–

Suliköszöntő vallomás

Tudom, hogy tanévkezdés előtt illik kicsit keseregni, hogy jaj, hát elmennek a gyerekek az intézménybe, nem lesznek többet közös reggelik és jön az ősz meg a hideg! (Mondanám, hogy meg az eső, de a monszunaugusztus után az esős ősz mint fogalom, többé nem értelmezhető.) 

Posztolhatnék esetleg ünneplőbe öltöztetett kiscsapatot sulira készen – hashtag szeptember, hashtag ősz, hashtag milyensokatnőttek – és persze néhány mémet is, amin a szívtelen anyák már augusztus 25-én iskolába küldik a csemetéket, „menjetek lassan!” felkiáltással. Helyette őszinte leszek: én nagyon örülök, hogy egy hónapnyi – iskolásoknál tízhetes – nélkülözés után a gyerekek újra a barátaikkal, a megszokott rutinjuk mentén élhetik a mindennapjaikat. Ergo – ha megússzuk az éppen aktuális közösségi kórságot és megfázást – én is normál munkarend szerint, teljes munkaidőben, egy fokkal nyugodtabb körülmények között dolgozhatok.

De azért van, amit tiszta szívből utálok a sulikezdésben, és most azt is elmondom, miért.

1. Az alvásparadoxon

A szülők legnagyobb bánatát, miszerint a nyári ráérős ébredések helyére érkező korai kelések a család apraja-nagyját megterhelik, bevallom, én sosem ismertem. Az én gyerekeim ugyanis – kizárólag akkor, ha nagyon kíméletesek akarnak lenni szegény megfáradt, kialvatlan anyjukkal – legfeljebb reggel hatig alszanak. Mindegy, mikor feküdtek le, akkor is.

A közös reggelik tehát nálunk tanév közben is megvalósulnak. Azzal a különbséggel, hogy míg nyáron rettenthetetlen elszántsággal bámulok bele a dupla presszómba és próbálom nyitva tartani az amúgy félelmetesen kicsire szűkült szememet, addig tanév közben a gyerekeim csinálják ugyanezt. (Mínusz dupla presszó, persze. Helyette magtejes kakaó.)

Mi az oka annak, hogy ez így történik? Ha felnőtt vagy, valahogy minél többet alszol, annál fáradtabb vagy. Párja a kiskorúakra érvényes alvásparadoxon: egy gyerek mindig ébren akar lenni, amikor – a környezetében élő, megtépázott idegrendszerű felnőttek szerint – aludnia kellene, és sosem akar ébren lenni, amikor minden épelméjű társadalmi szabály szerint illene kitörölnie a csipát a szeméből. 

Ennek következtében, noha minden reggel öt harminckor kelek – semmi ébresztő, belső biológiai óra, helló! – és hét tízkor készen vagyunk minden tennivalóval, hét negyvenkor mégis késésben vagyunk, és azt mondogatom repetitíven, egyre növekvő hangerővel, hogy veddmárfelacipőd és nefelejtsdazuzsonnásdobozod. És ha már itt tartunk…

2. Az uzsonnásdoboz-rémálom

A gyerekeknek ugye, naponta négy-hat alkalommal enniük kell. 

Vegyük csak végig! Napi két kisétkezés/három gyerek: az hat darab tüchtig kis dobozka, benne mindenféle földi jóval. Vagyis zöldséggel, gyümölccsel, teljes kiőrlésű akármivel, mosolygós kis cetlivel – szerintem. Csokival, péksütivel, vagy valami legalább ehetővel a gyerekeim szerint. 

Egy hónap alatt mindez 120–132 dobozka a munkanapok függvényében – mert az edzés, torna, különóra utáni extra étkezéseket többnyire előretolt helyőrségként érkező korai vacsorával, vagy vészmegoldásként beszerzett péksüteménnyel oldom meg… Kinek van kedve, energiája, ötlete, lelkesedése havi 20–22 ötletet levadászni a Pinterestről, hogy aztán a nap végén elszontyolodva tegye kukába a félig megcsócsált, ványadt maradékot?! Mert a kölkök persze inkább csereberélnek, a többiekét kunyerálják el, esetleg nem esznek, mert utálják vagy nem érnek rá… mit nekik dobozgasztro meg uzsidoboz-művészet!

3. A tanszer-beszerzési mátrix

Szögezzük le, a tanévkezdéshez tényleg kell egy csomó tanszer. Az már más kérdés, hogy vajon tényleg szükséges-e minden gyereknek két doboz színes korong, papírcenti, színes pálcikák, kockák, 4-es, 6-os, 8-as – nem villamos, ecset! –, ilyen-olyan dobozok, füzetboxok, 2000 lapnyi fénymásolópapír és 300 papír zsepi. De a rendes szülő nem vitatkozik. A rendes szülő vásárol. 

*Az igazán prók az előző évi, valamelyik felsőbb osztályba járó gyerek szülőjétől játszótéren kikunyerált lista alapján szuper akciósan, karácsony utáni leárazáson. Nem akarok dicsekedni, de még mindig van otthon egy december 27-én reggel hat harminckor kenyérvásárlás közben véletlenül beszerzett, nagy doboznyi 11 Ft / db áron vásárolt elsős füzetem. Szerencsére jövőre két gyerek is indul iskolába a családban, szóval ki a király, na, ki?! 

Igen ám, de a tanszer-beszerzési mátrix egy igazi istencsapása. Merthogy van ugye, a pénztárcám, benne x összeggel. Van a gyerek igénye – csillog-villog, zenél, szagos, mesefigurás, Pistikének is olyan van, mindig is ilyenre vágytam –, ami jellemzően ötször annyiba kerül.

Aztán van a tanerő igénye, ami – nem is értem, de valahogy mindig – olyan specifikus, hogy kizárólag egy nyolc várossal arrébb lévő, sikátorból nyíló, gyanús küllemű kisbolt egy bizonyos eladójától lehet kérni, kizárólag pult alól. Meg van az az éktelenül hosszú lista, amit köszi, de inkább intézzen valaki más.

Természetes, hogy minden szülő megpróbálja kihozni a rendelkezésre álló lehetőségekből a maximumot. Vagyis a végére a pénztárca kong, a szülő lelke halott, a gyerek pedig meg van sértve, mert nincs igazság a földön. Csak mondom. Szívesen.

4. A logisztikai tér-idő lehetetlenség

Nem tudom, észrevettétek-e, de minden tanév elején összecsapnak a különóra-hívők és a antikülönóristák, hogy eldöntsék, kell-e iskolán kívüli extra elfoglaltság egy gyereknek. (És ha igen, akkor miért nem, illetve mennyi, amikor mégis igen.) 

Pár tízezer forinttól a negyedmillióig – ennyibe kerül az egyetemi élet Budapesten

WMN Suli – 2023. augusztus 25. – PZs

 

Egy idő után azonban maga az érintett is ringbe száll, és egy- két-három szakkör nyomában visszavonhatatlanul megkezdődik a különóra-kálvária. Ennek következtében – pláne, ha több gyerek is van a történetben – előbb-utóbb előáll az a helyzet, hogy az egyedülálló anyának, páros felállás esetén apának és anyának (ugye?), ugyanabban a percben legalább két helyen kéne lennie. Vagyis az élet kész rohanás, és ami a reggeli indulásnál otthon felejtődött, azt bizony többé sose látod.

Hogy mi a megoldás a logisztikai tér-idő lehetetlenség anomáliáira? Írtam Roxfortba Hermione időnyerőjéért, további értesítésig pedig marad a lélekvesztő rutin.

5. A házifeladat-para

No, ez az én személyes poklom, de komolyan! Az a véleményem ugyanis, hogy a házi feladat tényleges haszna tudományos értelemben is számos okból megkérdőjelezhető. De ha már van, annyira örülnék, ha az érintett kiskorú feladata lenne, és nem az enyém!

(Tisztában vagyok vele, hogy egyes nézőpontok szerint elhanyagoló anya vagyok, de szerintem a lecke nem közösségi projekt, és bizonyos életkor felett – mondjuk, nyolc-kilenc év – nem is a szülő felelőssége. Hanem azé a gyereké, aki kapja.)

Be kell szerezni valamit? Adj ukázt, kedves gyermekem és már veszem is. Meg kell tanulni egy memoritert? Rajtam nem múlik! Rapszámot gyártok belőle, ezerszer is felolvasom, és a végére én is megtanulom, ha kell, ha nem. Vinni kell egy akármit? Részemről rendben, de könyörgök, se a gyereknek, se nekem ne csütörtökön derüljön ki, hogy a másnapi technikaórára kell huszonhét db gyufásdoboz, két papírtörlő guriga meg egy ív ezüstös csillogású selyempapír! (Gondolom, senkit sem lep meg, de ezek kétharmadát nem használom, a maradék egyharmadról meg ötletem sincsen, hol szerezhetném be.)

És légyszi-légyszi, hadd ne kelljen hétvégi családi feladat címszóval gesztenyét, makkot, madártollat, leveleket gyűjtenem, papírmasét készítenem, palackvárost berendeznem és más szemléletváltó DIY-projekteket véghez vinnem! Belátom, hogy a gyerekvállalás időnként áldozatokkal jár, de ebbe az otthoni kényszerpacsmagolás tutira nem tartozik bele. Ugye?!

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ freemixer

Z. Kocsis Blanka