó karamellnek idő kell, nem szabad siettetni. Alacsony és közepes hőfok között szép lassan kell felolvasztani a cukrot, és a kellő pillanatban levenni a hőt. Így lesz az indukciós tűzhelyből hű csatlós, mert ha lejjebb kapcsolom a fokozatot, akkor biztosan tudom, hogy a hőmérséklet is csökken, és ez kevés ételnél ennyire fontos, mint az ilyen könnyen égő karamellánál.

Hozzávalók:

20 dkg cukor

2 dl tejszín

2 csipet tengeri sópehely

Elkészítése: a cukrot négy evőkanál vízzel tedd fel egy vastagfalú lábosban közepes hőfokon. Kevergetés nélkül hagyd, hogy a cukor sötét borostyán színűre karamellizálódjon, ez körülbelül tizenkét perc. Közben a lábos szélére tapadt cukorkristályokat néha egy vizes kenőecset segítségével törölgesd le. A tejszínt melegítsd fel (ne forrald) egy kisebb lábosban. Amikor kész a karamell, azonnal vedd le a hőt olyan alacsonyra, hogy épp csak melegen tartsa a lábost, vagyis egyesre, majd lassan öntsd hozzá a tejszínt. Először ne keverd, csak vedd egy-két fokozattal magasabbra a hőmérsékletet, hármas-négyes fokozaton alig egy perc, és már látod, hogy mocorog a szósz. Pont ez kell, hadd olvadjon össze. Egy habverővel dolgozd simára a krémet, és a legvégén add hozzá a sót is, mi imádjuk, ha még ropog a fogunk alatt. 

sós karamellakrém

Horvát Sára