–

Amíg a házasságkötések elsődleges oka hosszú évszázadokon keresztül a társadalmi rang fenntartása, valamint a családi vagyon megőrzése, gyarapítása és utódnemzéssel történő örökítése volt, addig a századfordulóra a párkeresés az addig háttérbe szorított érzelmek beiktatásával új formát öltött. A hagyományos társadalmi keretet és felfogást kikezdve, a XX. század elejére a szerelem mint a házasságkötés oka fokozatosan elfogadottá vált, és a felsőbb osztályok köreibe is beszivárgott.

Az udvarlás korának kezdete

A XIX. század második felére az elrendezett házasság helyébe a polgárság új párválasztási szokása, az udvarlás lépett. Az udvarlás a társkeresés időigényes formája volt, amely során az érdeklődő udvarló – szülői jóváhagyás mellett – többszöri látogatást tett a hölgy otthonában. Gyakorlatban az udvarlás során a fiatal férfi és nő önszántukból időt tölthettek egymás társaságában, és a beszélgetések lehetőséget adtak arra, hogy értelmileg, érzelmileg és közös érdeklődés mentén felmérjék, mennyire lenne alkalmas a másik fél házastársnak. 

Minderre a háziak – legtöbbször az édesanyja és a testvérek – fürkésző tekintete mellett kerülhetett sor, ennél fogva az érdeklődő ifjú és a hajadon soha nem maradt kettesben egy térben.

A kötelező távolság teljes fenntartását szolgálta, hogy legtöbbször a hölgyek kesztyűt viseltek a látogatások során, a fizikai érintés pedig legfeljebb az udvarlást idealizáló, a bensőséget hangsúlyozó korabeli ábrázolásokon valósult meg.

Az udvarlás ismerkedési szakaszát a leánykérés követte, amelynek továbbra is előfeltétele volt a család jóváhagyása. Az eljegyzés szintén a polgári világ által megalkotott új szokás volt, amely egyfajta házassági előceremóniaként szolgált, és a gyűrűátadással tudatosította a meghívottak előtt, hogy hónapokon belül sor kerül az esküvőre, valamint a családok egyesülésére.

Az első házon kívüli randik története

Az új szórakozási lehetőségek és a fogyasztói társadalom kibontakozása révén a XX. század elején az udvarlás helyszíne fokozatosan kikerült a leányotthon falai közül, és beköltözött a szórakozónegyed létesítményeibe.

Ezáltal a házassághoz vezető udvarlás folyamata új szakasszal bővült ki, az úgynevezett randevú megjelenésével, amely elsősorban a munkaerőben bekövetkező változáshoz és a munkásosztály kiszélesedéséhez köthető. Kezdetben a randevú – a francia jelentéséhez hűen – egyszerű köztéri találkozást jelentett, de a szórakoztatóipar és a tömegfogyasztás kialakulásával csakhamar kiterjedt olyan közösségi találkahelyekre, mint a tánctermek, mozik, bárok, éttermek és vidámparkok.

A mezőgazdaság gépesítése révén feleslegessé váló kisvárosi és falusi agrárnépességet az iparvárosok gyárai szívták fel. A XIX. század fordulóján az e közegből érkező fiatal lányok gyárakban dolgoztak, vagy eladóként, könyvelőként, gyorsíróként és cselédként vállaltak munkát a nagyvárosban. Szerény jövedelmük miatt csupán aprócska bérszobákat engedhettek meg maguknak. Méretüknél fogva e lyukak alkalmatlanok voltak udvarlók fogadására, így a hölgyek kültéri ismerkedésre kényszerültek. Hasonlóképp az alsó középosztály sem rendelkezett olyan tágas lakással, amely megfelelt volna az udvarlók fogadására, ezért egyre gyakoribbá vált, hogy az udvarló és a hajadon – szülői jóváhagyás mellett – házon kívül találkozott rövid séták erejéig.

Anyagi helyzetükből adódóan ezek a hölgyek a kültéri szórakozást viszont nem engedhették meg maguknak, ezért azok költségét a nagyobb keresettel rendelkező, ismerkedni vágyó fiatal férfiak fedezték.

A korabeli társadalom számára kezdetben szokatlan jelenségnek hatottak a férfiak oldalán az éttermekben, bárokban és revükön feltűnő hajadon hölgyek. A századforduló elején a hatóságok, a politikusok és az újságírók figyelmét egyaránt felkeltette, hogy egyre több egyedülálló fiatal nő hagyja, hogy apró ajándékokkal, virágcsokorral, itallal, étellel és belépőjeggyel „halmozzák el” férfiak.

Maga a randevúzás kialakulása megtöbbszörözte a házasság előtti párkapcsolatok számát, s ezzel jelentősen megbonyolította a társválasztás menetét.

A komoly vagy időszakos partnerek mellett megjelent a párhuzamos udvaroltatás, amikor a hölgy egyszerre több udvarlót versenyeztetett. A jelenség kiváltképp az amerikai fogyasztói társadalomban vált erőteljessé a két világháború között, amikor a románc és az elköteleződés kezdett egymástól elválni a randevú céljai között.

A partnerkeresésben csakhamar általánossá vált az a tömegfogyasztásra jellemző vonás, amely arra ösztönözte a feleket, hogy kipróbálják és felmérjék az „árut”, mielőtt mellette döntenének.

Akkor most járunk?

A II. világháború embervesztesége a népesedési viszonyok átalakulását vonta magával, így a '40-es, '50-es évekre a nők társadalmi aránya számottevően meghaladta a férfiakét. Mindez új párválasztási szokás kialakuláshoz vezetett, hiszen egyrészt a fiatal férfiak számának csökkenésével a pártalálási lehetőség is beszűkült, a házasodási kor pedig kitolódott, másrészt a férfihiány révén a hidegháború korára a hajadonok „válogatási kedve” kényszerűen alábbhagyott.

Ekkor alakult ki a „járás” szokása, amely tulajdonképp a házasságot megelőző, saját szabályokkal rendelkező monogám kapcsolatok sorozatát jelenti. Gyakorlatban a „járás” a házasságot utánozta, hiszen a párok hosszabb időt töltöttek egymással, kapcsolatukba beköltözött az intimitás és a közös költekezés, miközben átvették a házastársak egyes viselkedési szokásait és kapcsolati rituáléit.

Jellemzővé vált az elkötelezettség egyszerű fizikai kinyilatkoztatása olyan apró ajándékok segítségével, mint az ékszer vagy a férfi egy ruhadarabjának, dzsekijének, ingének, pulóverének birtoklása. Ez a szokás az évekre bevonuló kiskatonák révén terjedt el, akik házasodási szándékukat a bevonulás előtt átadott ajándékkal jelezték. Az elkötelezettséget látható fizikai formában feltüntető „foglalók” hamar általánosan elterjedt jelenséggé váltak a kapcsolatban „járó” párok számára.

Ezek a kapcsolatok szigorúan monogám jellegűek voltak, amely kizárta a párhuzamos udvarlás vagy udvaroltatás lehetőségét. Ennek ellenére a „járásban” töltött idő hossza csupán a későbbi évtizedekben tolódott ki, az '50-es években még gyakran csupán néhány hónapig tartott.

Ahogy a „járás” a házasság rituáléit utánozta, úgy képezte le a szakítás a válásét: a párkapcsolat végével megkezdődött a „közös vagyon” felosztása, amely a baráti kör szétválasztását, és a kapcsolat során felhalmozott, a közös élményekhez köthető tárgyak elosztását vagy visszaszolgáltatását jelentette.

A közös aranyhal vagy hörcsög sorsa, a válás során felmerülő gyermekelhelyezés dilemmáját „másolta”.

Fogamzásgátlás és szabad szerelem

Az elkötelezett, hosszabb párkapcsolatokban a XX. század közepétől gyakorivá vált a házasság előtti szexuális együttlét. Az 1960-as évektől kibontakozó ellenkultúra, a nőmozgalmak új hulláma és a fogamzásgátló készítmények megjelenése azonban újabb változást hoztak a társas kapcsolatok alakulásába. Amíg a korábbi évtizedekben az udvarlás szorosan összekapcsolódott a házasságkötéssel és a gyermekvállalással, addig a szexuális forradalom korának új, csoportos kikapcsolódási formái kikezdték a randevú kereteit és céljait. Ekkorra a nők munkaerőpiaci jelenléte és önálló keresete anyagilag függetlenítette őket a férfiaktól az ismerkedés helye és ideje terén is. Az alkohol nemcsak megfizethetővé vált, hanem a kerti partik, a városi ivók, a házi- és a kollégiumi bulik, valamint a koncertek elmaradhatatlan velejárója lett. Az alkoholmámoros közegben a szexuális kapcsolat létesítésére párkapcsolaton kívül is számos lehetőség adódott, kiváltképp a fogamzásgátló tabletták széles körű elterjedésével a '70-es években.

A többjellegű- és célú kapcsolatok kora

Az internet és az okostelefonok elterjedése számtalan új, adatalapú ismerkedési módot alakított ki az online társkereső oldalakon és a csoportos vakrandikon (speed-dating) keresztül a telefonos alkalmazásokig. Az egyszerű és gyors kapcsolatfelvétel technikai lehetősége a '90-es évek második felétől utat nyitott a románcot, a klasszikus randihelyzetet és a kötöttségeket nélkülöző egyéjszakás szexuális együttlét elterjedéséhez. Leegyszerűsítve az efféle kalandok – az alkalmi testi kielégülés mellett –szolgálhatják a tapasztalatszerzést is, továbbá az időhiány is az ösztönzőjük lehet, alkalomadtán pedig akár a randevú és a párkapcsolat katalizátorává is válhatnak.

A párkeresés szabadsága és a választás bősége azonban gyakran zavarja össze a XXI. század emberét, hiszen a határok és a tartalmak összemosódásával számos kapcsolati viszony alakult ki. Ezzel együtt egy-egy találka célja a hosszú távú párkapcsolat kialakításán, a barátkozáson, egyszerű időtöltésen túl lehet akár az ismeretségi háló kibővítése, egyéjszakás kaland, szexuális együttléttel kiegészített barátság, vagy akár a felsoroltak keveréke is.

A globális kor áldott- és egyben áldatlan lehetőségeinek útvesztőjében egyetlen iránytű sem segít a pontos tájékozódásban, így az utat kénytelen mindenki maga kijárni.

Szeghő Patrik 

A szerző a Balassi Intézet Stipendium Hungaricum programjának képzésvezetője.