–

A nő, aki már húsz éve nem él, de ma is hat: Éva néni

Éva nénihez negyedikes gimnazista koromban keveredtem, hogy felkészítsen a magyar felvételimre. Emlékszem, amikor először egy komor tél eleji napon családi nyomásra elvonszoltam magam a lakásába: utáltam, hogy előkészítőre kell járnom egy öregasszonyhoz, de azt hiszem, a koromnál fogva utáltam mindent, ami kényszer volt, és meg voltam győződve arról, hogy nekem ilyesmire semmi szükségem nincs…

Végigsétáltam a Logodi utcán, felcsöngettem hozzá, majd nagyon lassan vonszoltam fel magam a másodikra. A félgangos ház utolsó lakásának ajtajában állt egy nő, egy néni, egy kortalan ember. Sosem felejtem el ezt a képet. Éva néni apró, kicsit gömbölyű, szinte fekete hajú asszony volt, és a szemei… Azokkal a szemekkel már messziről mindent látott. Biccentett, de igazi köszönés helyett csak elkezdett szavalni nekem ott a gangon:

„Te ismered a házam

s ha emlékezni tudsz a

a hálószobámra, azt is tudhatod,

milyen szegényes, elhagyott

ilyenkor innen a Logodi-utca,

ahol lakom.

Tárt otthonokba látsz az ablakon.

Az emberek feldöntve és vakon

vízszintesen feküsznek

s megforduló szemük kancsítva néz szét

ködébe csalfán csillogó eszüknek,

mert a mindennapos agy-vérszegénység

borult reájuk.”

Álltam vele farakasszemet nézve, és éreztem, hogy a világ megfordul velem. Tudta, érezte, hogy kínlódva megyek, és versben közölte velem, hogy ha hülye, műveletlen bunkó akarok maradni, akkor most forduljak vissza, nincs dolgunk egymással.

Rajongva imádtam az irodalmat, de soha nem gondoltam, hogy líra lehet ilyen hatással emberre. Bólintottam, megfogta a karom és finoman bekísért a legszebb (b)irodalomba, amit valaha láttam.

Apró, kétszobás lakása volt, minden négyzetcentiméteren könyvekkel, még a pici konyhában is azok álltak az asztalon. Tanulószobának a nappalit használta, ahol éppen elfért két fotel, egy asztalka és egy kicsi kanapé. Éva néni leült a helyére, rámutatott a mellette álló fotelre, kávét adott, és elkezdődött életem egyik legnagyobb, máig tartó kalandja az irodalommal. Nem vettem észre az idő múlását nála, sőt, vele megtapasztaltam, hogy pár percbe be tud sűrűsödni ezer év is, emberek életét tönkretevő halálos érzelmek, háborúk, halál, születés és a mindent legyűrő boldogság.

Végigutaztam vele az egész világtörténelmet, a kalandunkat nem szakította meg könyvek lapozgatásával, minden benne volt a fejében, a lényében, a mozdulataiban.

Nem volt mű, amiből ne idézett volna úgy, mintha csak a bevásárlólistát sorolná. Nem volt hősnő, akivel ne tudtam volna azonosítani, akihez ne tudott volna hasonulni a szememben. Ugyan máig bármikor fel tudom idézni az arcát, mégis egyszerre látom benne Anna Kareninát, Lédát, a bibliai Évát, Antigonét, Ibsen Nóráját, Júliát és ezernyi más alakot.

Élete végjátékánál éppen Londonban tanultam, és csak annyit üzent nekem, hogy „lányaként szeret, de megtiltja, hogy hazajöjjek, és úgy lássam, ahogy maximum csak a kórházi dolgozóknak engedi”.

Büszke és erős nő volt, sem elgyöngülni nem akart, sem engem megfosztani az ezernyi nő képétől, amit a lényével varázsolt elém.

Hogy szép nő volt-e, azt nem tudom pontosan, de arra tisztán emlékszem, hogy idős kora ellenére az az értelemmel és élettel teli barna szeme nem zuhant be egy gödörbe, ami az öregekre oly jellemző, és a bőre az emlékeimben nem volt ráncosabb egy mai negyvenéves nőénél. Soha úgy nem találkoztam vele, hogy ne lett volna minimálisan kifestve, és a haja ne lett volna tökéletesen rendezett. Mindez együtt összhangban volt csillogó elméjével. Azóta sem akadtam hasonló emberre… Félek, hogy nem is fogok már!

A nő, aki mindig élt… és mindig fog: anyukám

Sokan szerencsések vagyunk, mert jó anyukát „választottunk”, de – elnézést kérek mindenkitől – a legszerencsésebb én vagyok. Már megemlékeztem arról, hogy ki is ő, honnan jött és meddig jutott, de arról nem ejtettem elég szót, hogy a földkerekség egyik legszebb és legjobb nője számomra.

Szép, mert annak született, szép, mert ugyan nem egy dáma, cicomázós típusú nő, mégis maga a nő, annak minden attribútumával.

Kezdjük azzal, amit feltehetően életem első percében éreztem, és azóta is állandó megnyugvást ad számomra: az illata! A férjem szokta mondogatni, hogy ameddig valakinek az illatát szereted reggel, este, edzés után, fürdés előtt, addig az embert magát szereted. Mennyire igaza van! Anyukám illata az évek során semmit nem változott: nemrég azt vettem észre magamon, hogy amikor elbúcsúzom tőle, inkább megölelem, mert akkor érzem a nyakán az illatát, és csak utána adok puszit neki.

Az illata hordoz mindent: szinte sosem használ parfümöt, pláne nem dezodorokat, így árad belőle minden, ami körülveszi, ami ő maga. A csodás, mindig otthonos lakásának, a főzésnek, a kertészkedésnek, a szappannak, a ruháinak és bőrének az illata egy pillanat alatt nyugtat meg, és idézi fel azokat a pillanatokat, amikor kicsi gyerekként végre mellém feküdt a nap végén, átölelt és beszélt hozzám, mesélt, vagy amikor beteg voltam, simogatott és – ne haragudj, anya! – rettenetes hangon énekelt nekem. Úgy tűnik, hogy ezeket a dolgokat tényleg viszi az ember magával egy csomagban, és egy kis szagminta, egy apró relé bekapcsolásával felerősödnek, ezerszeresen hatnak. 

Nekem olyan anyukám van, aki szinte soha nem sminkelte magát, csak krémezte doszt, meg sem tudom számolni, hogy naponta hányszor láttam jellegzetes mozdulatait, ahogy boldogan masszírozza az arcába a krémet. Ennyi mindig épp elég volt neki a női pepecselésből: nyáron barna, télen pirospozsgás, és most – közel hetvenévesen – is olyan puha a bőre, hogy imádom az érintését.

Puha, finom, mégis ott van az arcán az egész küzdős, kemény, kitartó, boldog- és sokszor boldogtalan életének a lenyomata.

Közben persze hiába az egyik idolom, talán ő kapta és kapja a legtöbbször a legrosszabb formámat is. Ezúton is elnézést kérek, de ha valaki olyan ízig-vérig anya, mint ő, annak az is a sorsa, hogy a gyereke nyitott könyvvé válik előtte annak minden rettenetesen idegesítő tulajdonságával!

A nő, akit „csak” tizenhét éve és kétszáznyolc napja ismerek, de a legtökéletesebb a világon: a lányom

Csakis a kronológiai sorrend miatt kényszerítettem magam arra, hogy a végére hagyjam azt a nőt, aki ugyan belőlem – belőlünk – nőtt ki, mégis nap mint nap meglep, boldogít, romba dönt és felemel az eszével, a szépségével, a humorával, a dühével, a hibáival, a mindent és mindenkit letaglózó akaratával és az örökös csillogásával.

Abban a korban van, amikor nem látja magát szépnek, amikor a lányok a legkisebb hibát látják a legfőbb tulajdonságuknak.

Pedig ha tudná, hogy a kamasz lányok többsége mit nem adna azért a szinte tökéletes bőréért, a smink nélkül is gyönyörű szeméért, szemöldökéért, szájáért és az eszéért, akkor talán nyugodtabb lenne… Amíg erre rá nem jön, illetve amíg túl leszünk a „legkisebb pattanás is elefánt méretű” korszakon, várok és biztatom türelmesen, mert remélem, hogy egyszer csak megtudja, hogy ugyan abszolút tökéletesség nem létezik, ő mégis a legkülönlegesebb emberek közül való!

Ő az a nő, akinek a leggazdagabbnak érzem a személyiségét, annak ellenére, hogy közösen eltöltött éveink során talán pont vele volt a legtöbb nézeteltérésem (nem meglepő módon a kamaszévek erősen megemelték a harcok számát). Azt mindig is sejtettem, hogy az embert formálja a gyereke, átrendezi az életét, más ritmust ad, új érzéseket hoz, és – nem mellékesen – soha véget nem érően jelen van. Azt viszont soha nem hittem, hogy ekkora hatással tud lenni a jellemem alakulására. Az, hogy folyamatosan tükröt tart nekem, talán normális, arra viszont mostanában – a nagyobb viharfelhők elvonultával – döbbenek csak rá, hogy kialakult mellettem egy olyan értelmes lény, aki képes érdemi vitákra, aki kérdez, aki gondolkozik, akinek határozott vágyai és elképzelései vannak. Egyszerre vált a legélesebb-, mégis legjobb kritikusommá és a legjobb barátommá. Ezzel együtt a harcaink egész biztosan nem értek véget, és talán nem is fognak soha. De tudom, hogy nem csupán szeretem, hanem mélyen tisztelem is őt.

A világ legjobb és legmegnyugtatóbb érzése, amikor néhanapján még odabújik mellém, mert neki meg kell az anyaillat, az anyabőr, ami semmivel össze nem téveszthető.

Marossy Kriszta

A képen a szerző látható.