WMNDove

Egy butik tükrében nézem, hogy áll rajtam a felpróbált nyári ruha. Az eladó mellém áll. Egyenesen, kertelés és udvariaskodás nélkül nekem szegezi a már jól ismert kérdést: „Eszel te rendesen? Nagyon sovány vagy.” Nincs jó napom. Így ahelyett, hogy szokásosan mélyet lélegeznék, és kedvesen azt válaszolnám: „Köszönöm kérdését, minden rendben, egyszerűen csak ilyen alkat vagyok” – ő most nem ebből az énemből kap. „Épp pluszkilókra gyűjtök, szeretne párat átadni?” – mire döbbenten rám néz, és pufogva elviharzik. Tudom, ez nem volt kedves. Bár általában a türelmem mennyisége ellentétes arányban áll kilóim számával, most mégis valahogy betelt nálam is az a bizonyos...

Az utolsó husisabb kép kétéves koromban készült rólam. Tokás, pufók kisgyerekként, duzzogó arccal ülök a beállított fotón a fonott székben. Azóta, – ahogy mások mondják – „mínuszban vagyok”. Bár, ha összeadnám a 30 év alatt nekem ajánlott pluszkilókat boltosoktól, rokonoktól, tanítványoktól, irigyektől és jóakaróktól, molettektől és felesleg nélküliektől, de általában önmagukkal elégedetlenkedőktől, akkor évente 1000 kilóval biztosan gyarapodtam volna. Ajánlat bőven akadt. Meg próbálkozás is a súlygyarapodásra. Mert bármily hihetetlennek tűnik, vannak olyanok, mint én is, akik tényleg örülnének annak a pár pluszkilónak. Ha most arra gondolsz: „De jó nektek. Hol itt a probléma?” Akkor

jobb, ha tudod, hogy bizony a hízókúra küzdelmei is felérhetnek a fogyókúra szenvedéseivel. A sokadik tápszeres ital már nem ment le a torkomon. Az a plusz még egy kanál már nem esett jól. Vagy amikor végre sikerült egy év alatt nehezen összeszednem plusz egy kilót, akkor azt a rota vírus egy nap alatt visszavette.

Tiniként takargattam a csontos vállam, kerültem a strandokat, és azokat, akik azt mondták, „szúr az ölelésem”. Aztán megtaláltam azokat, akik nem féltek attól, hogy összeroppantanak, ha megölelnek, akik bátorítottak a bikinire. Akik révén az összes egyéb cinikus zaj eltompult. Megszerettem azt, amilyen vagyok. Elfogadtam az alkatom.

De sajnos a társadalom sokszor megnehezíti az alkatilag túl vékony lányok helyzetét. A sovány nős vicceknek végtelen sorát ismerjük. „Elöl szappanozzák, hátul habzik. Lenyelsz egy cseresznyemagot és terhesnek látszol. Ezeken a bordákon lehet ám csak zongorázni. A kannibáloknak te lennél a fogpiszkáló”… De nem is a viccek a legbántóbbak, hanem a hétköznapi megjegyzések. Mert azok mindennaposak. Mert az átlagnál jóval vékonyabbaknak meg lehet mondani bárhol, bármikor, hogy sovány, és hogy ez így nem jó. Az nem sértő. Biztos direkt ilyenek. Meg persze mindig mindenki „csak jót akar”. Nem gúnyolnak, „csak” tanácsot adnak.

„Csak azt szeretnék, hogy megértsük, nem kell követni a hollywoodi divatot. A fiúk azt szeretik, ha van mit fogni a lányokon.

Csak azt szeretnék, hogy megértsük, hogy az igazi nő átlagos, vagy pluszos, de nem mínuszos.

Csak azt szeretnék, hogy egészségesek legyünk.

Csak azt szeretnék, hogy jobban nézzünk ki.

Csak azt szeretnék, hogy ne álljunk mellettük a fotón, mert akkor ők túl kövérnek tűnnek.”

Emiatt mi közben azt érezzük, hogy baj van velünk. De egy molettebb nő esetében is mindennapos, hogy megkérdezik tőle úton-útfélen a barátai, az először látott idegenek: „Ugyan már, kedves, nem eszel túl sokat? Kissé túlsúlyos vagy.” Nem hiszem. Mert tudjuk, hogy talán nem tehet róla. Hogy talán neki jó így. Vagy csak szimplán megértjük, hogy ez bunkóság. Jó lenne, ha elfogadnák, hogy ez nálunk is így van. Ha elfogadnák, hogy:

nem minden sovány lány anorexiás,

nem minden sovány lány bulímiás,

nem minden sovány lány salátás lány,

és nem minden sovány lány divatból sovány,

de minden sovány lány örül az elfogadásnak.

Meg mindenki, akárhány kiló, akárhány szeplője van... és akárhányas a lába.

Szijártó Adrienn