Mi köze a sportpolitikának a gyerekek sportolásához? Nagyon sok

Amikor visszatekintek a saját versenysportolói múltamra, és hallom a Barnihoz hasonló korú gyerekek szüleinek beszámolóit a magyarországi sportlehetőségekről, akkor döbbenek rá, hogy milyen alapvető hozzáállásbeli különbség van a választott hazám (Nagy-Britannia) és a szülőföldem sportpolitikája közt. Alapvetően távol tartom magam a bezzegeléstől, mert az én világnézetem szerint semmi nem fekete és fehér, nagyon sok történelmi és szociális összetevője van egy sportstratégia megalkotásának. Ebben a kérdésben mégis úgy érzem, ami Magyarországon történik, az téves, veszélyes, és generációk sporthoz való nem megfelelő viszonyát határozza meg, aminek hosszú távon súlyos egészségi következményei vannak. Ahhoz, hogy ebben legyen változás, vagy legalábbis párbeszéd róla, nekünk, egykori élsportolóknak, a sportban dolgozó szakembereknek meg kell szólalnunk.

A sport ugyanis nem egyenlő a versenysporttal!

Azt hiszem, az alapvető felfogásbeli különbség, amit nagyon szignifikánsan tapasztalok a két ország sporthoz való hozzáállása között, az a nemzeti sportstratégia elsődleges céljában keresendő. Ami lehet az, hogy tápláljunk egy nemzeti eszmét, miszerint mint kicsi országot, az olimpiai sikerek helyeznek fel minket a világtérképre, vagy az, hogy egészséges, aktív nemzet legyünk.

Abszolút meghasonulok ebben a kérdésben, hiszen átélhettem, hogy nekem játsszák a Himnuszt, hogy képviselhetem az országomat egy világversenyen, hogy olyan emberek fordulnak felém, illetve az általam elért eredményhez szeretettel és tisztelettel, akiket nem is ismerek. 

Tudom, hogy ez páratlan és fantasztikus élmény, de azt is tudom, hogy az athéni paralimpián egész Magyarországról én voltam az egyetlen, akinek ez megadatott.

Vegyük alapul a legutóbbi, tokiói olimpia számait. A magyar küldöttség 173 sportolóból állt, ami kiemelkedő az ország lakosságához képest. Ha próbálok egy hasonló népességszámú országot hozni viszonyítási alapul, akkor a svédek jutnak eszembe (10 és fél milliós populációval), akik 136 sportóval képviseltették magukat. Magyarország 20 éremmel, köztük 6 aranyéremmel tért haza (svéd barátaink 9 éremnek örülhettek és háromszor hallhatták a himnuszukat). Kiemelkedő teljesítmény egyik oldalról, lesújtó a másikról. Ugyanis 

ahhoz, hogy ez a 173 ember eljusson idáig, már egészen kicsi kortól kezdve elkezdődik a kiválasztás és az élsportra nevelés.

Én nemcsak azt tudom, hogy milyen volt ott állni a dobogó tetején 20 évesen, de azt is, hogy amikor 11 évesen bekerültem az egyesületembe, hányan úsztunk egy pályán. És amikor készültem az athéni paralimpiára, közülük egyedül Jakabos Zsuzsi tempózott ott mellettem. A többiek eltűntek az uszodából 9 év alatt, legtöbben a középiskola kezdetekor. 

Tizennégy évesen volt, aki már 10 éve egyesületi keretek között edzett, tehát négyévesen került be a versenysportba, mintha más módja nem is lenne a sportolásnak. 

Sport és egészség

Pedig van, ezt pedig itt Angliában tapasztaltam meg edzőként. Itt ugyanis nem a tehetségeken van a fókusz, hanem azokon, akiket nehezebb megtartani a sportban, mert alkatilag nem arra a legalkalmasabbak, mert picit ügyetlenebbek, esetleg túlsúllyal kínlódnak. Nekik igazán fontos megmutatni a sport erejét, hogy milyen hatással van az egészségükre, hogy gyakorlással, kitartással és szorgalommal lehet fejlődni, alakulni és előrébb jutni.

Az egyesület, amelyben dolgozom, 11 éves kortól kínál fitneszcélú edzéseket azoknak, akiknek nem az úszás a fő sportáguk, vagy nem igazán motiválja őket az élsport. 

Ez ugyanis nem való mindenkinek, ezért fontos, hogy megszólaljanak azok, akik tudják, hogy bennük mi az a faktor vagy személyiségjegy, amiből profitálni tudtak a versenysport kegyetlen világában.

De mi lesz így a tehetségekkel? 

Azt is látom, hogy milyen kristálytisztán megmutatkozik a tehetség egészen fiatal korban, de ahhoz, hogy valaki bekerüljön a 173 (vagy akármennyi) kiválasztott közé, aki egy olimpián képviselheti a hazáját, ehhez még legalább 100 másik puzzle-darabnak a helyére kell kerülnie. Egy olyan szülői háttér, ami meg tudja teremteni a logisztikát nem csak az edzéseken való részvételhez, de a pihenéshez és regenerációhoz is. Egy nemcsak fizikailag, de mentálisan a sportra született gyerek, aki olyan edző, mentor keze közé kerül, akivel kompatibilis, és akivel az együttműködés nem csupán érmekben és sikerekben, de személyiségfejlődésben is megmutatkozik. És ez sokszor nem egyetlen szakember, hanem változhat korosztály szerint, ugyanis más pedagógia szemléletet igényel egy óvodás motiválása, mint egy tinédzseré. Emellett egy adott ponton túl más területek képviselőinek munkájára is szükség lehet, úgymint fizikoterapeuta, erőnléti edző, sportpszichológus, dietetikus, masszőr, sportorvos.

Erre a sokismeretlenes egyenletre építeni egyesületi rendszert és sportpályafutást számomra erősen megkérdőjelezhető. 

És ezzel nem azt mondom, hogy ne legyenek olimpikonok és élsport, ahogy Nagy-Britannia sem szokott üres kézzel hazatérni a sport legnagyobb ünnepéről. Az élsport fantasztikus lehetőség és ajándék azoknak, akikben a tényleg hatalmas versenyszellem mellett megvan a belső motiváció és a külső támogatói rendszer, hogy megvalósítsák az álmaikat. Nekem az egész életemet változtatta meg pozitív irányba, de elég ritkán hallok interjúkat olyanokkal, akik 10 vagy 14 évesen kiestek a rendszerből, és elmesélhetik, ők hogy élték ezt meg.

Szükségünk van hősökre, bajnokokra, de nem azért, hogy minden gyerektől azt kérdezzük ötévesen, hogy ugye te is olimpiai bajnok akarsz lenni. Hanem, hogy amikor 11-12 évesen választás elé kerül, akkor megmutathassuk nekik, hogy ez is egy út. 

Tényleg azt gondolom, hogy egy alapvetően erős izomzatú, aktív, különböző sportokkal a testét és a képességeit fejlesztő gyereknek nem kell ennél korábban döntést hoznia arról, hogy a sport melyik ága önazonos a számára. Ha van egy heti 3-4 edzéssel fenntartott alap ebben a korban az adott sportágban, akkor onnan teljesen jól lehet építkezni. Van olyan sportág, ahol ezt az életkori határt még jobban ki lehet tolni és van néhány kivétel, ahol előbb el kell kezdeni a specializációt. De ha nincs a rendszerből fakadó nyomás, hogy mindenképpen olimpiai bajnokokat kell nevelni egészen kis kortól, akkor simán ki lehet tolni a versenysport kezdetét.

A sport mint öngondoskodás

A számokban kimutathatóan rossz egészségi állapotban lévő magyar lakosságában kicsi gyerekkortól kellene felépíteni azt a szemléletet, hogy egészséges életmód nincs mozgás nélkül. A testünkről gondoskodni hosszú távú befektetés, amiből a gyerekeink, az unokáink, de elsősorban mi magunk profitálunk. Erre nem elég a heti öt testnevelésóra (akkor sem, ha az tökéletesen megvalósul). Ha azt tényleg képzett szakemberek végzik megfelelő körülmények között, akkor nagyon jó alapot tud adni, de emellett abszolút szükség van az oktatáson kívüli sportolásra. Az az izomerő, állóképesség, mozgáskoordináció, tüdőkapacitás, törzsizom, testtudatosság, amit akkor építünk be, amikor a legnagyobb növekedésben van a test (8-9 éves kortól 16-18 éves korig), egész életen át olyan alapot ad, ami pótolhatatlan. 

Ha ezek a formatív évek kimaradnak, akkor utána sokkal nehezebb lesz sikerélményt, örömöt és motivációt találni a sportban. 

Nem lehetetlen, de nagyon nagy hátrány felnőttként elkezdeni megtanulni, miként tudjuk a négy végtagunkat összehangoltan mozgatni.

Pont ezekben az években van a legnagyobb lemorzsolódás és kallódnak el azok a gyerekek, akik nem mennek át az élsport rostán. 

És ez nem is biztos, hogy azért történik, mert a gyerek nem tehetséges. Simán lehet, hogy a szülő nem tudja vállalni a heti 4-5-10 edzést; ha esetleg a sporton kívül más foglalkozásra is szeretné járatni a gyereket; ha több gyerek elfoglaltságát kell összehangolnia, mondjuk, egy egyedülálló szülőnek, vagy urambocsá!, se ő, se a gyerek nem szeretné a hétvégéit a versenyekre áldozni, akkor nincs lehetőség rendszeres, fitneszcélú közösségi sportot választani helyette. 

Pedig nagyon kellene a biztonságos közeg tinikorban

Anyukám szavait idézném arra a kérdésre, hogy élte túl a kamasz éveimet. Erre mindig azt válaszolta, hogy hiába voltam makacs és önfejű, olyan fáradt voltam az úszóedzésektől, hogy semmi erőm nem maradt már lázadozni és vele harcolni.

Abban az egyesületben, amelyben dolgozom, azt látom, hogy a hormonokkal, a saját testük változásával küszködő kamaszok biztonságban vannak egy megtartó közösségben. Ezekben az években, amikor a szülői leválással bajlódó fiatal keresi a helyét, nagyon fontos, hogy legyenek körülötte olyan edzők, pedagógusok, felnőtt példaképek és mentorok, akikben megbízik és akik egy helyes értékrend irányába terelgetik. A sport pedig kitartásra, öngondoskodásra, céltudatosságra, hosszú távú gondolkodásra, a siker és a kudarc kezelésére, csapatszellemre nevel. Megtanít arra, hogy el tudj viselni pillanatnyi kellemetlenséget, fájdalmat, diszkomfortérzetet azért, hogy a befektetett munka egyszer csak eredménnyé konvertálódjon. 

Nagyon kevés olyan terület van az életben, amiben a siker annyira kézzelfogható és egyértelmű, mint a sportban. 

Ha a célod 5 kilométer futás, és úgy indulsz, hogy csak 500 métert tudsz lefutni, akkor garantált, hogy kitartó, tudatos munkával és folyamatos edzéssel fel tudod építeni az állóképességedet az 5 kilométerre. Persze ezek az egyéni célok nagyon széles skálán mozognak.

Azt is látom, hogy aki elkezd sportolni, a táplálkozásban és a regenerációban is tudatosabb lesz. Hiszen a sport megmutatja, hogy a fizikai állapotunk milyen sok tényezőtől függ, és a teljesítményünk (és itt abszolút egyéni célokról beszélek, mint például lefutni 5 kilométert, vagy átúszni a Balatont) látványosan javítható, ha a mozgás mellett az „üzemanyag-bevitelre” vagy épp az alvásminőségünkre is figyelünk. 

A kevés kivételesre építeni a rendszert a többségnek árt

Összességében úgy gondolom, hogy az egyesületeknek, gyerekekkel, fiatalokkal foglalkozó szakembereknek abszolút azt kellene célként kitűzniük és sikerként meghatározni, hogy minél több embert minél hosszabban tudjanak megtartani a saját sportágukban. Ez tényleg társadalmi szintű változás, ráadásul a nagy számok törvénye alapján a tehetségeket és potenciális bajnokokat és könnyebb lesz megtalálni. 

Minden egyesületnek kellene kínálnia fitneszlehetőséget, amikor is ugyanúgy a sportág képzett szakembere segíti a résztvevők fejlődését, de nem jár akkora elköteleződéssel és olyan elvárásokkal, mint a versenysport.

Ehhez egyébként nem nagy befogadóképességű stadionokra, hanem kisebb, többféle sportnak otthon adó mozgásközpontokra lenne szükség.

A szívem szakad meg minden olyan történettől, amikor azt hallom, hogy 8-10 éves gyerekek abbahagynak egy sportot, mert nem akarnak igazolt versenyzők lenni. 

Ez nem hagyhatjuk, nem foszthatjuk meg őket a mozgás szeretetétől és attól az örömtől, hogy valamiben, amiben egy picit ügyetlenebbek, fejlődhessenek. 

Végül: anyaként nem olimpiai bajnok nevelése a célom

A végére hagytam a válaszomat Barni sportolása kapcsán: heti kétszer úszik, ez az egyetlen sportág, amiben egyesületi tag, ezért fix edzése van (két és fél óra összesen hetente). Emellett kosárlabdázik, mert egyáltalán nem volt semmi sikerélménye labdajátékokban (szemüvegesek hátrányban), így úgy gondoltam, tök jó, ha egy szakember segítségével fejlődik. Heti kétszer teniszezik, pusztán azért, mert ott egy jó edzőre és egy jó közösségre talált. Utóbbi kettő esetében heti 4-5 időpont közül választhatok, mert csak korosztály szerint vannak beosztva, nem képesség szerint, így minden évben tudom úgy alakítani a heti programot, hogy mind beleférjen. Egyelőre semmilyen affinitást nem látok benne a versenysport irányába, de ez érdekel a legkevésbé. Aktív, sportos, közösségben van, levegőn van, fejlődik, és megkapja mindazt a jót, amit a sport adhat.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / FG Trade

Pásztory Dóra