–

 Ami nekem negyven évvel ezelőtt természetes volt, az a lányaimnak egészen elképesztő frusztráltságot okoz: három hétig tartó látványos unatkozás, kiabálás, testvérharc után döbbentek rá, hogy nem vagyunk nonstop animátorok – a szüleim sem voltak azok, sőt.

Egyszerűen az évek alatt nem kerültek olyan helyzetbe, hogy ne történt volna valami körülöttük. Urbanizált életünk olyan kényelmes, hogy nem voltak „rákényszerülve” az önállósodásra, értsd, saját maguk hosszú távú elfoglalására. A játszótér, kirándulás, biciklizés, ide rohanás, oda rohanás, szülinapi zsúrok, vendégségek, balettóra, színház, bevásárlás, menjünk már valahova tengelyén teltek a napjaik.

Viszont fogalmuk sincs, hogy kell fűszállal fütyülni, vagy csak úgy „lenni”, katicát figyelni.

Hibásak vagyunk ebben? Nem tudom, de lelassulni csak most van időnk igazán, mint ahogy arra is, hogy végiggondoljuk, milyen kreatív elfoglaltságot találjunk ki számukra, miközben mi dolgozunk. Nos, nagyjából semmilyet.

Sajnos kislángi ház már nincs.

Így történt, hogy klasszikus budapesti társasházban élőkként, otthonmaradásunk első hetében leküldtem őket a közös udvarba. A „foglald el magad, egy kert maga a csoda, csak fel kell fedezni” elképzelés kudarcát a kétpercenként felkiáltott „mamiiiiiiiii” hozta el, de még ekkor is lebegett a szemem előtt a kép, ahogy a folyamatosan párzó bodobácsrajt figyelik.

Az első nap mérlege két letört faág, három karcolt seb, koszos haj és elszakadt nadrág volt, de amikor rájuk néztem, tudtam, ez sokkal nagyobb buli lesz, mint a folyamatos fejlesztés, online különóra.

Több mint három hét kellett hozzá, hogy megértsék (nagyjából): nem tudok most azonnal, nem jó ötlet, nincs kedvem, nem kapcsolom be, csendesebben, egyféle kaja van, munkám van, nincs iPad, szerintem tudsz vizet tölteni, majd délután UNO-zunk…

Hogy pizsamában létezzünk, dolgozzunk, sétáljunk a kutyával, hogy ne menjünk egymás agyára, hogy igazából ők is lelassuljanak, elfelejtsék a zajt, és igen, megtanuljanak unatkozni. Nem olyan rossz ám, kreativitásra ösztönöz. Most, mint egy ringlispíl, hol fent, hol lent, jobb napokon szakadt ruhával és sárlevessel, karcolásokkal, kipirult arccal, rosszabbakon sírással, némi utálattal. De harmóniában.

Ha épp szar napom van, akkor is eszembe jut, hogy tulajdonképpen az otthonlétnél nagyobb bajunk sose legyen. A veszélyhelyzet pozitívuma, hogy a masszív pörgés után kifejezetten jó kicsit megállni, és nem belefulladni a folyamatos rohanásba, hajszába.

A mi karanténunk a napi rutin nélküli élményekben tud kiteljesedni. A rendhagyó, ósdi, nem a huszonegyedik századhoz illeszkedő dolgokban. Tisztában vagyok vele, hogy nem vagyunk egyforma helyzetben, de a mi kezdeti szorongásunk átcsapott ebbe a különös nyugalomba, és elfogadtuk a változást, szeretjük is.

Mi nem lettünk Instagram-arcok, pláne nem szuper szülők, ők nem tanultak meg írni-olvasni suli előtt, nem váltak karantén-élsportolókká, mégis, pár hét alatt sikerült visszahozni egy szeletet a régmúltból, itt, a város közepén.

Március közepe óta hozzá sem nyúltak a drága játékokhoz, viszont

levágták egymás haját, fociztak, pingpongoztak (asztal nélkül), kotyvasztottak lejárt kajákból, megtanultak zoknit stoppolni, széttörték az ágyukat, párszor világgá akartak menni, verekedtek, sminkeltek, kupit, majd rendet csináltak, faágból tűzrakó helyet építettek, kartondobozból állatmenhelyet varázsoltak, sebeket szereztek, meglesték este a gilisztákat,

ahogy visszabújnak a földbe.

Kellemes áldozat ez az egészségünkért. Én pedig nagyon büszke vagyok rájuk.

Már csak egy lavór kellene…

 Vass Kata

A képek a szerző tulajdonában vannak