Óriási tülekedés azért, hogy azt lásd, ami a csapból is folyik

–

Amikor meghallottam, hogy a Gellért-hegyi Gruber József víztározóban nyílt napot tervez a Fővárosi Vízművek, azonnal megszületett bennem az izzó vágy (amit még ennyi víz sem tudott kioltani): egy életem, egy halálom, nekem ezt bizony látnom kell, nincs mese. A beharangozó képek ugyanis roppant izgalmasan festettek, a víztározó gigászi, tölcsérforma betonoszlopai között járva eltörpül az ember, olyan érzés lehet odabent lenni, mintha Mória tárnáiban járnál. Már jó előre flexeltem vele a fiamnak, látja, ezért is érdemes újságírónak állni: az élet bizony zsurnalisztaként nem más, mint egy szuperbohó vidámpark egy színes fantasy világban.

Igen ám, de a hivatalos regisztrációig még várni kellett pár hetet, így tűkön ülve lestem, mikor jön el A Nagy Nap, amikor felvéshetem a nevem a digitális vendéglistára.

Mint kiderült, ezzel távolról sem voltam egyedül. 

Abban a másodpercben, hogy a Vízművek Facebook-oldalán eldördült a startpisztoly, a népek úgy vetették rá magukat a regisztrációs gombra, mint zombik az utolsó megmaradt élő emberre.

Vagy mintha ez lett volna az utolsó esélyük, hogy búvóhelyet szerezzenek egy betonbunkerben a közelgő atomkatasztrófa elől menekülve. A víztározó ugyanis különlegesen nagy tömörségű betonból készült.

Még úgy is őrületes volt az érdeklődés, hogy azért az kiderült: a medencében való sétafikálásról ezúttal szó sem lehet, az ugyanis bő öt méter magasan fel van töltve ivóvízzel, így csak arra van a szerencsés látogatónak esélye, hogy az ablakon keresztül letekintsen, kábé, mint egy törökországi aquapark kakasülőjén a delfin show-ra… de legalább az első sorból, és bónusz fícsörként nincsenek benne delfinek. A regisztrációs rendszer a nagy érdeklődésnek köszönhetően aztán ahogy kell, pillanatokon belül le is halt, így a Vízművek kommunikációért felelős munkatársai azzal tölthettek el órákat, hogy a felbőszült tömeget, amely a csalódottságát a kommentszekcióban ventilálta ki, valahogy megpróbálják udvariasan lecsillapítani, akár egy áprilisi pótalkalom fájdalomdíjának felajánlásával. Ha ezek után odahaza nem vizet töltöttek a poharukba, én nem hibáztatom őket érte.

Nos, ha eddig a vágyam, hogy megtekinthessem a Gruber József víztárolót, az 1-től 10-es skálán a kilences magasságában mozgott, a konkurens látogatók tömegétől rögvest az egekbe szökött. De hát ilyen az emberi kíváncsiság: addig nem is feltétlenül akarsz valamit látni, amíg azt el nem takarják. (Lásd még: hosszú szoknya alól kivillanó boka esete.)

„Nem élhetek víztározó nélkül!” – dúdoltam magamban, miközben felcaplattam a verőfényes tavaszi délelőttön a Filozófusok kertjéhez.

Szívemben legalább annyira dübörgött az izgalom, mint egy nyolcéves kisfiúnak, aki megpillantotta a vágyott villanyvonatot a karácsonyfa alatt, de még végig kell várnia, hogy a nagymama elénekelje a Csendes éj utolsó taktusát is, és kialudjon minden csillagszóró. Már csak pár perc, és a kevés kiválasztottal végre én is bebocsátást nyerhetek a szentélybe! Nem is madarat lehetett volna velem fogatni, de egy egész seregélyrajt.

És akkor végre ott álltunk az évente csak pár napra kinyíló kapuk előtt fotós kollégámmal. Mint két szerencsés hím, akik az életében csak egyetlenegyszer ovuláló nőstény közelébe kerülhettek. Összenéztünk: eljött hát A Pillanat.

Újságíróként az ilyen helyzetek amúgy is némi felfokozott izgalommal járnak, hiszen az ember pontosan tudja, most nem egy személyben áll itt, hanem az összes olvasót képviselve. Mindenre figyelnie kell, mindent meg kell élnie, értenie, hallania, tudnia. Így megpróbálja egyszerre lejegyzetelni a fontos információkat, közben azon kattog, mi lenne a legtökéletesebb nézőpont, ahonnan megközelítheti a témát úgy, hogy az a legnagyobb érdeklődésre számot tarthasson, cikáznak a fejében a lehetőségek, a kérdések és a gondolatok, miközben a vezetőt hallgatja… jó esetben.

Rémülten tapasztaltam ezúttal, hogy a nyílt napon nem minden turnus kísérőjében veszett el egy Cicerón nevelkedett szónok.

A miénk kissé monoton hangon előadott pár információt a víztároló kiépítéséről, majd átterelt minket a tároló makettjéhez, hogy azon bemutassa az áramlást, ami a pangó vizet hivatott elkerülni. A tároló kicsinyített mását a tömeg azonnal körbeállta, így én csak annyiról tudok nektek beszámolni: a medencét bizony jó sok, különféle minőségű ülep veszi körül.

Végre aztán sor került a szenzációra, amiért hetek óta egymást könyököltük: feltárult az ajtó, és mi besorjázhattunk a hetvenes évek stílusát tökéletesen hozó mozaikos folyosón keresztül Az Ablakokhoz, ahonnan letekinthettünk A Víztározó Medencére. 

És akkor a vezetőnk elsütötte a legolcsóbb, legkézenfekvőbb, legmondénabb varázslatot, amit ebben a helyzetben lehet: lekapcsolta a villanyt.

Jó időbe beletelt, amíg a lelkemben még mindig a páratlan lehetőségtől ujjongó gyerek lelkesedésén keresztülverekedte magát a cinikus felnőtt, aki ebben a pillanatban gúnyosan felhorkant: nesze, baszd meg, ezért izmoztál? 

De aztán félrelöktem, pufogjon csak egyedül a sarokban, és az arcomat újra a már kissé maszatos üveghez szorítottam. És néztem, néztem rendületlenül a félig vízzel teli medencét meg a tölcsér alakú gigászi oszlopokat, hosszú-hosszú perceken keresztül. Még csak nem is pislogtam, nehogy egy másodpercet is elveszítsek A Látványból. És ha már ott vagyok, ha már azon szerencsések közé tartozom, akik ma itt bebocsátást nyertek, akkor a sötétben előrekúszva igenis odamentem mind a négy ablakhoz, és mind a négy ablak mindkét sarkából, azaz összesen nyolc (!) különböző szemszögből megnéztem a medencét és a gigászi oszlopokat is odafentről.

És most már mindenkinek elmondhatom, hogy igen, én ott voltam, és én láttam.

Láttam a Gruber József víztárolót belülről.

Azért azt hiszem, az áprilisi pótalkalomra már nem fogom mindenáron odaverekedni magam.

Képek: Kerepeczki Anna/WMN

Fiala Borcsa