Nádudvari Péter: Az olimpia utáni melankólia ellenszere a szurkolás: jön a paralimpia!

–

Az augusztus 11-én befejeződött olimpia a nyár egyik legszebb időszaka volt számomra. Gyerekkorom óta szenvedélyesen rajongok a sportokért: minden sportesemény közben, amit megnézek, megszűnik számomra a külvilág, és teljes mértékben átadom magam a szurkolás örömének.

Az 1992-es barcelonai ötkarikás játékok óta az összes nyári olimpiát figyelemmel követtem, de nem esik nehezemre kiválasztani a számomra legkedvesebbet: az idei, párizsi játékokon a gyerekeimet is megfertőzte az olimpia semmihez sem hasonlítható varázsa – holott korábban szinte egyáltalán nem mutattak érdeklődést a sportesemények iránt. Főleg a vívás és a vízi sportok iránt lelkesedtek – az előbbit ki is próbálták, méghozzá úgy, hogy kabátot és nadrágot húztak magukra, mondván, a vívók vastag ruházatot viselnek a mérkőzések alatt. Az sem érdekelte őket, hogy kánikula volt, alig tudtam lekönyörögni róluk a „vívóruhát”.

Felejthetetlen pillanatok sokaságát éltük át a hétéves fiammal és az ötéves lányommal. Nemcsak én, hanem ők is olimpiai lázban égtek: szinte az összes magyar érdekeltségű versenyt és mérkőzést megnézték velem. A legszebb emlékeim között fogom számontartani a közös szurkolásainkat, a csillogó szemeket – amelyekbe néhány könnycsepp is került, amikor egy magyar sportoló átvette az aranyérmét a dobogó felső fokán.

A varázslatos napok azonban nem tartottak örökké. Miután a záróünnepségen Tom Cruise egy hollywoodi akcióhőshöz méltón leereszkedett a stadion tetejéről, majd motorral és repülőgéppel elszállította az olimpiai lobogót a következő játékok helyszínére, Los Angelesbe (magánszámából egy ejtőernyős ugrás sem maradhatott ki), elfújták az olimpiai lángot. Véget ért a két és fél hétig tartó szüntelen eksztázis, a sportolókkal és a többi szurkolóval való azonosulás, az „együtt dobban a szív” lélekemelő érzése. A fiam többször is megjegyezte fájdalmas hangon: „Apa, azt szeretném, hogy folytatódjon az olimpia.”

A záróünnepség utáni napokban fájó ürességet éreztem – annak ellenére, hogy egy pillanatig sem unatkoztam, mert ezernyi teendőm volt. Nemcsak az olimpiai láng hunyt ki, hanem az a tűz is, amit bennem gyújtott az ötkarikás játékok varázsa.

Tisztában voltam azzal, hogy az emelkedett érzelmi állapotban eltöltött napokat lehangoltság követheti (sokan élik át ezt például az év végi ünnepek után), de nem számítottam arra, hogy ennyire padlóra küld az, hogy véget ért a párizsi csoda.

Posztolimpiai melankólia

Utánaolvastam, hogy miért kerülhettem lelki válságba az olimpia után. Számos cikket találtam, amely az úgynevezett posztolimpiai depresszióról vagy melankóliáról ír – ami leginkább az olimpikonokat érintheti, de bárkit elérhet, aki figyelemmel követi a játékokat. Például az önkénteseket, a sajtó munkatársait és a szurkolókat is.

A sportolókat illetően több írás hangsúlyozza, hogy az ötkarikás játékok után sokuk elveszettnek érzi magát: véget ér az a rengeteg lemondással, szigorú időbeosztással, kemény edzésekkel és versenyekkel teli többéves periódus, amelynek célja az volt, hogy az ötkarikás játékokon minél jobban szerepeljenek. Megszűnik a hype, a médiafigyelem.

Több olimpikon is bevallotta, hogy a játékok után súlyos mentális problémái voltak. Egy dzsúdós, Taraje Williams-Murray például úgy érezte az olimpiákon való részvétel után, hogy az otthoni élete „betegítően hétköznapi” lett, miután a játékokon „szuperhősként” ünnepelték. Egy angol úszó, Adam Peaty pedig a 2016-os riói olimpia után – amelyen 100 méteres mellúszásban aranyérmet nyert – depresszióba esett. „Elértem a legnagyobb álmomat, Rio volt életem csúcspontja, ám arra senki sem készített fel, mi történik utána” – nyilatkozta egyszer.

(Peaty egyébként a 2021-es tokiói olimpia után – amelyen 100 méteres mellúszásban újra győzedelmeskedett, és a 4 × 100 méteres brit férfi vegyes váltó tagjaként is aranyat szerzett – mélypontra került. Az egyik edzésen megsérült, majd elsiette a visszatérését, és családi problémái is lettek: bevallotta az edzőjének, hogy „teljesen kikészült”. Felhagyott az úszással, és az alkoholhoz fordult. Egy idő után viszont talpra állt, és az idei párizsi olimpián a 100 méteres mellúszásban ezüstérmet szerzett – ráadásul úgy, hogy a verseny másnapján kiderült, hogy koronavírussal fertőzött.)

Néhány cikk a szurkolók olimpia utáni búskomorságát is vizsgálja. Egy brit újságíró – aki végigdrukkolta a 2012-es londoni olimpiai és paralimpiai játékokat – a következőt írta az érzéseiről:

„Csodálatos volt ez a nyár. Nevettünk, sírtunk, olyan sportokat néztünk, amelyekről korábban még nem is hallottunk. […] De ennek most vége szakad.” Cikkében egy szurkolótól is idéz: „Nehéz időszak jön. Könnybe lábad a szemem, ha arra gondolok, hogy nemsokára véget érnek a játékok.”

Az írás egy pszichológus, Fergus Neville véleményét is ismerteti, aki úgy véli, az olimpia és más sportesemények varázsa – többek között – a szurkolók egymásra találásának, valamint a sikerek adta euforikus érzésnek és összekovácsoló erőnek köszönhető. A szakember hangsúlyozza, a posztolimpiai depresszión leginkább úgy lehet túllendülni, ha csatlakozunk egy tartalmas időtöltést, élményeket adó közösséghez – például egy sportcsapathoz vagy egy művészeti klubhoz.

Újra fellobban a láng!

Úgy gondolom, tökéletesen igaza van – a megállapításait az én tapasztalataim is alátámasztják. Megnyugtatóan és reménykeltőn hatott rám ez az írás, hiszen megerősített abban, hogy hozzám hasonlóan sokan „meggyászolják” az olimpia végét. A záróünnepség utáni napokban több sportrajongó barátomnak is meséltem az érzéseimről – ők is elmondták, hogy rossz a hangulatuk, amióta véget értek az ötkarikás játékok.

Viszont, miután az egyik nap ránéztem a naptárra, rájöttem, hogy már nem kell sokáig szomorkodnunk, mert augusztus 28-án ismét fellobban a láng Párizsban: kezdődnek a paralimpiai játékok!

Ez az a sportesemény, amely különösen közel áll a szívemhez: olyan sportolók vesznek részt rajta, akiknek a saját korlátaikkal is meg kell küzdeniük, nem csak az ellenfeleikkel – hiszen mozgásukban vagy látásukban akadályozottak, vagy enyhe fokú értelmi fogyatékossággal élnek.

(A hallásukban akadályozott, a súlyosabb értelmi fogyatékossággal élő és a szervátültetett sportolók más seregszemléken mérhetik össze az erejüket.)

 A magyar paralimpiai csapat egyik tagja, az úszó Illés Fanni posztja újra meggyújtotta bennem azt a tüzet, amely az olimpia záróünnepsége után kihunyt: 

„Drága Magyarország! A szurkolói feladatotok még közel sem ért véget. Az olimpiának ugyan vége lett, de ne feledjétek: augusztus 28-án elkezdődik a paralimpia! Szeretnék kérni minden paralimpikon társamnak sok-sok pozitív energiát, és buzdító szót. Legyetek velünk, és szurkoljatok az egész Magyar Paralimpiai Csapatnak! Hajrá, magyarok!” 

A paralimpiára hősök érkeznek

Nemsokára tehát újra a drukkolásé lesz a főszerep – és ígérem, a gyerekeimmel együtt rá fogunk tenni még egy jó nagy lapáttal. Úgy tapasztalom ugyanis, hogy a paralimpikonjainkra méltatlanul kevés figyelem hárul. „Az olimpián hősök születnek, de a paralimpiára hősök érkeznek” – írták már sokszor, de az ő hőstetteikről mégis kevés szó esik. Nekünk, szurkolóknak tehát fontos feladatunk lesz hamarosan. Ha pedig a paralimpiai játékok is véget érnek, és úgy érezzük, újra kialszik bennünk az a bizonyos tűz, gondoljunk Szabó László, a Magyar Paralimpiai Bizottság elnökének szavaira: 

„Most, a paralimpia környékén könnyű, vagy legalábbis könnyebb szeretni a fogyatékos sportolókat. Ma könnyebb ígérni is. De jönnek majd másféle napok is. Jó volna, ha senki sem felejtené el akkor sem, amit most érez és megfogad!”

Kiemelt kép: Getty Images / NurPhoto / Contributor

Nádudvari Péter