–

Amikor elönti az empátia

– „Anya, a bacilusnak fáj, ha ráülök?” – kérdi mély aggodalommal egy nap, és én – elég önös okból – bízom benne, hogy ezt a fokú empátiáját tinédzserkorában sem felejti el (irányomban sem...). Egyelőre leginkább az állatvilág nagy része, köztük a garázsban sétáló pók részesül az együttérzéséből, ahogy reggel figyelmeztet: – „Anya, nehogy elüsd, mert vihetjük a kórházba!”

Amikor élénk képzelőereje megszínesíti a hétköznapokat

Nyugodtan járkálok a lakásban, majd gyanútlanul leülök egy székre. Ekkor hatalmas „Anya, vigyázz!” ordítással néz fel a LEGO - asztaltól, és rögtön arra következtetek, hogy veszélyben van az életem: mögöttem alvilági alakok sorakoznak csőre töltött Kalasnyikovval, esetleg kameruni horrorbékák lepték el a konyhát. Lélegzetvisszafojtva várom, milyen zord sorsot mért rám az ég, amikor levegő után kapkodva azt mondja: – „Anya, ráültél a pónik házára.” A széken tanyázó pónik mellett két képzeletbeli kutyánk is volt, akik sokáig reggelente az oviba is elkísértek, de jó fél éve valamilyen okból kifolyólag eltűntek az életünkből.

Amikor a hajnali órákra ütemezi az idő fogalmának értelmezését, avagy „… ma lesz a holnap tegnapja …”

Időnként hajnalban átmászik az ágyunkba. Nem nagyon kell erőltetnem, hogy vissza tudjak aludni, mert megszoktam, hogy gyerekkönyökkel a hasamban vagy rúgkapáló lábacskák között is pillanatok alatt delta állapotba zuhanok. De ha mindehhez kommentár is jár, az még az én alváskészségemet is próbára teszi. Egyik hajnalban, miután befészkelte magát, és én már a meditatív fázisnál jártam, halkan a fülembe súgta: „Anya, még tegnap van, vagy már felkelhetek?” Ezen a ponton teret engedtem a gondolatnak, hogy vajon rossz anya vagyok-e, ha nem árulom el neki, hogy ma nem tegnap van.

Amikor a digitális bennszülött kapcsolatot akar tartani

Nyíregyházán mindig kimegyünk a temetőbe. A „Hol vannak a halottak?”, „Hogyan mentek fel az égbe?”, és „Nem esnek le onnan?” kérdéseket már alaposan végigjártuk, és nagy csodálkozással, de elfogadta, hogy én magam nem tudom előre, mikor is fogok meghalni. Aztán egy nap megszólal: „Anya, a nagymamád vitt telefont az égbe?” Csodálkozva nézek rá, majd folytatja: „Hogy fel tudjuk hívni.” Azt hiszem, én örülnék a legjobban, ha lenne ilyen típusú mobilkapcsolat.

Amikor aktívan ügyködik szókincsének bővítésén

Bekerültek a családi legendáriumba olyan kifejezések, amelyekre én talán soha nem tudtam volna ilyen frappáns szinonimákat kreálni: az étkészlet egy időben „kanáldobozkén”t futott, a testápoló némi feminin áthallással „masszírozi” lett, a nyújtófa a „gyúrom a tésztát” elnevezést kapta, a fodros fürdőruha a „vízibalett-ruhája” lett, a bukósisakot pedig szimplán lemotorkalapozta.

Amikor évekkel előre készít fel örömtelien nehéz pillanatokra

Az orvos kisebb megfázás miatt elrendeli, hogy pár napig ne menjen oviba, mire ő szívet tépő zokogás közben elhüppögi, hogy „Anya, ma akartunk összeházasodni Dáviddal”. Ha némi indirekt kényszer hatására is, de legalább bevallotta!

Amikor a múltban vájkál

„Anya, nekem ki volt az anyukám, amikor te kislány voltál?” Azt hiszem, vannak témák, amelyek felbukkanását egy kicsit később vártam volna.

Vannak mondatok, amelyekhez kommentár sem kell:

Az apjával naplementét néznek:
– „Daddy, mi megyünk felfelé?
– Nem, a Nap megy le, és holnap ott fog feljönni – mutat kelet felé. – A Föld kering a Nap körül.
– És nem szédül el? És ez nem veszélyes?
Kis idő múlva:
– És a Nap Nyíregyházára is elmegy?
– Igen.
– És hall minket?
– Nem, mert nagyon messze van.
– És ha hangosabban mondom?”

Léna augusztusban tölti be az ötödik évét. Remélem, az érdeklődése, a képzelőereje és a gyermeki logikával alkotott gondolatai megmaradnak, és a következő évek is ilyen termékenyek lesznek, mint a negyedik volt – hintás szaltó és ügyeletre rohanás nélkül.

Ha kíváncsi vagy, miket mond még a kétnyelvű Léna, kattints ide, ha többet olvasnál arról, mit csinál Éva, nézd meg a Facebook-oldalát.

Trembácz Éva Zsuzsa

Kép: a szerző sajátja