De mi az a monogámia?

Az egyes állatfajok „párkapcsolati viselkedésének” megfigyelésekor a kutatók úgy definiálták a monogámiát, mint az egyetlen párral történő párkapcsolatot, amely legalább egy párzási időszakon át fennmarad. Viszont érdekes adalék, hogy a kutatás során azokat az egyedeket is monogámnak tekintették a tudósok, akik időnként más egyedekkel párzottak, de utódaikat alapvetően az „elsődleges” partnerrel közösen nevelték, ezáltal is csökkentve a külső veszélyeket, mint például az infláció okozta létbizonytalanságot. Viccelek. Fussunk neki ismét. Mint például az utód más hímek általi felfalását. 

Ennek a specifikus kutatásnak a végére a tudósoknak sikerült a gének vizsgálata alapján megállapítani egy olyan közös evolúciós formulát, amely a hosszú monogám párkapcsolathoz, és a közös utód neveléséhez vezetett a monogám fajoknál. 

A fenti példa alapján talán felmerül a kérdés, hogy tulajdonképpen mit is jelent a monogámia. És vajon milyen kritériumok alapján értelmezünk egy párkapcsolatot monogámként?

A monogámia vajon olyan, mint a flexitáriánus lét, ami alapvetően növényi alapú étrendet takar, de rugalmasan engedélyezi az állati eredetű táplálék bevitelét is olykor?

Vagy hasonló, mint a heteroflexibilitás, elsődlegesen különböző neműekkel létesített szexuális, érzelmi kapcsolat, amely esetenként azonos nemű liezonokat is tartalmaz? 

Ezek alapján monogám flexibilis is létezik, amire a leleményes angol nyelv ki is találta a monogamish kifejezést, ami szó szerinti fordításban „monogámféleséget” takar. No és ez a rugalmas monogámia, vagy nevezzük, ahogy jólesik, a közös swingerklubozástól kezdve, a tengeren túlon élő, interneten megismert ismerőssel való szextingelésig sokféle tevékenységet lefedhet, együtt, párban, mással vagy másokkal. 

Elsőre azt mondanám mégis, hogy az össztársadalmi, egyezményes monogámia definíciója kizárólagosságot jelent szexuálisan, érzelmileg, és egy hosszú távú párkapcsolat esetén gyakran a kizárólagos gazdasági közösséget is jelöli.

Ha maradunk a kutatásnál, akkor ezek a monogámként definiált állatfajok szexuálisan nem minden esetben voltak kizárólagosak, azonban praktikus, strukturális szinten igen, hiszen közösen nevelik az utódokat, hagyományos értelemben egy családi egységnek tekinthetők.

Passzív monogámia

Adott egy házaspár, Laci és Noémi, tíz éve vannak együtt. Közösen, egy háztartásban nevelik csemetéjüket, Zsófit. Laci is és Noémi is sorozatos monogám, tehát a megismerkedésük előtti időszakban is folyton monogám kapcsolatokban találták magukat.

Szándékosan fogalmazok úgy, hogy találták, mert részükről a monogámia nem egy aktív, tevékeny döntés volt, hanem a megszokott párkapcsolati forgatókönyv eljátszása.

Tehát magától értetődő volt számukra az az idővonal, miszerint két ember elkezd először ismerkedni, majd kimondják jól hallhatóan, tengelyük körül háromszor megpördülve, hogy mától senki, de senki mással intim közelségbe kerülni, legyen az testi vagy lelki, márpedig nem szabad, vagy amennyiben mégis, egyezményesen hallgatni ildomos róla. 

Két gyanútlan szereplőnk még nem sejti, hogy ezzel az egymás közötti megállapodással még jövőbeli súrlódásaik egytizedét nem küszöbölték ki, sőt egyenesen belesétáltak a monogám definíciós csapdába. Bezony ám. Például mit jelent a fizikai hűség? Szexuális kizárólagosságot fogadtak egymásnak, de mi a szex egyáltalán?

Tegyük fel, ha holnap Noémi az új kollégájára gondolva maszturbál csendes magányában, az megcsalásnak számít? És a pornónézés?

És az OnlyFans-előfizetés? És a szexuális témák kivesézése a barátaiddal, időközben lázba jövés? 

És akkor még csupán a testiségnél tartunk. 

Aktív monogámia

Beleköpünk a tenyerünkbe, és mélyen egymás szemébe nézve kezet fogunk a másikkal, hogy szentesítsünk valamit, amit pontosan meg sem határoztunk. Természetesen mindkettőnknek van róla fogalma, hiszen korai szocializációnktól fogva látunk monogámként definiált kapcsolatokat, de a helyzet az, hogy ezek a kapcsolatok, amiket filmekben vagy akár a közvetlen környezetünkben látunk, általában nem aktívan definiált monogám párkapcsolatok. 

Mire gondolok egész pontosan? Nem gyakran látunk arra példát, hogy két ember már formálódó románcuk hajnalán elkezd beszélgetni arról, milyen értékek és elképzelések mentén szeretnék alakítani kapcsolatukat. Mi az a párkapcsolati forma, amivel mindketten kényelmesen tudnak továbbmenni a jövőben, és mennyire hajlandók fenntartani a változtatás jogát? 

Számomra valami ilyesmit takarna az aktív monogámia, ha lenne ilyen kifejezés a szótárban, de nincs.

Egy tudatos párkapcsolat része volna a folyamatos párbeszéd arról, hogy kinek mennyire tágítható például a monogámia fogalma, ha történetesen, mondjuk, ezt a párkapcsolati formát választják a felek. 

Párkapcsolati forma vagy identitás?

Egy másik fontos és tisztázandó kérdés, mielőtt bárki bárkinek a tenyerébe csap: a monogámia az adott ember számára vajon egy párkapcsolati forma a sok közül, ami adott esetben párkapcsolatról párkapcsolatra változhat, vagy valami, ami mélyen az identitása része, valami, ami sejtszinten beléivódott, mint a kutatásban említett állatfajok esetében? Esetleg erős kulturális, vallási jelentőséggel bír az életében?

A monogámia egy komplex és telített fogalom tehát, aminek feltárását megkönnyíti, ha beszélünk róla, lehetőleg minél többet.

A sorozatos monogámia árnyoldala

Az addig rendben van, hogy a régmúltban tett 20–30 éves monogám vállalást felváltotta egy potenciálisan 40–60 évre szóló időszak a megnövekedett átlagéletkorral. De vajon van-e még halandó, aki tartani tudja (vagy szeretné) magát ehhez? 

Nos, van, de talán egyre kevesebb, ahogy mindinkább távolodunk az össztársadalmilag egyezményesnek vélt monogámiától, és elmozdulunk a perszonalizált felé, tehát kapcsolatonként mást és mást takarhat a monogám hűség fogalma. Nem csoda, hiszen átalakulóban vannak a nemi szerepek, az ismerkedés módja, és úgy egyáltalán: az emberi létezés keretei is. 

Nekem például a másokkal való flörtölés abszolút belefér egy kizárólagosságon alapuló párkapcsolatba. De kinek mi a flört, ugye, ismételt definíciós csapda felé közelítünk. A flört nekem játék, izgalmas szópárbaj, bók, dicséret, elpirulás, csillogó tekintet. Amolyan feltételes módú „mi lenne, ha?”, de nem kell, hogy bármi is legyen. Ez az én univerzumomban egy tét nélküli játék csupán.

A flörtölésből eddig egyetlen párkapcsolatomban sem volt konfliktus, de vajon tényleg azért, mert értettek ezek az emberek, és tudták, hogy ártatlan móka ez számomra, semmi több? Vagy csak a monogámia egyezményes és toxikus aspektusát gyakorolták, miszerint, amiről nem tudunk vagy nem beszélünk, az nincs is, és nem is fáj senkinek?

A másik illuzórikus és egyben káros tulajdonsága a sorozatos monogámiának, hogy azt gondoljuk, egy új kapcsolat majd mindent megold. A kötődési problémáinkat, a feldolgozatlan szülői sebeket, a társfüggőséget, és az időközben a korábbi kapcsolatokból begyűjtött sérüléseket. Na és persze az egyre csak ismétlődő problémaköröket.

De ez téves feltevés, egyfajta menekülés: előbb-utóbb utolér a csomagunk, legyen az valódi vagy képletes, kis csúszással még a tengerentúlra is utánunk küldik a batyunkat! Maximum megadatik egy kis idő, amíg lehet gondtalanul hátizsák nélkül mászkálni az új helyen, fittyet hányva a gondokra!  

Micsoda kellemes érzés azt gondolni, hogy azzal a lendülettel, ahogy párt váltok, kvázi a negatív kapcsolati mintázat is megszűnik! Amíg a mámoros első hónapokban vagyok, élhetek ezzel az illúzióval, de aztán szépen megérkezik a bőrönd, és lehet szomorkodni, hogy egyes elemek bár változtak, talán javultak is az új személy érkezésével, a nagy egész viszont ugyanaz maradt. 

Fájdalmas felismerés, higgyétek el. Elmondok egy furcsaságot. Eddig, szinte kivétel nélkül az összes páromnak volt valamilyen kezeletlen mentális gondja, méghozzá egy kis szerfüggőséggel megspékelve.

Most azt gondoljátok, „te jó ég, miféle nő ez, hogy csupa drogos depresszióssal jön össze”! De itt jön egy újabb csapda, méghozzá az ismétlődő minták álarcot viselő csapdája.

Senki nem úgy prezentálta magát mint szerfüggő, és nem voltak megszólalásig azonos jellemzőik sem, mégis, ahogy telt-múlt az idő, kirajzolódott a mintázat egyik újabb ékes példája. Folyton azt gondoltam, a másikkal van a gond, ha új párt választok, akkor csak nem jön szembe a régi jól ismert probléma! De mégis mi a legláthatóbb közös pont ezekben az emberekben, pontosabban ki? Hát én! Áteshetek végtelen sok párcserén, ha az egyes kapcsolatok reflektálatlanok maradnak bennem, ha én nem gyógyítom időközben a régmúlt sebeit, nem dolgozom a saját önismeretemen, vagy elkeseredetten egyik kapcsolatból rohanok a másikba, csak ne kelljen soha saját magammal maradnom.

Még egy fekete pont, sorozatos monogámként az elköteleződéstől való rettegést is jól lehet palástolni, bármilyen képtelennek is hangzik elsőre. Aki nem bír mással elköteleződni, az örök magányos farkas marad, gondolnánk. Az talán már egy másik szint, de én most arról a jelenségről beszélek, hogy sorozatos monogámként minden egyes új kapcsolattal visszakerülsz a rajtvonalhoz, és azt a bizonyos párkapcsolati forgatókönyvet ismét elölről lehet leforgatni.  

A különböző fázisokhoz pedig az elköteleződés különféle szintjei rendelhetők. Barátok előtt felvállalás, családnak bemutatás, akár egy egész közösség, nemzet előtti vállalás, mondjuk, a házasság képében. A lényeg az, hogy egy adott ponton ki-ki – az elköteleződéstől való rettegésének mértékétől függően – egy bizonyos fázisban kicsekkolhat, hogy aztán a következő párjával szintén ugyanaddig a fázisig jusson el.

Van, aki már ott elakad, hogy a barátai előtt felvállalja párját. Azt hiszitek, most csak a hasamra ütöttem, de ismerek nem is egy ilyen történetet. Két évig volt együtt az egyik barátnőm valakivel, akivel már csak akkor találkoztam, amikor az illető segített őt átköltöztetni magától egy másik lakásba. Kár érte, „szimpatikus fiatalember volt”, ahogy nagymamám szokta mondani. 

Tehát amint a belső riasztó bekapcsol, mert közeledik az a bizonyos elköteleződési szint, ami már kényelmetlen.

Lehet szépen lassan menekülőre fogni, mondván, hogy ez meg az már nem működött, de valójában inkább már túl közel volt a helyzet, túl mély, túl ismeretlen, túl ijesztő volt. Jöhet a következő!

A sorozatos monogámia napos oldala

Minden egyes új kapcsolat egy potenciális fejlődési és tanulási lehetőség, nem csupán a traumák újrajátszása. És ez most nem egy ócska klisé, amit az írás végére biggyesztek, hogy mindenki jókedvvel távozhasson.  

Ahogy haladunk előre az időben, ideális esetben az önmagunkkal fenntartott kapcsolat is javul, mert van fülünk mások visszajelzéseire, mert egyre jobban értjük a működési módjainkat, következésképpen pedig az is egyre tisztább, hogy milyen társat látunk magunk mellett, és mit kell ehhez észrevenni, amikor kiválasztjuk azt a bizonyos társat. 

Amennyiben nem ész nélkül szedjük áldozatainkat, szép sorban, csak csillapodjon az egyedülléttől, vagy az akármi mástól való félelmünk, akkor és csak akkor meg lehet szabadulni ettől az egész idétlen jelzős szerkezettől. Mit szólnátok, sorozatos monogámia helyett a tudatos párkapcsolatokhoz? 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Jonathan Knowles

Wilson Luca