Mikor kezdjük a nemet mondást, és egyáltalán: miért csináljuk?

Bár nem emlékszem az elsőre, de a korosztályt azért be tudom lőni: a legtöbb kisgyereknél valamikor féléves kor után kezdődik a mindent szájba vevős és/vagy magára rántós korszak, amikortól minden szülő masszívan nyomni kezdi a „nem”-ek különböző, gyakran trükkös verzióit („inkább ezt rágcsáld”, „ez a mama játéka, az a tiéd”). Csak éppen a gyerekek egyik legmakacsabb tulajdonsága, hogy inkább mégis azt akarják rágcsálni, amit nem kellene, és a mama játékai (telefon, laptop például) egymilliószor érdekesebbek. Így hiába olvassuk el, hogy alternatívát kell kínálni, nem csak úgy pufogtatni a nemeket, azért egy ponton túl még az angyali türelmű szülők száján is kipottyan egy „nem szabad!!!” (még ennél is több felkiáltójellel).

A nemek egy része ilyen kicsi korban még egészség- és életvédelmi célokat szolgál, de az sem elhanyagolható, hogy a tárgyaink épségét is igyekszünk óvni. Szóval akárhogy is számolom, 

én már több mint nyolc éve énekelem, táncolom, pantomimezem és keretezem át szépségesre és izgalmasra ezt a nagyon rövid szócskát, hogy N-E-M.

És akárhogy is nézem, nem lett kevesebb, jobb, a másik oldalon könnyebben elfogadható a dolog.

Ilyenkor néha nagyon meg tudom érteni az úgynevezett „laissez-faire” elvet követő szülőket, akik hagyják a gyereket azt csinálni, amit szeretne (és amit gyakran összekevernek a liberális neveléssel). Néha magamon is nevetve szoktam mondani, hogy 

én válaszkészen nevelek, csak a válasz gyakran az, hogy nem.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

De mégis mire kell állandóan nemet mondani?

A lányaim a tavalyi nyári szünetre készítették ezt a könyvecskét, amiben csodásan leírták, hogy mik a vágyaik:

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Tóth Flóra ✨ (@girlzonboard) által megosztott bejegyzés

A tavalyi lista (tévé, tablet, olvasás – akkor is, amikor menni kellene valahova, cica, videójáték, édesség) azóta is áll, sőt, bővült: éjfélig ébren maradni mindennap, haspólót, melltartót, topot viselni… és bár a listán nincs rajta, de minden alkalommal felmerül, ha betérünk valamilyen üzletbe: venni valamit… mindegy, hogy mit, valami apróságot, csak legyen meg az új tárgy élménye. 

Nyilván ezek közül egyikre sem mondunk mindig nemet (és cicánk is lesz hamarosan), de azért a képernyőidőt, az édességet és a vásárlást is igyekszünk észszerű keretek között tartani. És ez bizony rohadt fárasztó. 

Egy olyan nap után, amikor amúgy is be kellett menni két boltba, és valaki vacsora előtt két perccel megkérdezi, hogy bekaphat-e egy rágót, még én is szarfejnek érzem magam, amikor nemet mondok. Miközben pontosan tudom, hogy tök hülyeség vacsora előtt rágózni.

Néha azért hülyeségekre is mondok igent

Igent mondani bármilyen hülyeségre szülőként is jó élmény, mert a gyerekek örülnek neki.

Aztán

tíz perccel később, amikor legközelebb beleszaladnak egy NEM-be, már el is felejtik, és eskü alatt vallják, hogy még életemben semmit nem engedtem meg nekik. 

És akkor most vissza a fogtündérhez: sokkal kevesebb területe volt a nemet mondásnak harminc évvel ezelőtt, hiszen kevesebb képernyő, kevesebb bolt, de még kevesebb édesség is volt. És mégis, határozottan emlékszem rá, hogy hétévesen szent meggyőződéssel állítottam: az én anyám a legkegyetlenebb a földkerekségen, mert a Dallas felénél elküldött aludni, miközben a legtöbb osztálytársam megnézhette az egészet. Szóval darabra biztosan kevesebb NEM volt, de gyerekszemmel, érzetre legalább annyi és legalább olyan tragikusak. Mint ahogy én is minden héten meghallgatom, hogy hány osztálytárs látta már az ÖSSZES Harry Pottert (szerintem az utolsók azért rémisztőek), és hányan viselnek rendszeresen haspólót.

Igen nap (2021)

Ez egy tavalyi amerikai film (a Netflixen elérhető), amiben egy anyuka (Jennifer Garner) a gyerekeitől és a gyerekek tanáraitól is azt a visszajelzést kapja, hogy mindig mindenre nemet mond. Véletlenek szerencsétlen sorozata hajszolja bele őt és kissé passzív férjét egy úgynevezett igen-napba, amikor mindent a gyerekek diktálnak. A végére persze elszabadul a pokol, a szülőket lecsukják, és a három gyerekük egy álnagypapát bekamuzva megszökik a rendőri felügyelet elől. Ebből persze csodás tanulság is kerekedik, hiszen kiderül, hogy a gyerekek nem biztos, hogy jól érzik magukat azokban a helyzetekben, amikre vágytak, lesz könnyes egymásra találás meg minden, és rájönnek arra is, hogy vannak dolgok, amikre tényleg nemet kell mondani a szülőknek. Az egyik gyerekem majdnem hét, a másik majdnem kilencéves, és imádták a filmet, az „igen-nap” pedig azóta is rendszeresen előkerül nálunk.

Ezért kell néha látványosan igent mondani

Tavaly már tartottunk egyszer igen-napot (azt is az említett film inspirálta), és persze volt benne keserű csalódás (mert pénzbeli, földrajzi és egészségi határok még egy igen-napon is vannak), sírás, és legalább annyi dilemma szülői részről, mint egy sima napon. De a gyerekek ezekre egyáltalán nem emlékeznek, csak arra, hogy volt igen-nap, és hogy miket csináltunk.

Így én arra jutottam, hogy 

a nyári szünettel járó extra sok nemet mondásból most nekem is szabadságra kell mennem kicsit, és az én lelkemnek is kell egy igen-nap. 

Na nem azért, mert akkor tényleg mindenre igent mondhatok. Csak azért, hogy tartósan… izé, icipicit tartósabban jófejnek tűnjek a gyerekeim szemében. És – basszus – még csak alig kiskamaszok. Szóval sok igen-nap és még több nem-pillanat vár még ránk.

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/opolja