-

Nem tudom, te hogy vagy vele, de én gyakran éreztem azt a gyerekeimnél (főleg, amikor még kicsik voltak, és praktikusan pajszerrel sem lehetett volna őket lehámozni rólam), hogy tulajdonképpen ők is én vagyok, és én is ők. E skizofrén állapotomhoz valószínűleg a környezetem is hozzájárult, hiszen azzal mindenki pontosan tisztában volt, hogy a gyerekek a tulajdonságaik nagy részét, és a viselkedésükben támadt apróbb és nagyobbacska makulákat bizony senki mástól nem tanulhatták, csakis az anyukájuktól. És ezt soha nem volt rest senki az orrom alá dörgölni.

Persze amíg a gyerekek aranyosak, szófogadók, hangosan és szépen artikulálva előre köszönnek a szomszéd néninek vagy gyöngyözően kacagva imádnivalók, tulajdonképpen nem is bánom különösebben, hogy előretolt helyőrségként a személyiségem, és ezzel együtt a társadalmi megítélésem tekintélyes részeivé válnak.

Ám akadt itt néhány roppant kínos pillanat is... Amikor egyáltalán nem úgy viselkednek, ahogy én tenném. Amikor nyílt színen, verbálisan szembemennek mindazzal, amit én gondolok.

Egyszer teljes lelki nyugalomban napfürdőztem a játszótéri padon, miközben a gyerekem a hátam mögött egy kiflicsücsköt majszolt. Amint kinyitottam a szemem, láttam, hogy két anyuka megrökönyödve bámul rám a szomszédos padról. Rájuk mosolyogtam, oldva az ismeretlen forrásból eredő feszültséget, de ők csak meredtek rám, mint a véres rongyra, jeges pillantásuktól a Szahara is befagyott volna. Akkor vettem észre, hogy az én kis szívem csücsöke a háttérből eltorzult arccal vicsorog rájuk. Legszívesebben odamentem volna hozzájuk, hogy elmondjam: mi amúgy egy aranyos, okos, kedves, szófogadó, jólnevelt, érdeklődő és nyitott kislány vagyunk. Még akkor is,  ha ez most nem látszik.

– Szép napunk van, nem igaz? – próbáltam magunkat jobb színben feltüntetni, de felesleges volt erőlködnöm, láttam: le vagyunk írva. Egy agresszív, antiszociális, undok gyerek anyukája vagyok. Nyilván nem véletlenül.

Idővel persze a gyerekeim nagyobbak lettek, megkamaszodtak, kevesebb időt is töltünk együtt, amikor pedig mégis egy társaságban forgolódunk, inkább arra kell koncentrálnom, hogy az ő személyiségük meghosszabbításaként, illetve az ő társadalmi megítélésük szempontjából semmiképpen se legyek ciki. Nem könnyű feladat, küzdök is vele, mint disznó a jégen.

Azért ne aggódj, egy percig sem! Sikerült ugyanis elintéznem, hogy a világ ismét ne csak a saját tetteim alapján ítéljen meg. Időközben ugyanis beszereztem egy kutyát. A legtöbb kutyanevelő szakirodalmom mélységesen egyetért abban, hogy amilyen a kutya, olyan a gazdája. „Nézd a kutyád, lásd önmagad!” – hirdetik a tükörmódszeren alapuló kutyaiskolák is. És szó mi szó, a legtöbbször szívesen azonosulok az ebbel, egyáltalán nem bánom személyiségem eme szőrös nyúlványát. Hiszen a vak is láthatja: nyilvánvalóan egy kedves, barátságos, emberszerető kis szuka vagyok, csak ránk kell nézni.

De azért akad itt is néhány igen kínos pillanat. Megyünk az utcán, elöl vígan ugrabugrálva a blöki, mögötte büszkén vonulgatok én is, még össze is vagyunk kötve tökéletes harmóniában egy pórázzal. És akkor beüt a krach, mert befordul a sarkon egy vizsla. Ez a zsánerünk ugyanis. Neki inkább, mint nekem, de hát együtt vagyunk, együtt megyünk, összetartozunk.

Amint közelebb érnek, az én kutyám, személyiségem szőrös kis nyúlványa izgalomtól túlcsordulva már derékból csóválja a farkát, amúgy rövid nyelve az elaléltságtól a földig lóg, kocsányokon csüngenek csillogó szemei. A vizslafiúnak meg sem kell erőltetnie magát, a kutyám nekifutásból hanyatt fekszik, és úgy csúszik be a daliás vadászeb alá, mint fürge autószerelő a luxusautó alá. Miközben ráutaló jelzésekkel a másik értésére adja, hogy hol (és milyen ütemben) nyalogassa őt egészen pontosan.

Én meg állok, mint f.sz a lakodalomban, és jobb híján a póráz végét markolászom. Legszívesebben elmagyaráznám a vizsla gazdájának, hogy mi amúgy kedves, tisztességes, erkölcsös, jólnevelt kutya vagyunk, akik nem teszik szét a lábukat minden jöttmentnek. Még akkor is, ha ez most, ahogy kéjesen kiforduló szemekkel, lógó nyelvvel, hanyatt fekszünk az utca kellős közepén, nem látszik.

– Szép napunk van, nem igaz? – próbálom magunkat jobb színben feltüntetni, de felesleges erőlködnöm, látom: le vagyunk írva. Egy kéjenc, repedtsarkú lotyó gazdája vagyok. Nyilván nem véletlenül.

 Fiala Borcsa

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Flickr/