A spanyol macsó legyőzi a szkepszist és a másnaposságot

-

Férfiasan bevallom, még a családi botrányt is megkockáztatva, (ugyanis a nagymamám is olvassa a WMN-t), hogy szegény La Parrilla nem indult könnyű, tuti befutó helyről aznap, amikor meglátogattuk a Szentesivel. Először is mindketten – ezt szerénykedés nélkül állíthatom – bitang jól főzünk, ráadásul elég régóta. Nem olyan könnyű levenni minket a lábunkról, na, és akkor még finoman fogalmaztam. Másodszor, az étteremlátogatás napja épp a hétfő esti Hello, WMN! után volt. Szentesit lelkileg merítette ki az esemény, emiatt hullafáradt volt, én pedig... Nos, én kegyetlenül másnapos voltam. Valószínűleg nem volt a legjobb ötlet éjjel tizenegyig ott maradnom még a helyszínen, hogy megváltsam a világot – ami egyébként mintha majdnem meg is váltódott volna, csak aztán másnapra elfelejtettem, mi is volt a megoldás. Na, majd legközelebb! Végül pedig, és ez volt a legsarkosabb hátrány: rettentő szkeptikus vagyok a manapság oly divatosan és a kelleténél sűrűbben pufogtatott „fine dining" műfajával kapcsolatban. A legtöbb esetben ugyanis ez úgy néz ki, hogy egy hatalmas, fényes tál közepére lepöttyentenek három gramm valamit, köréje maszatolnak négy puccantás szószt, rászórnak pár virágszirmot, és elnevezik olyan kacifántosan, hogy ember legyen a talpán, aki ki bírja mondani, ahelyett, hogy pironkodva rábökne az étlapra: „a tizenkettest szeretném". Mindezt pedig egy fél vagyonért.

Szóval részben éjfeketén, karikás szemmel, részben hullazöld ábrázattal, lefelé görbülő szájjal érkeztünk meg a La Parillába kedd délben. Szkepticizmusunkra és rosszkedvünkre azonban már a küszöbön megkaptuk az első csapást.

A nemrégiben átalakított étterem nagyon guszta, szexi, épp a kellő mértékben elegáns jelleget kapott. Pont annyira ízléses és kifinomult, hogy különlegesnek tűnjön, de ne érezd magad szarul, ha farmerban és pulcsiban esel be az utcáról.

Azért persze tartottuk magunkat, a fine dining-fóbiát, az agyonhajszoltságot és a macskajajt nem lehet csak úgy, pár csinos piros fotellel és hívogató látványkonyhával ellensúlyozni. Lássuk a medvét, ugorjon hát a majom a vízbe, a füstölt kacsamell és a fügehabos libamáj pedig a szánkba előétel gyanánt.

Az előétel látványa aztán mégiscsak meghozta az első napsugaras repedést fáradt tekintetünkbe. Mert olyan szép volt az a kacsamell, ahogy kéjesen elnyúlt a birsalmapürén, mint a júliusi balatoni naplemente. A libamáj pedig pajkosan heverészett a tányéron, puha felszínén meg-megcsillantak a dizájnerlámpák erotikus fényei, az illata az orrunkon keresztül felkúszott az agyunkba, és ott megbabonázta az idegeinket. Aztán úgy olvadt el a nyelven, mint az első friss hó, amikor megcsókolja a napsugár. Félig lehunyt pillákkal falatozgattunk, miközben abszolút nem testvériesen böködtük egymást:

– Te, figyi, ezt, ezt és ezt egyszerűen muszáj megkóstolnod.

– Úristen! Ez a zellerhab a libamáj alatt! No, és ez a kacsatextúra!

Addig-addig tobzódtunk az élvezetekben, hogy észre sem vettük: a fáradtságunk, a szkepticizmusunk és a kivagyiságunk olyan gyorsan vált köddé, mint maga az előétel. De sebaj, mert már jött is a másik: a kacsamell steak zeller rizottóval, és az érlelt angus steak, ami végleg eloszlatta fenntartásaimat a fine dininggal kapcsolatban. Három óriástenyérnyi hússzelet, kívül rácsosra, aranybarnára vasalva, belül andalítóan rózsaszínre, szaftosra hagyva, hozzá roppanósra sütött bébizöldségek, és a főnyeremény: két házi, paprikával egybegyúrt focaccia-buci, mint egy pár csinos, puha díszpárna egy csinos, muszklis férfi háta mögé biggyesztve. Igazi spanyol macsós fogás volt, mely végleg helyre tette az előző estével szétcincált testemet, lelkemet.

A kacsa mellé pedig zellerből készült rizottót adtak, azaz egyáltalán nem volt benne rizs, hanem a zellerből gyúrtak apró, rizsformájú darabokat. Az előző napi Hello, WMN! esten is épp steaket evett a Szentesi, amikor leült mellé egy vegetáriánus, és bőszen elkezdte mesélni a húsevés és a tudatos nő közötti ellentétet. Biztos nem tudod elképzelni, de erre olyan szemekkel nézett rá a Szentesi, mint amilyennel a veszett kutya vicsorog arra az emberre, aki el akarja tőle orozni a vacsoráját. Ha a szegény vega sejtené, hogy másnap újra steaket evett a mi házi tudatos nőnk, nem lenne túl boldog... Pedig ha tudná, mennyire tökéletesre van sütve, milyen remegős, és milyen csodálatosan illeszkedik a zeller ízvilágához. 

Az ebéd egyik legkiemelkedőbb pillanata azonban a desszert, hiszen az olyan, mint egy jól sikerült randevú végén az érzelmes búcsúcsók: erre fogsz leginkább emlékezni, ezt fogod magadban dédelgetni otthon, egyedül. Én legalábbis biztosan sokáig a szívemben őrizgetem majd a sajttortát, ami szerencsére egyáltalán nem volt negédes, inkább a mascarpone domborított benne visszafogott, lágy ízével, amit remekül kiegészített a köré ágyazott kekszmorzsa, és az apró, sült tojásfehérje cseppek. Hogy mégis a desszert kategóriába kerülhetett, arról a vékony, roppanós fehércsokiból készült lapocska, és a tetejére kanalazott karamellfagylalt gondoskodott.

A mi Tudatos Nőnk pedig a sajtválogatás mellé tette le a voksát. Mert, ugye, ő nem eszik semmilyen cukros dolgot, persze ez nem akadályozta meg abban, hogy óvatosan átnyúljon az asztalon, és elérje kanalával az én területemet, majd egy óvatos, kiszámolt mozdulattal lekanyarintson egy szeletkét a sajttortából. Aztán egy fél percig olvadozva, sóvárogva hűűűzzön meg hááázzon.

 

Nem vagyok az a fajta ember, aki képtelen beismerni, ha tévedett, úgyhogy azt kell mondanom, ez volt a nap első olyan élménye, amikor úgy éreztem, éjszakai dorbézolás ide, másnaposság oda, mégiscsak vannak olyan gyönyörök a földön, melyekért érdemes élni – és melyek a következő napon sem okoznak gyötrelmet, valamint bús megbánást. Sőt. Egy csomó olyan tétel maradt az étlapon, amit nem volt módom megkóstolni, úgyhogy nagyon várom a következő különleges napot, amikor randizni mehetek ezzel a férfias, elegáns, ínycsiklandó spanyol macsóval.

Az alkalomnak különlegesnek kell lennie, hiszen nemcsak az ételek gazdag ízvilága, és az étterem eleganciája, de az ebédért fizetett végösszeg sem indokolja, hogy mindennap ott menzázzak. De néha igenis megérdemlünk egy kis luxust és kényeztetést. Hát nem...? 

Fiala és Szentesi

(Habzsi és Dőzsi)

A cikkben szereplő képek a szerzők tulajdonában vannak.