Karácsony előtti súlyos dilemmák: mit vegyünk egy kamasznak?

–

Az utolsó pillanatban szólt a bébiszitter, hogy nem tud jönni. Nem voltunk rá dühösek: kiderült, hogy a családjában már mindenki covidos. Nem tudtunk együtt elmenni a feleségemmel a MOM művházba, koncertre. Benjamin Koppel, Scott Colley és Brian Blade napjaink három legkeresettebb, legsokoldalúbb és legkiválóbb jazz zenészei játszottak, vártam ezt a koncertet, nem szerettem volna lemondani róla. Hívtam egy szívsebész barátom, eljön-e velem, de ügyeletes volt, egy másik barátom meg nem volt Pesten. A feleségem is próbálkozott, az ő barátnői sem értek rá. Két jegyünk volt. Nem is tudom, miért nem gondoltam erre korábban, mielőtt mindenkit lassan fel nem hívtunk a baráti körünkből, hogy megkérdezzük az idősebbik, kamaszkorba lépett gyerekünket, neki van-e kedve eljönni. Kicsit lepett csak meg, hogy azt mondta, persze. Van. Miért is ne? Mondtam neki, hogy jazz trió, a dobos szenzációs, együtt játszott Chick Coreával. A név nem mondott neki semmit. Elmeséltem, hogy Brian Blade gyerekként Corea lemezeket hallgatott, és szinte felfoghatatlan volt számára, hogy felnőttként a Corea trió dobosa lett.

Nem voltunk sokan a koncerten, ami messze felülmúlta a várakozásainkat 

Koppel úgy szaxofonozott, hogy többször majdnem könnyekig meghatott. Olykor csak pár hangból bomlott ki a zenéjük, hosszan kitartott hangokat játszott, máskor latinosan lüktető volt, megint máskor zakatoló, vibráló, tele energiával.

Arra gondoltam, hogy igen, jobb koncertet nem is választhattam volna ahhoz, hogy beavassam a gyermekemet a jazzbe, ez ugyanis nem olyan hard core, durva jazz, amit olykor hall a hangfalakból, ez egy remek bevezető abba, hogy mennyi érzelmet tud megragadni a jazz, egyáltalán a zene – ez a koncert az, ami fel tudja mutatni, hogy miért jó koncertre járni.

Kicsit tartottam attól, hogy nem tetszik neki, lopva néha oldalra néztem, de megnyugodtam mindig, mert azt láttam, hogy elmerült a zenében, a zene elragadta, elvitte magával, teljesen átéli, amit hall. A lába járt a négynegyedes ütemre, olykor mosolygott.

Rendben van, gondoltam. Nemcsak magamat ajándékoztam meg ezek szerint, hanem őt is. Őt, akinek évek óta olyan borzasztó nehéz ajándékot venni.

Mert már nem legózik

Mert már nem érdeklik annyira a vonatok, nem érdekli annyira a várépítés, elhagyta a régi játékait, ott állnak a gyerekszobában, dobozokban. 

Régebben, úgy tizenegy éves koráig elég könnyű volt meglepni őt. Mindig jó visszanézni a karácsonyi videókat, mert megható, ahogy örülni tudott egy kisebb, csekély dolognak is. Egyszer vettünk neki egy playmobil tengeralattjárót, az tévedés volt, nem sokat játszott vele, elég könnyen elengedte. Akkor éreztem úgy, hogy volt értelme az ajándéknak, amit neki vettünk – neki, vagy a három évvel fiatalabb tesójának –, ha azzal még karácsony után, miután összerakta is elég sokat játszott. A tesója például kapott egy legórobotot, de elég rövid ideig kötötte csak le. Úgy éreztem, a robot el van hanyagolva, már-már sajnáltam is, de kiderült, hogy ha jön hozzá valaki vendégségbe, akkor szívesen előveszi, akkor újra játszik. Nem dicsekedett vele, a robot egyszerűen csak visszahúzódott a vendégszórakoztató szerepkörbe.

A nagyobbik fiunkat már nem volt könnyű meglepni. Tudott örülni ruháknak, de nem tekintette a ruhát ajándéknak. Előfordult, hogy egy ajándéknak nem annyira örült. Nagyon rossz volt látni, hogy sem becsapni nem akar bennünket, sem azt éreztetni velünk, hogy csalódott. 

Rossz volt látni a vívódását

Mobiltelefonra, ilyesmikre nem nagyon volt szüksége, nem szenvedünk hiányt számítástechnikai eszközökben. Tanácstalan voltam, mit is vegyek neki a születésnapjára nyáron. Pénzt sokáig nem akartam adni.

A másik, fiatalabb gyerekünknek könnyebben tudunk ajándékozni. Éppen emiatt gondolkodtam el azon, mit is kellene másképp csinálnom ahhoz, hogy jó ajándékot vegyek. Éppen emiatt merült fel bennem, hogy ez (a kétségbeesésem, ami idősebb gyerekünk miatt hatalmába kerít) nem az ajándékokról szól, még csak nem is az odafigyelésről, hanem valami másról. Valamiről, ami közelebb van ahhoz a kérdéshez, hogyan is kell élni, mint ahhoz, hogy miért is akarunk örömet szerezni, van-e egyáltalán értelme az ajándékozásnak.

A felhalmozott, haszontalan áruk száma éppen az ajándékok miatt nő. Rendben. De a kisebbik gyerekünknek mégsem haszontalan holmikat veszünk, ő ugyanis hatalmas szenvedéllyel tudja magát belevetni a tevékenységeibe, azokat oldottan, koncentráltan és hosszan folytatja.

Az utóbbi pár hónapban gyurmafigurákat, bábokat készít, amit úgy kezdett, hogy nézte egy Clay Claim nevű youtuber videocsatornáját, és miatta rákapott a gyurmafigurák készítésére. De egy ideje már saját tervezésű bábokat, mozgatható, egyedi karakterrel rendelkező figurákat készít.

És itt most meg is emlékezhetnék a nemrég elhunyt Csíkszentmihályiról. A kisebbik gyerekünk tudja, hogyan kell flow-ba kerülni, gyakran játszik fejben – ő mondja így, ha elvonul, és gesztikulálva repked a szobában –, ilyenkor olyan történeteket talál ki, hogy nem győzünk csodálkozni. Van, hogy ezek egyáltalán nem gyerektörténetek, nagy fantáziára vallanak. Őt könnyű meglepni. Ha mást nem, akkor veszünk neki pár csomag gyurmát. De napi kétszáz oldalt képes elolvasni – a Harry Potter az olvasásra is rákapatta –, vagyis a könyvnek is örül.  

Az idősebbik fiunk nem tudja olyan szenvedéllyel odaadni magát egy tevékenységnek 

Arra jutottam, hogy olyan ajándékot kell venni, ami segít meglelni neki a szenvedélyt. Segít rátalálni arra, amiben ott a flow. Régebben megtalálta a sakkban, a legózásban, megtalálta abban, hogy együtt társasozunk, és egy ideig megtalálta videójátékokban. (A videojáték-készítők nagyon pontosan tudják, hogyan lehet a játékkal függővé tenni egy gyereket). De a kamaszkor küszöbén egyre nehezebben talál bármit is, amiben szívesen elmerülne.

Talán pont ezt is jelenti a kamaszkor: minden korábbi szenvedélyesen végzett tevékenység leépítését, és egy új személyiség felépítését. És talán éppen ez lehet egy ajándék célja – gondoltam –, egy ajándék segíthet ebben, az új személyiség felépítésében.

Már nem ódzkodtam attól, hogy pénzt adjak

A pénzhez értett: ügyesen tudott spórolni, jól osztotta be a zsebpénzét. Sokat kérdezgetett arról, hogyan működik a tőzsde, hogyan lehet a tőkéjét növelni. Nem, nem akartam neki nagyon drága ajándékot venni, minden porcikám tiltakozott ez ellen. Sohasem jöttem azzal, hogy nekem persze sohasem jutott drága ajándék. Nem dörzsöltem be a saját gyerekkorom szörnyű csalánélményeivel az ő várakozásukat vagy örömüket. Úgy éreztem, ha van a nélkülözésnek, annak, hogy szegények voltunk, tanulsága, akkor éppen az, hogy én azt a gyerekkori nélkülözést nem használom nevelési célokra. Ezzel is tudom magamnak bizonyítani azt, hogy azt az időszakot, amikor nem volt mit enni a hó végén (nemhogy ajándékra, de zsírra sem futotta), lezártam. És feldolgoztam.

Először arra adtunk a fiunknak, hogy gyűjtsön egy fényképezőgépre.

A fényképezés már majdnem az a tevékenység volt, amit szenvedélyesen csinált, de mintha elkövettem volna azt a hibát, hogy túlságosan biztattam, olyan voltam, mint aki közbe akar avatkozni, mintha nem mertem volna rá bízni, hogy ő fedezze fel, mit is jelent a kép. (Fotó szakon tanítok, így talán érthetőbb a késztetésem). Így mintha úgy érezte volna, hogy nem a saját új személyiségét építi magától a fotózással. Aztán elkezdett drónra gyűjteni. Megvette. De azzal meg sok baj volt. Sokszor volt túl szeles az idő, amikor magával vitte a kis gépet. Sokszor volt borult az ég.

Aztán jött a koncert. És rájöttem, hogy de hát, ha annyira tud örülni egy élménynek, egy koncertnek, és annak, ha kettesben lehet velem vagy az anyjával, akkor simán ajándékozhatnék élményt!

Simán lehetne olyasmit ajándékozni, amit eddig azért nem mertem, mert azt hittem, hogy nem örülne neki annyira, mert nem tekinti ajándéknak, ha eljöhet velem egy koncertre. Az élményajándékozás amúgy is az egyik legjobb ellenszere a felesleges tárgyak felhalmozásának.

Tud örülni, ha együtt főzhet velünk

Vegyünk neki egy főzőiskolai tanfolyamot. És vegyünk alapanyagokat, hogy készítsen otthon szusit. Vegyünk neki saját edényeket, wokot. Vegyünk neki különleges fűszereket.

A koncerten nagyon figyelte a dobost. Brian Blade soha nem ütött kétszer egymás után ugyanúgy, soha senkit nem láttam ilyen változatosan játszani, ilyen ötletesen. Hol a cint ütött az ujjával, hol nagydobverővel püfölte a dobjait.

És a koncert utána a nagyobbik fiunk egyszer csak előhozakodott az ötlettel: szeretne dobolni. Szeretne először csak egy kisebb dobot. Hogy megpróbálja.

Tehát az élmény mint ajándék arra is jó, hogy elhívjon egy újabb ajándékot. Ha sikerül jól ajándékozni élményt, akkor az felpiszkálhatja a szenvedélyt. És akkor egy darabig megint nem lesz kérdés, hogy mi is legyen az ajándék…

Amíg el nem jön az az idő, hogy már ő törheti a fejét, mit is vegyen nekünk, megfáradt, de azért még egy-két koncertben örömüket lelő szüleinek.

Kolozsi László

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/cokada