„A sikeremhez az is hozzátartozik, hogy elég kemény és önkritikus vagyok” – Interjú Daria Dodonovával, a Magyar Telekom gazdasági vezérigazgató-helyettesével

–

Kerekes Anna/WMN: Húsz éve dolgozik a Telekomnál. A mai világban nagyon ritka, hogy valaki ilyen sok időt töltsön egyetlen cégnél. Ön pedig szinte az egész karrierjét a vállalatnál töltötte.

Daria Dodonova: Diploma után két évig dolgoztam a szülővárosomban, Szentpéterváron, aztán Németországba kerültem a Deutsche Telekomhoz mint gyakornok, és azóta is a cégen belül dolgozom.

Ha az ember nyitott, és készen áll a feladatokra és a változásokra, akkor itt kibontakozhat.

Abban is szerencsés vagyok, hogy mindig nagyszerű vezetőim voltak, akik bátorítottak és támogattak, így folyamatosan újabb és újabb lehetőségek nyíltak meg előttem. A sikeremhez talán az is hozzátartozik, hogy elég kemény és önkritikus vagyok. Bármilyen eredményt értem el, rögtön azt elemeztem, hogy legközelebb mit csinálhatnék még jobban. Tréningeznem kellett magamat egy coach segítségével arra, hogy egy picit meg tudjak állni, és megünnepelni a sikereimet.

K. A./WMN: Az életrajza alapján az látszik, hogy az ön esetében egyenes út vezetett a sikerhez. Meg tudná fogalmazni, miért lehetett ez így?

D. D.: A karrierem során nagyon sokat dolgoztam nemzetközi színtéren, és mindig jól tudtam alkalmazkodni a különböző országok eltérő munkahelyi kultúráihoz. Ehhez persze az is kellett, hogy olyan emberekkel legyek körülvéve, akik őszintén megmondták, ha változtatnom kellett a vezetői stílusomon. Mindig kikérem a feletteseim, kollégáim, beosztottjaim véleményét, ugyanakkor mára már megtanultam mindent alaposan átszűrni a saját személyiségemen, míg korábban hajlamos voltam minden másoktól jövő javaslatot konkrét tettekre váltani. Az autentikus vezetőkben hiszek, abban, hogy bármennyit csiszolunk is a stílusunkon, annak illeszkednie kell a személyiségünkhöz is. Az én elképzelésem szerint egy jó vezető professzionális tudással rendelkezik, rendszeresen kikéri mások véleményét, autentikus, és mer intuitív lenni. Ez utóbbi talán furcsán hangzik egy gazdasági vezető szájából, de én egyre többet használom az intuíciómat.

K. A./WMN: 2020 tavaszán kapta a kinevezését, akkor érkezett Magyarországra. Mennyire volt nehéz éppen a koronavírus-járvány kitörésekor, a lezárások kezdetén letelepedni egy idegen országban?

D. D.: Budapest számomra nem volt idegen, mert az elmúlt húsz év során legalább évente egyszer jártam itt üzleti vagy magánúton. Nagyon szeretem a várost, már voltak kedvenc helyeim, amikor idekerültem. Abban, hogy elfogadtam ezt az egyébként is nagyon ígéretes ajánlatot, része volt a Budapest iránti rajongásomnak is, hiszen a magyar főváros sok tekintetben szülővárosomra, Szentpétervárra emlékeztet. Ugyanakkor természetesen egészen másképp terveztem az érkezésemet. Rengeteg ötletem volt azzal kapcsolatban, hogyan ismerkedem meg a kollégákkal, milyen informális eseményeket szervezünk majd – ezek nem valósulhattak meg akkor, ráadásul a munkám is azonnal a krízismenedzsmentre irányult, hiszen nem tudtuk előre, milyen gazdasági hatásai lesznek a lezárásoknak. Úgyhogy a megérkezésem után egyből a tettek mezejére kellett lépnem, de kellemes tapasztalat volt, hogy online is nagyon jól lehetett motiválni az embereket, így is remekül dolgozott az egész csapat.

K. A./WMN: Oroszországban nőtt fel, de élete nagyjából felét Németországban töltötte, most pedig lassan két éve Magyarországon dolgozik. Említette egyik legfőbb erényét, hogy könnyen alkalmazkodik. Mihez kellett alkalmazkodnia, miben kellett változnia, akár magánemberként, akár vezetőként a különböző országokban?

D. D.: Az orosz vezetői mentalitás nagyon egyenes, direkt, nem szükséges szépen becsomagolni az utasításokat. Ez Németországban egyáltalán nem működött, ott például változtatnom kellett a kommunikációs stílusomon. A magyar vállalati kultúrához nem esett nehezemre alkalmazkodni. Talán az egyetlen dolog, amit Magyarországon megfigyeltem, hogy gyakran esik nehezükre az embereknek örülni mások sikerének, és elég kritikusak egymással. 

Magánemberként azt tapasztaltam, hogy míg az oroszok nagyon érzelmesek, mindenhez szívvel és lélekkel közelítenek, addig a németek inkább ésszel akarják megoldani a dolgokat, a struktúra, a szervezettség nagyon fontos, és nem csak professzionális szinten. Ha egy barátodnak azt mondod, találkozhatnánk-e holnap, azonnal megkérdezi, mikor, hol, és pontosan mit fogunk csinálni. Mindenesetre már olyan sok időt töltöttem ott, hogy ha az orosz barátaimmal vagyok, gyakran mondják, hogy úgy viselkedem, mint egy német. Ugyanakkor a német barátaim szerint meg úgy viselkedem, mint egy orosz. A magyar mentalitást még nem ismertem ki teljes egészében, de abban nagyon hasonlít az oroszra, hogy a család itt is az első helyen szerepel a legtöbb ember életében. Számítanak a gyökereik, hagyományaik, tisztelettel viseltetnek a felmenőik iránt, és nagyon fontos nekik a meleg családi légkör, az összetartozás. Ez nagyon hasonlít ahhoz, ahogyan mi, oroszok gondolkodunk erről.

K. A./WMN: Mi a véleménye arról, hogy a világ nagyvállalati vezetőinek körében még mindig nagyon alacsony a nők száma? Ön ütközött már akadályokba a neme miatt a karrierje során?

D. D.: A munka világában a nemek közti egyenlőtlenségről nem lehet úgy beszélni, hogy ne vennénk figyelembe az adott ország kultúráját és társadalmi berendezkedését.

A nemek közötti szakadék ugyanis rengeteg mindentől függ: például attól, hogy társadalmi szinten mennyire segítik a nőket a karrier és az anyaság összeegyeztetésében, milyen infrastruktúrát biztosítanak számukra ehhez, vannak-e céges bölcsődék, mennyire támogatják és segítik azt, hogy a szülési szabadság után a nők visszatérhessenek a korábbi pozíciójukba a munkahelyen…

Ezek mind fontos kérdések, és még Európán belül is nagyon változatos, hogyan gondolkodnak erről. Engem személy szerint sosem ért a nemem miatt hátrányos megkülönböztetés, ezért nagyon szerencsésnek érzem magam, de fontosnak tartom, hogy támogassam a női egyenjogúságot a vállalati kultúrán belül is. Ezért csatlakoztam az Egyenlítő Alapítványhoz, amelyben véleményformáló nők és férfiak támogatnak és inspirálnak tehetséges nőket a fejlődésre, előrejutásra.

K. A./WMN: Jelenleg shortlisten szerepel az ugyancsak inspiráló női vezetőket díjazó nemzetközi WeQual Awardson. Hogyan fogadta a jelölést?

D. D.: Nagy meglepetés és megtiszteltetés, hogy ott lehetek a díj jelöltjei között, akik mind nagyon tehetséges, inspiráló és remek női vezetők. Számomra ez a jelölés az elismerése mindannak, amiért eddig dolgoztam.

K. A./WMN: Kik azok a nők, akikre felnéz?

D. D.: Nem szoktam ezt így megfogalmazni, nincsenek konkrét példaképeim. Ha egyvalakit kellene említenem, akkor a nővérem lenne az: külföldiként, a semmiből épített karriert az Egyesült Államokban, ahol ma már több mint 25 éve dolgozik sikeresen. Számomra nagyon hiteles és inspiráló példakép. 

K. A./WMN: Milyen értékeket hozott otthonról, amelyek máig meghatározók az ön számára?

D. D.: A családunk életében a művészetek központi szerepet kaptak. Havonta több alkalommal jártunk múzeumba, és fontos volt, hogy a nővérem és én is játsszunk hangszeren. A klasszikus művészetekkel már nagyon korán megismerkedtem, a kortárs alkotókat pedig mind zenében, mind képzőművészetben Németországban, fiatal felnőttként kezdtem felfedezni. Vezetőként is rengeteg energiát és motivációt merítek a művészetekből. Habár már nem játszom, azért megdobban a szívem, ha meglátok egy zongorát, és úgy gondolom, a zenei nevelés az ember egész életére hatással van, ad egy jellegzetes látásmódot. A zenei világ pedig szerintem nem áll távol az üzleti világtól:

egy zenekar felépítése nagyon hasonló egy nagyvállalat működéséhez.

K. A./WMN: Magyarországon is feltérképezte már a helyi művészeti életet?

D. D.: Eleinte nagyon nehezen viseltem, hogy a karantén miatt nem járhatok koncertekre és kiállításokra, de amióta kicsit visszaállt az élet, többször is voltam a Magyar Nemzeti Galériában. Jó érzés helyi lakosként járni oda, és nem turistaként, mert nem kell sietni, van időm minden képet alaposan megnézni. Az egyik külföldi barátomat is elvittem, őt is teljesen lenyűgözte a látvány. Hamarosan az Operába is elmehetek végre, és nagyon várom, hogy megnyisson az Iparművészeti Múzeum is. Különösen, mert aktív kapcsolatot ápolnak a londoni Victoria and Albert Museummal, ami a legkedvesebb a szívemnek. A magyar művészek közül nagyra tartom Munkácsy Mihály és Szinyei Merse Pál festészetét. A zene világából pedig Bartók, Liszt és Kálmán Imre állnak hozzám közel. Kálmán összes operettjét ismerem, mert annak idején, Szentpéterváron nagyon sokat hallgattuk őket. Az egyetlen baj csak az, hogy mindegyik dalszöveget lefordították oroszra, ami szerintem nem jó ötlet, mert mindig az eredeti szöveg illeszkedik igazán jól a zenéhez. Mindenesetre amikor elmentünk a barátaimmal megnézni a Marica grófnőt Budapesten, kívülről fújtam az összes dalszöveget – csak hát oroszul.

K. A./WMN: Céges szinten is több együttműködésük volt már múzeumokkal, ezeknek ön is aktív részese volt. Miért fontos a Telekom számára, hogy támogassa a hazai képzőművészetet?

D. D.: A kulturális élet szereplőivel való együttműködés sosem állt távol a cégtől, hiszen több mint két évtizede támogatunk zenei eseményeket, fesztiválokat. Ahhoz, hogy meghatározó szerepet töltsünk be a társadalomban és részesei legyünk a fejlődésnek, szerintem elengedhetetlenül fontos, hogy ebben a szegmensben is jelen legyünk. A Telekom támogatásával a Ludwig Múzeumban tavaly megrendezett Keeping the Balance/Egyensúlyban kiállítás [mi is írtunk róla, ITT elolvashatod], amelyben a Deutsche Telekom saját gyűjteményéből válogattunk műveket, szerintem reflektált azokra a változásokra is, amelyek a koronavírus-járvány hatására alakultak ki, hiszen most is újra meg kell találnunk az egyensúlyt. Egyébként számomra azért is volt emlékezetes ez a projekt, mert a megnyitón beszédet mondtam, és ha jól emlékszem, az ideérkezésem óta az volt az első alkalom, hogy részt vehettem egy nyilvános eseményen. A következő együttműködésünk pedig a Barabásilab: Rejtett mintázatok. [Erről is írtunk, ITT.] A hálózati gondolkodás nyelve a híres magyar hálózatkutató, Barabási Albert-László munkásságát mutatta be. Nagyon fontosnak tartom, hogy ezek a kiállítások és események közös projektek eredményei. Az fajta a koncepció, hogy egy vállalat csupán pénzügyileg finanszíroz egy-egy ilyen eseményt, már a múlté – persze a pénzbeli támogatás is fontos, de sokkal lényegesebb az együttműködés.

K. A./WMN: Az idén mégis sort került egy közös eseményre, amikor is a Telekom évtizedek alatt felhalmozott képzőművészeti gyűjteményének alkotásait jótékony célból elárverezte. Miért döntöttek a gyűjtemény felszámolása mellett?

D. D.: Egyszerűen azért, mert megépült az új irodaházunk, amelynek hatalmas üvegfelületei vannak, és nem volt hely a gyűjtemény kiállítására. A Telekommal egyetértve én is abban hiszek, hogy a nagyszerű műveknek nem tesz jót, ha nincsenek kiállítva és nem gyönyörködhet bennük a közönség. Az aukcióból befolyt összeggel pedig a Ludwig Múzeum digitalizációját támogatjuk, tovább mélyítve így az együttműködést. A jótékonysági árverésen magam is licitáltam, több festményt és egy kerámiát sikerült megvásárolnom. A festmények egyelőre még a keretezőnél vannak, de az a cél, hogy karácsonyra már mindegyik ott lóghasson a falamon. 

K. A./WMN: Egyéb viszonylatban mennyire fedezte fel Magyarországot. Vannak kedvenc helyei, ételei?

D. D.: Bár a karantén eleinte akadályozott ebben, mostanra már nagyon sok szeletét felfedeztem a magyar kultúrának és Budapestnek. Ez részemről tudatos volt:

bárhol élek hosszabb ideig a világon, fontos számomra, hogy a lehető legteljesebben ismerjem meg a helyi szokásokat és kultúrát.

A zakót, amit most viselek, egy magyar tervezőtől vásároltam, akire az egyik kollégám hívta fel a figyelmemet. Rendszeresen vásárolok magyar dizájnerektől és ékszerkészítőktől, nagyon tehetségesnek tartom őket. Az egyik kedvenc helyem Budapesten a Várkert Bazár, mert ott sokat sétáltunk a férjemmel, amikor ideköltöztem. Ami a gasztronómiát illeti, az orosz konyháért nem vagyok oda, mert számomra nagyon nehéz ételek jellemzik – én pedig nem eszem húst. Így a hagyományos magyar ételekkel is gondban vagyok, a mediterrán konyha közelebb áll hozzám. Természetesen a híres magyar édességeket, mint a dobostorta, megkóstoltam én is, és az is biztos, hogy a karácsonyi menüben helyet kap majd egy igazi, magyar halászlé.

K. A./WMN: Ön, aki ilyen sok helyen élt már – ráadásul a férje révén még olasz állampolgárságot is szerzett –, melyik várost nevezi az otthonának?

D. D.: Ez nehéz kérdés. Szentpéterváron, a belvárosban nőttem fel, sok emlék köt oda, tehát bizonyos szempontból még mindig az otthonomnak érzem. Ugyanakkor húsz évet éltem Bonnban, Németországban, ott van a férjemmel közös házunk, az is mindenképpen az otthonom. Budapest pedig egyre inkább kezd azzá válni. Nagyon szeretek a Lipótvárosban lakni, gyakran teszek hosszú sétákat a környéken. Amíg a Lánchidat nem zárták le, gyakran még Budára is átgyalogoltam. Örülök, hogy ragaszkodtam ehhez a környékhez, pedig sokan ajánlották, hogy inkább Budára menjek, de én mindenképpen a Belvárosban, a Duna közelében szerettem volna lakni, és ezt egy pillanatig nem bántam meg.

Kerekes Anna

Képek: Chripkó Lili/WMN