Az ütött-kopott tragacson át a metálpiros szerelemautóig – Avagy: a penge vezetéstechnikához zúzáson keresztül (is) vezethet út

–

Tizenhét sem voltam, amikor már elvégeztem a KRESZ-tanfolyamot, annak érdekében, hogy minél hamarabb jogosítványhoz juthassak. Karácsonyi gyerek lévén, januárban ülhettem a volán mögé, hogy először a rutinpályán, majd élesben is megtanuljak vezetni. Annak ellenére, hogy utoljára szerintem éppen az én forgalmi vizsgám napján esett tetemesebb mennyiségű hó, elsőre átmentem.

Egy évvel később, a tizennyolcadik születésnapom után váltam boldog autótulajdonossá egy fantasztikus állapotú használt kocsi révén, melynek a megvételéhez én is hozzájárultam, amennyivel tudtam.

Különleges pillanat, amikor az ember örömében sírja el magát, de amikor saját kocsim lett, potyogtak a könnyeim.

Számomra ez nemcsak „egy autó” volt, hanem a szabadság, az önállóság szimbóluma is, melynek köszönhetően mostantól nem vagyok másokra utalva, bármikor, bárhova útra kelhetek. Bár nem szoktam tárgyakhoz ragaszkodni, úgy éreztem, ez a kocsi a mindenem. Gondosan választottam illatosítót, visszafogott lelógós díszt a tükörre, még a kulcstartót is mágikus tulajdonságokkal ruháztam fel. Mindezek ellenére kettő, azaz kettő hete volt nálam az autó, amikor telibe végigzúztam az oldalát egy parkolóban, mert tolatás közben nekimentem egy kis fát oltalmazó vaskorlátnak. A fa épségben megúszta, a járgányom nem. Erre kevés lett volna a sebgyógyító kenőcs, ám mivel sejthető volt, hogy nem ez lesz az utolsó sérülés, nem csináltattuk meg. Soha. (Mentségemre szóljon: akkor még nem tudtam, hogy a tükrök használata meglehetősen kifizetődő. Hosszú tanulási folyamat előzte meg, mire ez a tudás is rögzült bennem.)

Néhány héttel a kerítéses incidens után egy pláza parkolójában tolattam neki egy luxusautónak, amin egy aprócska horpadás lett, az én hátsó lökhárítóm azonban ennél sokkal nagyobb kárt szenvedett. Bőgve vártam meg a tulajdonost, és a végén még neki kellett nyugtatnia, amiért nekimentem az autójának. Szégyelltem magam, hogy a figyelmetlenségem miatt kárt tettem más tulajdonában, és leginkább attól féltem, hogy a bátyám mennyire fog kiakadni, amiért szisztematikusan tönkrevágom a saját kocsimat. Ráadásul ezután jó ideig megnövekedett kötelező biztosítási díjat kellett fizetnem.

A következő évek újabb megpróbáltatásokkal teltek, tolattam villanyoszlopnak, és egy biciklis kislány is a holtterembe került egyszer, őt egy picit megdöntöttem, mert nem vettem észre. Esküszöm, hogy nem lett semmi baja! Persze halálra rémültem, és iszonyatosan frusztrált a gondolat, hogy képtelen vagyok megtanulni figyelmesen tolatni. Mindeközben a kezdeti lelkesedés azt illetően, hogy mennyire legyen makulátlanul tiszta az autó, egyenes arányban csökkent azzal, ahogy a sérülések szaporodtak rajta.

Egy idő után a csomagtartóban csak azt nem lehetett megtalálni, amit még nem találtak fel.

A vezetés szerintem kezdettől jól ment – bár lehet, hogy a barátaim ezzel is vitatkoznának –, de a tolatások során láthatóan sok akadályba ütköztem. Szó szerint. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ha valamit elhatározok, akkor az ne sikerüljön, úgyhogy eldöntöttem, akkor se leszek egy két lábon járó sztereotípia: a szőke nő, aki nem tud vezetni. 

Nem volt előre elgondolt koncepció, amelynek mentén haladva megtanultam jól, figyelmesen és előzékenyen vezetni, egyszerűen csak elhatároztam, hogy én ezt tényleg jól akarom csinálni. Eltelt néhány év, és amellett, hogy már az autóőrült fiúbarátaim is elismerősen nyilatkoztak a vezetési technikámat illetően, a kocsim valóban a társammá vált, amiben, ha kellett, jobb híján aludtam egy fesztivál után, telefonáltam, sírtam, nevettem, dolgoztam, zenét bömböltettem, és amivel a legjobb baráti nyaralásokra mentem, költözködtem, bevásároltam. Egyetlen egyszer volt egy viszonylag komolyabb meghibásodása, esküszöm, mintha beteg lett volna, úgy aggódtam. (Bár részben nyilván azért, mert féltem, hogy ez a pénztárcámra nézve mit jelent majd.)

Aztán huszonhat évesen jött el a szakítás ideje. Addigra már régóta szemeztem egy másik modellel, ugyanabból a márkából, csak hát fiatalabb, szebb, jobb, izgalmasabb kiadásban. És a színe… Metálpiros. De abból is egy igazán különleges fajta. Egyszer, csak úgy kíváncsiságból, megkérdeztem a családomat, hogy szerintük mennyibe kerülhet. A fiúk hirtelen belelkesültek, és megkérdeztük a családi barátunkat, aki autószerelőként dolgozott, hogy mit javasol, mennyi idős autót lenne érdemes vásárolni. Azt mondta, nem annyival olcsóbbak a használtak, hogy megérje azt választani, szóval szerinte érdemes újat venni, amire több év garancia van.

Tudom, tudom. Hülye, aki új autót vesz. Ahogy kigurul vele az ember a szalonból, máris lezuhan az értéke. Mindent tudok.

Végiggondoltam, hogy milyen lehetőségeim vannak, mennyi megtakarításom van, és milyen további finanszírozási formákban gondolkodhatok. Kikértem a családom véleményét, de már egyedül vállaltam a terhét annak, hogy új autót vásárolok, ami nemcsak arról szólt, hogy veszek-e magamnak egy új kabátot, csupán azért, mert ez az álmom, hanem arról is, hogy felelős döntést hozok, hogy invesztálok-e ekkora értékben valamire, amire nagyon vágyom, és valóban tudok-e rá vigyázni. 

Egy hónapot kellett várnom az autóra, és nálam boldogabb és izgatottabb felnőtt kevés volt aznap, mint amikor kigurultam a szalonból. Ha nem lenne elég, hogy szőke vagyok, piros kocsim lett, most kapaszkodjatok meg. A rendszámom úgy kezdődik, hogy PMS. Na, innen szép nyerni, ha sztereotípiákról van szó, nem igaz? A régi kocsimat ezután eladtam, egy nap alatt lett rá vevő, mert az apróbb sérülések ellenére is csodálatos kis autó volt. Esküszöm, megkönnyeztem. Pedig nem vagyok annyira szentimentális, mint amilyennek most tűnhetek.

Ennek már négy éve, és az illatosítót a kis pirosba is gondosan választom, ebben már nincs kupleráj, egyetlen karcolás sincs rajta, minden létező védelemmel és biztosítással el van látva, és ugyanolyan hű társam, mint az elődje. Boldog, kiegyensúlyozott párkapcsolat a miénk. Szerintem még jó pár évig együtt leszünk, mert minden reggel, ahogy kilépek a házból és meglátom, őszintén elmosolyodom. Tudom, nagyon nyálas. De tényleg így van.

Krajnyik Cintia

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Maryviolet