A lány, aki hivatásra és rokonlelkekre lelt a hangyák között – a gyergyói hegyek lábától a brazil esőerdőig

–

Csata Enikő Gyergyótekerőpatakon nevelkedett, egy körülbelül 1300 fős székely faluban, ahol a szülei és nagyszülei egyaránt földművelésből éltek.

Ennek ellenére nem várták, hogy négy gyerekük viszi tovább a hagyományt: a kezdetektől tanulásra buzdították mindannyiukat. Ahogy mondja, kislányként még egyszerűen csak a természetet szerette: nem volt erős vonzódása a hangyák, de még a különleges bogarak iránt sem. Persze sokat járt a mezőre, amikor segíteni kellett például betakarítani a szénát, de akkoriban nem is sejtette, mennyi izgalmas dolgot rejt számára a természet. „Azért mégis inkább olvasni szerettem a legjobban, úgyhogy anyukám sokszor küldött ki úgy az udvarra, hogy legalább egy kicsit legyek a szabadban, mert nem lehet állandóan a könyv fölött ülni” – emlékezik vissza.

Enikő aztán középiskolában nyelvtagozatra ment, franciát és angolt tanult a szomszéd városban, Gyergyószentmiklóson, és továbbra is az irodalom volt az egyik kedvence. Mégis, amikor válaszúthoz ért a gimnázium végén, egyszer csak úgy döntött: a kolozsvári ökológiai szakot jelöli meg.

„Sokat gondolkodtam, merre induljak, aztán egyszer csak összeállt a kép, hogy végül is engem a természet, az ökológia az, ami igazán érdekel. A szüleim támogattak, bár nekik sem volt könnyű, mert a két nővérem már egyetemre járt, de szerencsére sikerült ösztöndíjas helyre bejutnom” – mondja.

Aztán gyorsan hozzáteszi: az első év annyira nehéz volt, hogy sokszor bizonytalanodott el közben. „Éreztem a hátrányt azokkal a csoporttársaimmal szemben, akik mindig is biológia szakra készültek. Láttam a nővéreimet, akiknek a maguk szakján minden vizsgájuk sikerült. Nekem pedig volt olyan tantárgy, amiből újra kellett vizsgáznom, ez pedig nem igazán lendítette előre az önbizalmamat. Megfordult a fejemben, hogy az első év után otthagyom a biológiát.”

Mígnem aztán megérkeztek a hangyák: és mint kiderült, egy igazán szerencsés fordulatot cipeltek a vállukon.

Amikor megjön a lendület…

Az első év második felében Enikő felvette a gerinctelen állattan nevű órát, ahol megismerte az oktató Markó Bálintot és csapatát – ők hangyákat kutattak. A lelkesedés, amellyel tanára mesélt és dolgozott, teljesen elragadta őt, ezért eldöntötte, a kötelező feladatot ebben a témában teljesíti.

„Napokig a netet meg a könyveket bújtam, és a hangyákról olvastam, hogy kutatási témát tudjak választani. Ekkor találkoztam a hangyák és a levéltetűk különleges kapcsolatával, és rögtön tudtam: ezzel szeretnék foglalkozni” – idézi fel.

Ahogy meséli, ez a fajta lendület még nem az a löket volt, ami a kutatóvá válásig repítette. Ekkor még ahhoz kapott hatalmas motivációt, hogy megfogalmazza: igenis be tudja fejezni az egyetemet.

Aztán ahogy szép lassan beleásta magát ebbe a különös világba, már el sem tudta képzelni, hogy másfelé induljon.

„A hangyák gondozzák a levéltetűket, kuckót építenek nekik, féltik őket, körülbelül ahogy az anya a gyerekét, csak persze nem feltétel nélküli szeretetből, hanem kölcsönös érdekből.

Ők termelnek számukra ugyanis olyan cukros váladékot, amely rengeget tápanyagot tartalmaz. Különös mutualista kapcsolat ez, amelyben a hangyák még arra is készek, hogy átköltöztessék a legmegfelelőbb növényre a tetűket, ha úgy látják, erre van szükség” – magyarázza Csata Enikő, aki ezzel a kutatási témával elindulva nemcsak örömöt, de végül hivatást is talált magának. A második évet taposva belül már sejtette: hangyakutató lesz. Egyszerűen nincs más út.

Az otthon még annál is több, mint aminek hitted

Az egyetemi évek közben aztán kiderült, a szeretett szülőfalu és környéke nemcsak a csodás gyerekkort és a különösen összetartó családot rejti magában, hanem a választott tudomány szempontjából is valóságos kánaán.

Enikő egyik kedvenc helye, a Tekerőpatak szomszédságában lévő 11 fős lakosságot számláló Szenéte ugyanis Európa mondhatni legkülönlegesebb hangyapopulációjának élőhelye.

„Hihetetlen volt, ahogy felismertem: a gyerekkorom legkedvesebb helyszíne, ahol annyi időt töltöttem a mezőn, az erdőben olyan izgalmas kutatási terep, amiről tényleg csak álmodni lehet. Itt él ugyanis egy nyomottfejű hangyafaj, amely több mint 3000 fészket hozott létre, ezzel egy valóságos hangyametropoliszt teremtve a területen. Vannak hasonló szuperkolóniák, de Európában ez a legnagyobb, amely egyetlen hangyafaj által jött létre. Elképesztően izgalmas volt vizsgálni, ahogy ezen belül a hangyák működnek: hozzák-viszik az információt egymás számára, és olyan közeget alakítanak ki maguknak, mint amit az embereknél tulajdonképpen egy város jelent” – próbálja érzékeltetni, egy laikus hogyan is képzelje el a szenétei csodát.

Ezek az élmények már nem hagytak több kérdést: a hangyák megint megmutatták neki, hogy szakmai szempontból otthonra talált és valódi szenvedéllyel tudja művelni a tudományt. Ahogy a nagymamája fogalmazott, amikor a harmadik lányunokája már nem szénát betakarítani, hanem hangyákat tanulmányozni indult otthonról a mezőre: „Szenétén lett elvágva a köldökzsinór.” És így lett. Enikő lassan elindult, és a fél világot bejárta szeretett hangyái nyomában.

A hangyák csodálatos világa

Az alapképzést mesterszak, majd doktori követte: ma pedig már számos európai egyetem és világkonferencia van mögötte, a lelkesedése azonban semmit sem változott. Amikor arról kérdezem, hogyan tudná elmagyarázni, mit képes a hétköznapi ember profitálni a hangyakutatásból, olyan elragadó mesélésbe kezd, hogy hirtelen én is azt érzem, ha legközelebb hangyák jönnek szembe velem a konyhámban, megpróbálok igazán kedves lenni velük.

„A hangyáktól sokat tanulhatunk: tudtad-e például, hogy számukra nem kellett egy Covid-hullám felismerni a közösségi távolságtartás jelentőségét a betegségek elkerülésében. A hangyák a beteg társakat nem engedik a fészekbe, elkülönítik. Folyamatosan tisztogatják önmagukat és a fészket is.

A halott hangyák számára temetőket hoznak létre, gyakran szét is tépik a testeket, mielőtt elcipelik, hogy ne terjedhessen tovább a betegség. Nagyon alapos megelőzési mechanizmusuk van. Rendkívül jó szervezők: nem véletlenül zajlanak kutatások a hangyák modellezésével arra vonatkozóan, hogyan tudnánk elkerülni a forgalmi dugókat. A hangyáknál soha nem láthatsz ilyet, pedig nagy létszámban jönnek-mennek minden irányban” – meséli lelkesen.

A hangyák világában nagyon pontos és fontos szabályok uralkodnak: mi, nem tudós emberek, általában a szárnyas, nem szárnyas, fekete, vörös kategóriákat különböztetjük meg. A szárnyas hangyák valójában a fiatal királynők: amikor azt látjuk, hogy egy nagy rajban „táncolnak” a fejünk felett, éppen a hímekkel való párzásuk zajlik. Miután ez megtörténik, a hímek pár napon belül meghalnak, a királynők pedig levetik szárnyaikat, majd helyet keresnek ahhoz, hogy fészket hozzanak létre. Petéikből lesznek a dolgozók, amik nem képesek szaporodni. 

„Egy királynő több millió petét is lerakhat élete során ebből az egyetlen párzásból, ugyanis el tudja raktározni a hímsejteket. Párosodhat több hímmel a több petéért, de ekkor kockáztat, mert nagyobb esélye van, hogy predáció áldozatának esik. Amikor már nem képes petézni, a dolgozók fellázadhatnak, és megölhetik. Viszont a fiatal királynők alapíthatnak többen egy fészket, és segíthetik egymást” – magyarázza Csata Enikő, én pedig szájtátva hallgatom, mennyi fontos döntést kell meghozniuk ezeknek az apró, szorgalmas rovaroknak életük során. 

A pár, amely mindig lehajtott fejjel jár

A kolozsvári doktori éveket még két év posztdoktori követte, majd hasonló ösztöndíjak Franciaországban, Németországban és Lengyelországban, ahol Enikő jelenleg is dolgozik:

a betegségek terjedésével kapcsolatos kutatásokat végez, abban bízva, hogy az emberek megelőzési technikákra vonatkozó eszközöket alakíthatnak ki a hangyák viselkedése alapján.

Időközben megismerte a társát, a szintén hangyakutató francia Abelt, és nyolc éve vannak együtt. „Elég nehéz nálunk például egy klasszikus nyaralást megoldani, mert mindketten lehajtott fejjel járunk és hangyákat keresünk. Nem könnyű megállni, hogy az ember új tájakon új fajokat keressen. Képesek vagyunk abbahagyni az ebédet az étteremben, ha éppen felfedezünk valami szokatlant mászni valahol. Ezért inkább szerencsésnek tartom, hogy egy a szakmánk: másnak ezt nehéz lenne tolerálnia valószínűleg” – mesél furcsa szokásaikról, hozzátéve, hogy már számos különleges helyen járt mind szakmai, mind magánutazások kapcsán. 

Braziliában az esőerdő közepén például reggelre egy nagyon izgalmas termeszcsalád költözött a táskájába, de sokunk lehetséges első reakciójával ellentétben ő nem sikított fel. Inkább izgalommal figyelte, hogyan építették ki az alagutat a kis rovarok, amik az éjszaka során az egész fészket elkezdték átköltöztetni a táskába.

Kambodzsában szövőhangyákat látott, amik képesek összeszőni egymással a leveleket, de találkozott levélvágó hangyákkal is. Kolumbiában pedig annyi érdekes rovarfajt fedeztek fel Abellel, hogy 3 óra alatt alig néhány métert tudtak sétálni az esőerdőben.

„A többi turista nem is értette, milyen messzire mehettünk be, annyi mindenről meséltünk kiérve. Mi pedig mondtuk nekik, hogy de hát csak fel kell emelni a köveket, lehajolni a földre, végigpásztázni minden törzset és fűszálat, és ott lesz minden a szemük előtt.” Na ugye, vannak helyek, ahol mégiscsak megéri lehajtott fejjel járni.

Mi a legnehezebb nőként a tudományban?

Ahogy Enikő meséli, a legnehezebb a szakmájában, hogy igazi kihívás állandó állást találni. A doktori óta ő posztdoktori ösztöndíjakkal kutatott minden egyetemen. Abellel öt évig éltek távkapcsolatban, míg Németországban szomszédos irodát kaptak, így két és fél év közös élet következett. Ezután azonban míg Abel professzor lett a Toulouse-i Egyetemen, Enikő Varsóban nyert el egy két évre szóló pályázatot, amiből már kevesebb mint egy éve van vissza.

„Nagy válaszút előtt állok az életemben és a tudós pályám tekintetében: ha a pályázatom lejártáig nem találok állandó helyet, valószínűleg fel kell hagynom a tudománnyal. 36 éves vagyok, a család mindig is fontos volt számomra, most eljött ennek is az ideje, posztdoktori helyet így már nem fogok pályázni.

Az pedig tény, hogy egy nőnek nagyon nehéz megmaradni ezen a pályán. Hiszen gyerekvállalás esetén kiesik egy időre, ez pedig sajnos hátrány is lehet, mivel a tudomány rohamos léptekkel halad el mellettünk.

Varsó után viszont már mindenképp szeretnék Franciaországban élni Abellel, nagyon szeretem az ottani nyelvet, kultúrát” – mondja, és miközben mosolyog, érzem a kételyeit is: mi lesz, ha nem sikerül a terve, és el kell búcsúznia szenvedélyétől, a tudománytól.

„Ha így lesz, meg kell találnom, miben tudok még boldogulni, de egyelőre bízom az eddig megtett útban” – teszi hozzá, és azt is elmondja: a tudományos életben ezenkívül másféle hátrány nem érte, nem vették kevésbé komolyan, mert nő. Jelenleg is nagy feladatra készül: Japánban egy augusztusi világkonferencián saját szimpóziumot vezet majd. 

Amikor pedig arról kérdezem, a szakmai felismeréseken és élményeken túl, mi az, amit emberként megtanult szeretett hangyáit kutatva, nem kell gondolkodnia a válaszon. „A hangyák mindig hazamennek a fészekbe. Nincs még egy hasonló rovar a világon, ami történjék bármi: a családot választja. A hangyáknak a család a minden. Éppen úgy, ahogy azt én is láttam a gyerekkoromban.”

Kiemelt kép: Kis Szilveszter

Széles-Horváth Anna