Vasárnap este 7: az igazság pillanata

Bár azt hiszem, már 14594549-szer elmondtam, hogy én bizony csak azt mosom ki, ami a szennyesbe kerül, és statuáltam már példát koszosan elcsomagolt szertornacuccal, sajnos még mindig gyakori, hogy a tesizsákok és táskák mélyéről vasárnap este kerülnek elő a hétfőre feltétlenül szükséges szennyesek. Pedig pont

nemrég mesélte a nagyobb lányom tesitanára, hogy ő harmadiktól nem fogadja el a cucchiányra azt a kifogást, hogy „a mama nem pakolta el”, mert egy kilencéves gyerekről már elvárható, hogy ő maga pakolja be a szükséges holmikat. Mélyen egyetértek.

És amióta ezt bevezette, látom is a lassú változást. Meg persze az intenzív könyörgést, hogy a kedvenc tesigatyát mossam ki vasárnap este nyolckor. Amit – bevallom – általában megteszek, mert vajból van a szívem. Meg mert élénken emlékszem rá, hogy én is ugyanígy álltam anyukám előtt kisiskolásként a kedvenc pulcsimmal, amit mindennap viselni akartam, ha véletlenül koszos lett. És hatodik osztályban egyetlenegy nadrág volt, amit hajlandó voltam hordani, mert az találtam kellően „felnőttesnek”. Annyira ragaszkodtam hozzá, hogy a nadrág kedvéért megtanultam mosni. Lassan én is igyekszem efelé terelni a lányaimat, elvégre egy mosógépet simán kezel akár egy hétéves is. A színfogó kendő pedig megoldja az esetleges válogatási zökkenőket.

És vannak azok a dolgok, amik már szinte mászva kerülnek elő a táskából

Nemcsak a koszos tesicuccok bukkannak elő vasárnap este, hanem a pénteki uzsonna maradékai is. Természetesen a gyümölcsök-zöldségek némileg berothadva, a szendvicsmaradványok kissé szikkadtan, az édességek meg… ja, azok sosem maradnak meg. Az a baj, hogy a viszonylag jó memóriám ezekben a helyzetekben ellenem fordul, mert 

élénken emlékszem arra a kislányra a kilencvenes évekből, akinek a csodálatos, általa kiválasztott Budmil hátizsákja egyszer csak elkezdett furcsa szagot árasztani… 

és aki mégis hetekig gondolta úgy, hogy ha úgy tesz, mintha nem sejtené, hogy az első zsebben gondos anyai kezel által elhelyezett, majd kevésbé gondos kislánykezek által soha ki nem vett dolog (=egykori finom uzsonna) a bűz forrása, akkor a probléma magától megszűnik. Talán senki nem lepődik meg a csattanón: nem szűnt meg. És miután már az osztálytársaim is észrevették a dolgot, kezdett annyira ciki lenni, hogy végül halált megvető bátorsággal anyukám elé álltam. Aki először némi fejmosásban részesített, aztán röhögött rajtam, majd szépen kimosta a táskám. És akkor most jön 

az igazi csattanó: kifejezetten rendszerető felnőtt lett belőlem. 

(Bár – ahogy a lányaim nemrég megjegyezték – a táskámat ma sem pakolom ki túl sűrűn. De már nem tartok benne romlandó dolgokat.) Szóval engem is fájdalmasan érint a dolog, de úgy érzem, hogy a gyerekek kisiskolás korban még nem érettek arra, hogy maguktól fejben tartsák, mit csomagoltak nekik a szüleik, és ebből mi az, amit ők kizsűriztek, azaz nem fogyasztottak el. És végigkövessék a folyamatot, hogy akkor a megmaradt étellel pontosan mikor és mit kell tenni. Persze akkora amatőr azért nem vagyok, hogy én turkálok a kupis táskákban, a verbális nyomásgyakorlásban hiszek (vagyis százötvenszer elmondom, hogy pakolják ki a megmaradt uzsonnát). 

Ilyen pszichés előnyökkel jár, ha rendszeresen barangolsz a városban

WMN Life – 2023. február 5. – MD

 

És akkor jöjjön a lényeg, az elalvás előtt berobbanó agyműködés, ami előhoz mindent: félbemaradt projektet, másnapi dolgozatot

Alapvetően iszonyú szerencsésnek tartom magam, mert a lányaim maguk menedzselik az iskolai dolgaikat, vagyis az elsősnek még alig van menedzselnivalója, a harmadikos pedig fejben és kézben tart mindent. Általában. Így én nyugodtan lehetek az a link anyuka, aki csak heti egyszer néz rá az online felületekre, akkor is csak futólag. (És tudom, hogy nagyon sokan nincsenek ilyen szerencsés helyzetben, vagy azért, mert a gyereküknek nem az „extrém erős feladattudat” az egyik leggyakrabban kapott címkéje, vagy azért, mert az iskola esetleg a koruknak megfelelő szinten túl vár el, vagy ezek bármilyen arányú keveréke. És őszintén tisztelem őket ezért.)

De valahogy az a bizonyos feladattudat kicsit azért elpárolog a hétvégén, az események elsodorják a gyerekeket. Meg az öröm, hogy végre lehet pihenni, vágyott dolgokkal foglalkozni, félretenni a harmadikra már azért elég sűrű iskolás hétköznapokat. Vagy a sok új élményt, ami egy elsőst ér. És ez nem is baj. Viszont így a vasárnap este a meglepetések pillanata ilyen téren is. Mert a lefekvés elhúzására irányuló természetes igény hirtelen felpörgeti az ifjú agyat, és kiderül, hogy maradt még egy kis szorgalmi, van egy fontos projekt, aminek mindenképpen neki kell állni a hétvégén, ezért menjünk el leveleket gyűjteni most rögtön. Ha sötét és mínusz van, akkor is. 

Bár szívem szerint kapásból azt válaszolnám a címben feltett kérdésre, hogy a házit természetesen a gyerek kapja, azért kicsit élem a Vekerdy Tamás-féle iskolát is, hogy a szülőnek is van dolga vele. 

Néha az, hogy közösen lógjuk el, néha az, hogy megcsináljuk helyettük, néha az, hogy elmenjünk vasárnap este egy bevásárlóközpontba azért a kurva kartonpapírért… hogy a gyerekünk is érezze: számíthat ránk ebben is. De közben azért ér mérgesnek lenni, és elmondani, hogy ennek nem ilyenkor kellene kiderülnie. Hátha legközelebb már vasárnap este hatkor eszükbe jut, amikor még a közeli írószerbolt is nyitva van.

Ti hogy álltok a szülői feladatok ezen részeivel? 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/damircudic

Tóth Flóra