–

Carrie Bradshaw, a cipőmániás New York-i írónő göndör hajával, divatmániájával és neurotikus boldogságkeresésével újfajta ideált teremtett: a nagybetűs szingli nőét.

Az HBO épp húsz éve kezdte sugározni a sorozatot, és emlékszem, már az mennyire megragadott, ahogy a főcímben az álmodozó tekintetű Sarah Jessica Parkert nyakig beteríti egy buszról felspriccelő tócsa. Beszippantott a Szex és New York világa: imádtam a sorozat kosztümjeit, beleszerettem Patricia Field stylist kreációiba, és irigykedve meresztgettem a szemem Carrie újabb és újabb Manolo Blahnik cipőire.

Elismerően figyeltem Samantha határozott karakterét, orrhangon röhögtem Mirandával, aki örökké kimondta a gondolataimat, sorsközösséget éreztem a reménytelenül romantikus Charlotte-tal, és együtt merengtem Carrie-vel az élet nagy kérdésein, mikor a laptopján gépelt.

Annak ellenére, hogy tisztában voltam vele, a négy nő csak fikció, és a történeteik megrendezett jelenetek, mégis nagyon életszerű volt a sorozat. A komikus sztorik, mesterien kitalált outfitek, és megannyi abszurd kaland ellenére Carrie Bradshaw alakja leginkább arra inspirált, hogy máshogy nézzem, figyeljem meg jobban az emberi kapcsolatokat. Hogy írjam le, elemezzem, próbáljam megfejteni, amit látok.

Egy dolgot azonban sokáig nem tudtam megemészteni: miért pont Mr. Big lett a nyerő?

Ez a sármos, kiszámíthatatlan, szoknyavadász üzletember, aki a legváratlanabb helyzetekben bukkant fel, általában két pillanat múlva el is tűnt, egy összetört szívű Carrie Bradshaw-t hagyva maga után.

Ez az értetlenség tulajdonképpen annak volt köszönhető, hogy amikor rábukkantam a sorozatra, még nem tudtam, milyen érzés vakon, mindennek ellenére és mindennel együtt szeretni valakit.

Összeszorított szájjal figyeltem a főszereplőnőt, és nem értettem, hogy hagyhatja magát örökkön-örökké csőbe húzni amiatt a bizonyos fekete autós, minden hájjal megkent férfi miatt.

Nem tagadom, teljesen megértem, mennyire romantikus is, ha egy szomorú, magányos, elkenődött szemfestékes születésnap végén beállítana életem szerelme egy piros lufival. De.

Azt például képtelen voltam felfogni, hogy az alapvetően hűséges típusú Carrie Bradshaw – aki a sorozat szerint az örök szerelmet, az igazit, az egyetlent keresi – miért bonyolódik hotelszobákban elhált afférba, mikor ott vár rá egy végtelenül rokonszenves, minden szempontból megbecsülendő pasi (Aidan Shaw, a megbízható, kedves, hippi asztalos). Ezeket a bizonyos epizódokat nézve mérges lettem Bradshawra, hogy kutyasétáltatás címén Biggel találkozik, és hogy az első adandó alkalommal feladja Aidant csak azért, hogy egy döntésképtelen, megbízhatatlan, elköteleződés-fóbiás alakkal lehessen.

Aztán elérkeztünk a hatodik évad utolsó, legendásan romantikus dupla részéhez. Ebben az epizódban Mr. Big, a notórius kapcsolatkerülő, aki hosszú éveken keresztül szédítette Carrie-t, egyszer csak fogja magát, és Párizsba utazik, hogy végre szerelmet valljon szíve hölgyének, és elismerje, ezentúl csakis vele akar lenni.

A befejező rész megmelengette a szívem, és Charlotte-szerű sóhajok közepette csuktam le a laptopomat, hogy aztán fejcsóválva azt gondoljam:

Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen

Mert ugyan, ki hallott már arról, hogy egy férfi, aki nyíltan elismeri, hogy soha nem fog hosszú távra tervezni, egyszerre száznyolcvan fokos fordulatot tesz, és kijelenti, hogy márpedig kapcsolatban akar élni?

Ilyesmi csak a romantikus filmekben és a sorozatokban jön össze, amelyeknek a legvégét megkoronázza valami egetverően giccses főcímzene.

Aztán eltelt egy kis idő, és megérkezett az életembe egy nagy szerelem, amelynek hatására átértékeltem néhány dolgot Carrie-vel kapcsolatban.

Egyszerre megértettem, milyen érzés észérvek, logika, és minden büszkeség ellenére minduntalan visszavándorolni valakihez. A korábbi fekete-fehér véleményembe cirmos foltok vegyültek, ahogy visszagondoltam pár epizódra.

Hirtelen nem láttam már olyan érthetetlennek, hogy Carrie a sokadik szakítás után is kísérletet tett arra, hogy Biggel barátok maradjanak (mint kiderült, nem volt túl jó ötlet, mert Big ennek hatására bejelentette, hogy házasodni készül). Ahogy az sem, amikor Carrie zokogva otthagyta azt az igazán aranyos Yankees-játékost, mert még nem volt túl egy újabb Big-traumán.

A Szex és New Yorkban látott, majd később megélt szívfájdalmak kicsit óvatosabbá tettek, legalábbis véleményalkotás szempontjából biztosan.

Megértettem azt az aranyszabályt, hogy két ember kapcsolatának természetét csak a benne lévők ismerhetik.

A sorozat végét azonban még mindig kicsit sziruposnak és meseszerűnek találtam. Ez a morózus hozzáállás egészen addig tartott, amíg az én kálváriám hőse, a saját Mr. Bigem is úgy határozott, hogy száznyolcvan fokos fordulatot vesz, és kijelenti, hogy márpedig kapcsolatban akar élni.

Mi persze nem a párizsi Plaza Hotelben újítottuk meg a kapcsolatunk alapjait, és nem ragyogott közben az Eiffel-torony a háttérben – de attól még a döntés igazi volt és gyönyörű. És esküszöm, az én fülemben talán még szólt is valami giccses főcímzene…

 Haiser Olga

Képek: HBO