Akkor is belehal, ha segítesz – Út a drog poklából oda és vissza

–

A Csodálatos fiú című filmet 2018 szeptemberében mutatták be a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon, az USA-ban októberben került mozikba, nálunk pedig holnaptól látható. A David Sheff (apa) és Nicolas Sheff (fiú) visszaemlékezéseiből született, kétórás mozifilmben a szereplők neveit sem változtatták meg. Davidet Steve Carell, Nicet pedig Timothée Chalame-t alakítja – nem akárhogy (bár én mindkét színészért elfogultan rajongok.)

Látunk egy helyes, édes fiút, aki jó körülmények között, szerető, gondoskodó apa mellett él, ugyanis a szülei elváltak. (A válásról és annak körülményeiről nem sokat tudunk meg, ami nekem kicsit hiányzik a függőség okainak megértése szempontjából.) Látszólag minden rendben van a fiú körül: törődnek vele, figyelnek rá. Az apának ugyan új családja van – egy szintén tök jó fej nő és kistesók –, Nic valahogy mégis egyre mélyebbre kerül.

Talán nem bír megfelelni az apjának, talán úgy érzi, David sokkal többet lát bele, mint amilyen ő valójában. Talán nem is annyira csodálatos, érdekes, lenyűgöző és tehetséges, amilyennek ő képzeli, amilyennek állandóan dicséri. Ezek a gondolatok örvénybe taszítják, és egyre jobban behúzzák, mígnem elérkezik a szerhasználathoz.

Vannak pillanatok, amikor úgy tűnik, minden helyrebillen. Napsugaras epizódok, amik reményt adnak, de aztán a fiú újra és újra visszatér a cucchoz, mert a drog nem ereszt. Legalábbis nem olyan könnyen.

Aki egyszer kipróbálta, az tudja, milyen mámorító érzés, ha megszűnik minden gond, nincsenek problémák. Mármint abban a néhány órában… mert ami utána jön, azt senki nem kívánja, még a legádázabb ellenségének sem. Mégis újra akarja kezdeni, mert az a felszabadító érzés a legmocskosabb állapotot is feledteti.

A valóság soha nem lesz annyira király – ez a drog legnagyobb csapdája.

Én végignéztem egy ilyet viszonylag közelről. Szinte minden hozzátartozó – ahol van család: tesók, anya, apa – ugyanúgy kezdi, ahogyan David Sheff tette súlyosan függő fiával: befizeti a legjobb elvonóra, támogatja, nem üvölt vele (csak ritkán, amikor már eltörött benne valami), hanem türelemmel áll hozzá, óvja, félti, reszket érte, és minden lépését lélegzet-visszafojtva vigyázza. Ez megy éveken keresztül, míg a szerhasználó minden bugyrát be nem járja a drog nevű pokolnak. Előfordulnak időszakos öntudatra-ébredések, pár hónapig tartó tiszta állapotok, de mindig visszakerül ugyanoda, ahonnan indult, pontosan azért, amit az előbb említettem: mert a valóságban soha nincs meg az az érzés, amit a drog megadhat.

Közben pedig egyre nehezebb visszafordulni, mert az ártatlannak tűnő szippantásokból könnyen lesznek szétroncsolt vénák, és remegő kézzel melegített herka az isten tudja, kinek a kecójában, isten tudja, kinek a tűjével.

A hozzátartozók pedig remegnek, hogy vajon hazajön-e, vajon mikor telefonálnak valamelyik kórházból, vagy ami a legrosszabb, mikor hív a rendőrség, hogy holtan találták meg a szerettedet.

A mi esetünkben is egy módszer volt, ami segített, amihez végül a Csodálatos fiú apa szereplője, David Sheff is elérkezik: magára kell hagyni a függőt. Hátat kell neki fordítani, és tulajdonképpen a sorsára kell hagyni.

Félelmetes helyzet, mert végig ott munkál minden egyes érintettben a kérdés: mi van, ha belehal? De erre a film is, és én is egy választ tudok adni:

akkor is belehal, ha segítesz.

Mert az ember csak önmagát képes megmenteni, és van egy pont, ahol már hiába próbálkozik bármilyen kívülálló. A legnagyobb segítséget akkor tesszük, ha nem segítünk semmit.

Hogy mi a történet vége, azt nem árulom el. Az én ismerősöm évek óta józan életet él, saját lábra állt, dolgozik, boldog, és kiegyensúlyozott, minderre pedig úgy jött rá, hogy már nem álltunk mellette az önpusztításban.

Az út kegyetlen, a károk sok esetben felbecsülhetetlenek. A drog életveszélyes, mert fogva tart azzal a tévképzettel, hogy létezik olyan állapot, ahol minden tökéletes.

Lehet, hogy a valóságban sosem repülsz olyan magasan, mint becuccozva, de annál az igazi élet is sokkal királyabb, mint szétlőtt vénával egy mocskos budiban feküdni, célok nélkül, álmok nélkül.

A Csodálatos fiút pedig kötelezővé tenném nem csak a történet ereje miatt, és nem csak azért, hogy edukáljon és segítsen azoknak, akik hasonló szörnyekkel küszködnek. Hanem azért is, mert Steve Carell és Timothée Chalamet fantasztikusan adják vissza azt a rettenetes utat, amin apa és fia együtt végigmegy. Ahogy látjuk a lépteiket az ismeretlen kínlódásba, ahogy a fejük fölött lebeg Damoklész kardja, úgy szorul össze a néző torka is. 

Elmesélni azt, amire talán igazi magyarázat sincs, csak így lehet: közben egy pillanatra sem ítélkezik egyik résztvevője sem.

Azt tanácsolom, hogy mi se tegyük. 

Szentesi Éva

Képek: Csodálatos fiú (Amazon Studios, 2018)