„Nincs szívem se kidobni, se lebontani” – Különös karácsonyfáim, szevasztok!

–

Család, nappali, színes égők, gyerekkorunkból ismert szovjet díszek, satöbbi. Ha az embernek stabilan így néz ki a karácsonya tizenöt éven át, hajlamos azt gondolni, hogy ez ilyen, és nem más. Hogy ez a dolgok rendje, és ehhez kell igazodni.

Aztán az élet megtanított, hogy az egyetlen dolog, amihez folyton igazodnunk kell, az maga az élet. És ez néha különös karácsonyfákat eredményez.

 Például ilyeneket.

Nagymamám utolsó karácsonyfája

Nagypapám halála után Mama nem akart tovább élni, és ezt elég gyakran el is magyarázta. Talán tudta is, hogy gyógyíthatatlan beteg, és azért nem mondta, hogy biztosan ne akarja senki megmenteni, ezt már sosem tudjuk meg. De az biztos, hogy az utolsó évben kikötötte: ne merészeljünk karácsonyfát venni neki. A karácsonyfa a Papa reszortja volt, ő vette, faragta be, együtt díszítették – nem kell máshogy.

És tulajdonképpen értettük is. De aztán csak nem hagyott nyugodni a gondolat – nem voltunk hülyék, tudtuk, hogy minden valószínűség szerint ez lesz Mama utolsó karácsonya. Úgyhogy amikor a saját fánkat vettük, és megpillantottam a fenyőfaáruda sarkában a levágott ágakat, összevillant a tekintetünk anyukámmal, és már el is kértem két nagyobb gallyat.

A fenyőgally nem karácsonyfa, ugye? Hát akkor semmi akadálya, hogy becsempésszük Mamához az előszobába, és feldíszítsük neki. Az eredmény? Elképzelhetitek. Álltunk a padlóváza előtt, és sírtunk. Szegény Papa, mit gondolhatott odafent?

Jézuska félautomata üzenetrögzítője

Ehhez a fához kép is van, és elkövetőtársunk valahol őrzi még a kézzelfogható emlékeit. Keresztapám rendkívül izgatottan hívott fel jó tíz évvel ezelőtt, hogy benevezett bennünket az alsógödi karácsonyfa-szépségversenyre. Tekintve, hogy Keresztanyám messze földön híres karácsonyi dekorációkat készít, és ő nem a mi csapatunkban volt, elsőre kiröhögtem Keresztet, de aztán (ismer…) felhorgadt bennem a versenyszellem, és elkezdtünk azon morfondírozni, hogy lehet megnyerni egy versenyt, ami már eleve eldőlt – és nem a mi javunkra. 

Egy barkácsboltban álló fát neveztek ki nekünk a versenyben, így aztán elvetettünk mindenféle hagyományos megoldást. (Ez akár családunk mottója is lehetne egyébként. De ez mellékszál.) Szóval kitaláltuk: legyen ez a fa Jézuska félautomata üzenetrögzítője, amelyben mi vagyunk a félautomatizmus. Századeleji képeslapok képeit gyűjtöttem össze az akcióhoz, ezeket kellett kinyomtatni és aranyszállal ellátni, hogy fel lehessen akasztani őket a fára.

Csapatunk harmadik tagja, Keresztapám jóbarátja volt az egyetlen gyakorlatias ember köztünk, így a megvalósítás rá hárult – ugyanakkor a koncepció beindításához szükség volt Keresztapám és jómagam rendkívüli érzékenységére. Az első délutánunk ugyanis azzal telt, hogy a barkácsboltba betérő vásárlókra tukmáltuk a képeslapokat: hagyjanak üzenetet Jézuskának, de egy darabig senkinek sem akaródzott.

Aztán egy fiatal nő érkezett. Elhadartuk neki a feladatot, ő pedig, miután megbizonyosodott róla, hogy nem szívatás, már nyúlt is a filctollért. Félrehúzódott, amíg megírta a kívánságát, aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ki is libbent az üzletből.

Amikor megláttam, mit írt, földbe gyökerezett a lábam.

„Kedves Jézuska! Tudod, mi mindenen mentünk keresztül, és mennyire vágyunk már arra, hogy kisbabánk szülessen. Kérlek, add, hogy jövőre ne várjunk hiába, és a következő beültetés sikeres legyen!”

És ezzel megtörtént a karácsonyi csoda. Az emberek egymás sarkát taposták, hogy üzenhessenek Jézuskának, újabb meg újabb adag üres képeslapokat kellett nyomtatnunk. A versenyt nem mi nyertük, a második helyünket azzal indokolták, hogy mégiscsak egy „igazi” karácsonyfának kellett nyernie. Hát mit mondjak erre. Szerintem ez is az volt.

Tavasszal lebontott fáim, szevasztok!

Rendben, tényleg nehezen engedek el dolgokat. Ragaszkodom ahhoz, amit szeretek. És egy-egy zaklatott év után ragaszkodom a karácsony meghittségéhez is (ami egyébként általában pont nem karácsonykor érvényesül, de ez más kérdés). Ezért van az, hogy miközben január hatodikán már bontani kellene, én még javában pörgetem az ünnepi lejátszási listáimat, és szegfűszeges illatmámorban tobzódom a teljesen feldíszített lakásban.

Amióta műfenyőm van (tizenvalahány éve ugyanaz, úgyhogy lassan már a legkukacoskodóbbak is fenntarthatónak ítélhetik), ráadásul könnyebb is belefeledkezni a karácsonyfába – nem potyog, nem szúr, nem kell anyázni a talpamba fúródott fenyőtűk miatt.

Így aztán akad év, hogy nálam még áprilisban is karácsony van. Olykor párhuzamosan a húsvéti dekorációval. Volt egy év, amikor szinte feleslegesnek is láttam már lebontani nyár végén a fát, mert minek?

Az én naptáram a lelkemhez igazodik, nem a szabályokhoz.

Karácsonyfa januárban

A múlt évem második fele arról szólt, hogy szakember segítségével felismerjem: az, amit rossz időszervezésnek, slendriánságnak hittem/mondtak a környezetemben élők, nem más, mint depresszió. A belátástól a segítségkérésig, a terápiás munka első látható hatásáig sok idő telt el, így aztán tavaly karácsonykor csak odáig jutottam, hogy vegyek néhány fenyőágat, és vázába rakjam őket. A díszeket elő se vettem, és közben persze szégyenkeztem magam előtt (is), hogy még ennyire sincs erőm. (Ez nagyjából szépen leírja egyébként a depresszió öngerjesztő folyamatát.) Aztán a karácsonyt egy tragédia vágta ketté.

Olyan volt, mint egy borzasztóan megkomponált filmjelenet: ültem a lakásomban január első hetében, a fenyőágakról már kezdtek lehullani az első tűlevelek, én meg elővettem a díszeket, és feldíszítettem a gallyakat. És bőgtem.

Pár nap jutott csak, mielőtt le kellett bontanom a „karácsonyfámat”, de addig valami bizarr módon a normalitást képviselte egy fenekestül felfordult, traumatizált időszakban. És mit tudtam én még akkor, hová fut ki ez az év…

A fa, amit nem tudok lebontani

A kis házamban, vidéken, van egy aprócska, ronda műfenyő. Nyeszlett kis „szovjet” darab. Szovjetunió már rég nem volt, amikor Keresztanyu vette, de ami Ukrajna felől érkezett (márpedig ezt a kis giccset onnan hozta neki egy „csíkos szatyros árus”), az mifelénk mind szovjet a mai napig.

Nincs szívem se kidobni, se lebontani. Rakosgatom ide-oda, nyáron különösen komikusan néz ki. De a végén mindig marad. Mintha maradna vele valami más is.

Nektek vannak emlékeitek rendhagyó, különös karácsonyfákról?

Csepelyi Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ReMa