Ülünk a földön egy körben. Rajtam a sor. Fel kell olvasnom egy részletet egy filozófiai szövegből. Hadarva kezdtem, mint általában, ha mások előtt kell megnyilvánulnom. Régi berögződés lehet: essünk túl rajta, lehetőleg hiba nélkül. Aztán eszembe ötlik, amit a filozófiai kör vezetője, Leonárd instrukcióként mondott: lassan olvassunk, és próbáljuk tényleg megérteni a szöveget. Lassítok. Olvasok. Értelmezek. Csend. Nem kínos. A többiek várnak, nem sürgetnek. Hagynak időt, hogy végiggondoljam és megfogalmazzam a mondandómat. A kételyről, a csodálkozásról, a tudásról és a világ megismeréséről beszélgetünk. Végeztem, megy tovább a kör. „Nekem erről a varjak jutnak eszembe” – mondja az egyik résztvevő. „Erről pedig a karácsony.” Nem részletezi, de nem is kell. Mindenki azt teszi bele a közös munkába, amit tud. Ha nem akarsz, nem is kell mondanod semmit. Itt nem kell megfelelni. A háromórás foglakozás végére mégis összeáll a gondolattöredékekből valami, ami több mint a részek összessége.

A Lehetőségek tere a nyolcadik kerületben található a Práter utca és a Molnár Ferenc tér sarkán.

Amikor megérkezem, már javában zajlik az élet. Mint egy napközi. Csak nagyokkal. Egy laptop felett lányok dugják össze a fejüket, valami projekten dolgozhatnak, egy szobával odébb kartondobozokat fújnak le szórófestékkel, készülnek a menstruációs dobozok, minden mosdóba kerül majd belőle. Árva Judit kritikus, a kezdeményezés egyik alapítója fogad, és míg várunk a másik interjúalanyra, körbevezet.

Készülnek a menstruációs dobozok

A bejárati ajtón belépve rögtön a közösségi térbe jutunk, itt van a társalgó és a konyha

A falon sárga papírlapok, egy korábbi filozófiai foglalkozás esszenciája. Csak kérdések, úgy mint: „Mire gondoljak, amikor nincs mire gondolni?” „Miért akarok tökéletes lenni?” „Mit jelent a harmónia?”

A következő helyiségben a moziterem és kiállítótér, még beljebb iroda és könyvtár. Az emeleten (ahova már csak cipő nélkül lehet menni) a mozgásterem, és egy másik szoba, ami a tervek szerint multimédiaszoba lesz. Majd, ha elkészül. Szeptemberben indultak, de még közel sincs kész a hely. Talán nem is lesz, hiszen folyton alakul. A bútorok is mozgathatók és többfunkciósak, hogy az aktuális programnak vagy eseménynek megfelelően lehessen variálni a teret.

Közben berobog rollerrel Máriás Leonárd, a mai másik interjúalanyom, szintén alapító, egykori újságíró (munkáját több szakmai díjjal is elismerték), ma médiakutató és filozófiai gyakorlatvezető. De még mindig nem kezdünk, mert közben leszedik a bejárati ajtót, zárat szerelnek, pakolnak, visszaragasztják a falról leesett rajzokat. Ezalatt megtudom Judittól, hogy évekig üresen állt ez az ingatlan, ők újították fel, falakat bontottak ki, újakat emeltek, fúrtak, faragtak, festettek. A rajzok is nemrég készültek, a Gosztola Kitti által tartott Összhangzat – Kreatív alkotás foglalkozáson, a résztvevők egymásról készített portréi. Tulajdonképpen szintén kérdéseket fogalmaznak meg: „Milyennek látnak mások?” „Milyennek látjuk magunkat?”

Az egyik foglalkozáson készült rajzok az emeleten

Egy ideig ácsorogva, nézelődve, majd a földön ülve beszélgetünk arról, hogy mi is ez az egész 

A Lehetőségek tere egyrészt egy kezdeményezés, melynek célja, hogy a 14–26 év közötti (vagy akár idősebb), nehéz körülmények között élő (de nem kizárólag hátrányos helyzetű) fiataloknak segítséget nyújtson abban, hogy hozzájuthassanak ahhoz a társadalmi és kulturális tőkéhez, amit sem otthon, sem az iskolában nem kapnak meg, ám ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy kibontakoztathassák önmagukat. Mindezt művészeti eszközökkel és foglalkozásokkal, demokratikus szellemiségben. Ez utóbbi fontos, ugyanis itt nem mondják meg a fiataloknak, mit és hogyan csináljanak, ők maguk is alakítói a programoknak, projekteknek.

Másrészt ez egy konkrét hely is, maga az épület, ahol most vagyunk. Egy olyan közösségi tér, ahova délutánonként, suli után bejöhetnek a fiatalok, közösségben lehetnek. Leckét írhatnak, bekapcsolódhatnak az éppen aktuális délutáni foglalkozások egyikébe, vagy csak úgy lóghatnak a haverokkal, beszélgethetnek, kávézhatnak. Itt, illetve jó idő esetén a szomszédos parkban zajlik a programok zöme. Van mozgásfoglalkozás, haiku írás, kreatív alkotás, csikung, vagy a már említett filozófiai kör, illetve random események, például közös filmnézés, zenélés, kollektív festés. Hosszú távú projekteken is dolgoznak, nemrég például egy osztályt készítettek fel arra, hogy a Krókusz Projekt – Virággal az erőszak ellen nevű előítéletek elleni esemény szervezői és házigazdái legyenek.

„Filozófiai eszközökkel a saját személyes kérdéseiket hoztuk ki belőlük, melyekkel más iskolából érkező fiatalokat interjúvolnak majd meg a mobiltelefonjaik segítségével” – mondja Máriás Leonárd. 

„Ők olyan – deviánsnak tartott – fiatalok, akik több középiskolát is megjártak. Mi mégis azt látjuk, hogy jó velük együtt dolgozni, élvezik a foglalkozásokat, azt, hogy a feladat teljesíthető, izgalmas, és más, mint amit megszoktak.”

A Lehetőségek terének szervezeti hátterét a tranzit.hu nevű kortárs művészeti egyesület adja, az ötletgazda Hegyi Dóra művészettörténész, az egyesület elnöke, valamint Kánya Kinga szociológus, közösségfejlesztő. Ők hívtak be első alkalommal közös gondolkodásra az élet legkülönfélébb területeiről szakembereket, művészeket, elkötelezett fiatalokat. Az alapítók között van mozgásszínházi tréner, kultúrakutató-filmtörténész, művészettörténész, pedagógus-iskolaalapító, szociológus, újságíró, de folyamatosan csatlakoznak a csapathoz további lelkes önkéntesek. 

Egyelőre inkább az ismerősök és ismerősök ismerősei érkeznek a programokra, de elég sok fiatalt sikerült már az utcáról is becsábítani, és „toboroznak” iskolákban is. Már ha egyáltalán bejutnak. Civil szervezetként ugyanis ez nem könnyű, az oktatási rendszer elég zárt, az intézményi dolgozók leterheltek, gyakran még a levelekre sem válaszolnak.   

Iroda és könyvtár

„Az egyik iskolában, ahová bejutottunk, szó szerint elhangzott, hogy ez a rendszer egy mókuskerék a tanárok számára

Negyvenöt percbe kell mindent belesűríteniük, és a negyvenöt percet újabb negyvenöt perc követi. Érződik is, amikor közösen dolgozunk, hogy egészen más a tanárok időkezelése és dinamikája, mint a miénk” – osztja meg a tapasztalatait Judit. „Iszonyatos a tempó. Óriási tananyagot kell belesűríteniük az órákba, kevés a tanár szabadsága és mozgástere, hogy a diákokkal mással is foglalkozzanak, mint ami elő van írva. Se idő, se kedv nincs plusz feladatokra, kreativitásra.”

Az alapítók szerint nincs az jól, hogy a tanulás sok diák számra szitokszó, a tanítás a tanároknak egy letudandó feladat, az oktatás pedig a tananyag ledarálását, bemagolását és visszaböfögését jelenti. Ahogy az sincs rendben, hogy az oktatási rendszernek természetes részévé váltak a negatív ösztönzők, mint a megfélemlítés vagy a megszégyenítés.

„Megbízott előadóként egyetemen is tanítok, ahol olyan hallgatókkal is találkozom, akik nemrég jöttek ki a középfokú oktatásból. És éppen ezért lépten-nyomon találkozom az oktatási rendszer káros hatásaival. Mint például a megkérdőjelezés és reflexió nélküli tekintélytisztelettel. Hiába mondom el a félév elején, és utána is minden alkalommal, hogy hagyjuk a formalitást, és tegeződjünk, ennek ellenére a diákok mégis magáznak és hajbókolnak nekem, azt kérdezgetik, hogy ha elvégeznek egy feladatot, akkor az majd beleszámít-e az érdemjegybe.”

Vagyis Máriás Leonárd szerint a tanulás öröme, a tanulás mint önmagáért végzett tevékenység már rég elveszett, mire a diákok a felsőoktatásba kerülnek. A tanulás egy letudandó feladattá válik. De a tanárok helyzete sem könnyű a jelenlegi rendszerben, tehát nem ellenük, hanem értük is van ez az egész. Az alapító tagok ugyanis vallják, hogy a változás nem lehetetlen.

„Azt a tapasztalatot kell erősíteni, hogy egy rendszert emberek hoztak létre. Nem mindig volt így, és nem mindig kell így lennie.”

De nemcsak az a kérdés, hogy van-e lehetőség, hanem hogy van-e akarat a változtatásra

„Van-e arra egyáltalán szándék, hogy a fiatalok gondolkodó, felelősségteljes állampolgárok legyenek?” – teszi fel a kérdést Judit. „Jelenleg van egy kialakult séma, aminek a munkaerőpiaci felkészítés lenne a célja, mégis egy óriási szakadék van aközött, amit megkapnak a diákok az oktatásban, és amire majd valójában szükségük lesz az életben. Mindenkinek ugyanolyan tempóban kell haladnia és ugyanazt kell tudnia. Normakényszer van. Csakhogy közben elvész az egyén. Szó sincs arról, hogy a diák kibontakoztassa magát. Pedig nem az lenne a lényeg? Hogy mindenki másra képes, és mindenkinek azt kellene csinálnia, amit tud és szeret?”  

A csapatnak négy alapelve van, ami mentén tevékenykednek. A tanulás mint élmény; a közösség és közösségi szemlélet; a fiatalok aktív bevonása, egyenrangú partnerként kezelése; valamint reflektált viszony a társadalmi és hatalmi struktúrához. De fontos a sokszínűség is (amint azt már láthattuk az alapító tagok esetében is). Elsősorban a hátrányos- vagy nehéz helyzetből érkező diákokra koncentrálnak, de szívesen látják az elitgimnáziumok tanulóit is. Kifejezetten örülnének, ha a különböző társadalmi rétegekből érkező fiatalok vegyülnének.

„A nagyon nehéz körülmények között élő fiatal és az elit diák is tudja támogatni egymást. Az egymástól tanulás nem egy megvalósíthatatlan idea, csak tér kell hozzá és megfelelő kommunikáció” – mondja Judit.

Vallják, hogy közösségben lenni jó, remélik, hogy az itteni programok és foglalkozások segítségével újabb közösségek, akár baráti társaságok is kialakulhatnak. De szeretnének minél több iskolai csoporttal is együtt dolgozni, hiszen attól, hogy diákok évekig egy teremben ülnek, még nem biztos, hogy valódi közösséget alkotnak. Viszont egy kis odafigyeléssel azzá válhatnak. Keresik azokat, akik képességeikkel, tudásukkal, lelkesedésükkel hozzá tudnak tenni a csapathoz, de elsősorban az lenne jó, ha a fiatalok laknák be a teret.  

„Fontos számunkra, hogy a tér kialakításában is aktívan részt vegyenek a fiatalok, az ő gondolataik, ötleteik is manifesztálódjanak. A Práter 63 programhelyszín és kiállítótér is, de állandó műtárgyak is kerülnek majd ide. Szeretnénk, ha a fiatalokkal együttműködésben, művészeti workshopok keretében, új alkotások jönnének létre” – mondja Judit.  

„A diákokkal az ötleteléstől kezdve együtt dolgozunk, az első alkalommal például azt a kérdést tettük fel nekik, hogy »Te milyen növény lennél, és hol éreznéd jól magad a térben?«. Így a fiatalok a választott növényekről, a térről és önmagukról is úgy gondolkodtak, ahogy azt korábban valószínűleg nem tették, és közben ideiglenes közösségekké szerveződtek.”

Igyekeznek tehát felkavarni az állóvizet az oktatásban és a kerületben egyaránt. Ennek az állóvíznek a felkavarását célozta a nyitóeseményük is, ami egyfajta performansz volt. Ahogy Máriás Leonárd fogalmaz, „bevédték a környéket”.

„Vonultunk az utcán, és filozófiai jellegű kérdéseket skandáltunk. Például: »minek akarsz megfelelni?« Vagy: »miért akarsz tökéletes lenni?«”

A performansz - Fotó: Vörös Anna

Ezek a kérdések kapcsolódtak az aznapi filozófiai gyakorlatunkhoz is

Ezen a résztvevők olyan kérdéseket fogalmaztak meg, amik őket személyesen érdekelték, és ezekre a kérdésekre a többiek csak újabb kérdésekkel reagálhattak. Aztán többnyire ezeket, és más, random kérdéseket skandáltunk, miközben körbejártuk a környéket.”

Feltűnő jelenség volt a csoport, sokan megálltak nézni, videózni őket, akadtak, akik be-be szólogattak. A csapat az általuk fontosnak ítélt pontokon lassított, megállt, majd butoh-szerű mozgásokat végzett (ez egyfajta mozgásos meditáció), esetleg leguggoltak egy betonvirágtartó körül, hogy megfigyeljék annak részleteit, belenyúltak a virágföldbe, összekoszolták a kezüket. Figyelték magukat, és figyelték a környezetüket, mindazt, ami mellett a hétköznapok során az emberek csak elrohannak. Az esemény záróakkordjaként nagyon-nagyon lassan keltek át a Práter utcán, tulajdonképpen feltartották a forgalmat. Az autók feltorlódtak, a sofőrök türelmetlenül dudáltak. Bár inkább csak azok, akiknek nem volt közvetlen tapasztalása arról, hogy mi folyik a sor elején. Az első kocsiban ülők érdeklődve figyelték az eseményeket.

A performansz - Fotó: Vörös Anna

Hogy mit szimbolizált mindez, vagy mi volt az üzenet?

„Minden félévnek van tematikája, és a mostani félév témája a csendháborítás” – mondja Leonárd. „Sejtettük, hogy ha lassan megyünk át az úton, akkor majd a kocsik feltorlódnak és dudálni fognak. És ez így is történt. Vagyis már ez maga egyfajta csendháborítás volt. Ugyanakkor egy jelzés is. Hogy nézzünk rá egy kicsit másképp mindarra, amit megszoktunk, ami már egy beállt rendszer. Vagyis forgassuk fel azt, ami megrekedt.”

Judit és Leonárd

A beszélgetés után részt veszek a filozófiai foglalkozáson is. Ülünk a földön. Körben. Megérkezünk, elcsendesedünk. Egy pontra koncentrálunk, majd figyeljük a látómezőnk szélén a formákat, fényeket. Aztán behunyjuk a szemünket. Légzés, testérzetek, cikázó gondolatok. Megfigyeljük ezeket is. Majd magunk elé idézünk egy gyertyát. Később, amikor megosztjuk egymással a tapasztalatainkat és gondolatainkat, kiderül, hogy mindenki másfajta gyertyát látott. Volt, aki egy mécsest, más egy szál fehér gyertyát, volt, akinek csak a láng lebegett lelki szemei előtt.

Ahányan vagyunk, annyifelé gyertyát látunk.

Minek is akarunk megfelelni?  

Iliás-Nagy Katalin 

A képek a szerző tulajdonában vannak