–

„Légy szíves, hagyd abba az őrjöngést, kicsikém”

Természetesen velem is megesik, hogy amikor éppen helyzet van, de csodával határos módon erőm teljében vagyok, és az agyam is penge, akkor hirtelen előugrik belőle az eszményi megoldás, amit valamelyik (tényleg szuper) gyereknevelési könyvből merítettem. És ami elvileg megnyugtatja és együttműködésre bírja a gyerekemet, amikor ő láthatóan mindent akar, csak együttműködni nem. És van, hogy mégsem működik. 

Kevés helyzetben érzem magam eszköztelenebbnek, mint amikor azt hiszem, hogy most megtaláltam a tuti szülői reakciót, és az egyáltalán nem válik be.

Közben azt is látom, hogy a kisgyerekek neveléséről szóló könyvekről ideje áttérnem a tininevelési irodalomra, pedig még csak nyolc- meg hat és fél éves gyerekeim vannak – de valahogy úgy látszik, a mai gyerekek nemcsak testileg érnek korábban, mint mi annak idején, hanem mentálisan is.

Legalábbis az én emlékeimben a „világgá indulás” jóval későbbi repertoárban szerepelt, nem ebben a korban. Ráadásul 

elég vicces, hogy nekem kellene kivennem őt egy helyzetből, miközben ő éppen kiveszi magát az én kivevésemből. Hát köszi.

Persze a könyvektől és módszerektől sem elvárható, hogy minden specifikus esetre legyen egy forgatókönyv, és tudom, hogy az elv a lényeg – az odafordulás, a hibázás engedése, az okok megértése, és a soha nem szűnő szeretet nyújtása – ami mellett szülőként is lehet mérgesnek lenni, nem bírni tovább cérnával és beismerni, hogy eszköztelen vagy. Mert amúgy néha tényleg az vagy (és néha hiába érted a probléma mélyebb okát, csak tüneti „megoldásban” tudsz gondolkozni, mert nincs lehetőség akkor és ott megoldani az alapgondot).

Nálunk például tízből négyszer működik a „te most mit tennél a helyemben?”, háromszor meg nem vagyok annyira a helyzet magaslatán, hogy megkérdezzem. Hiszen a gyerekeim abban a korban vannak, amikor már dolguk a határfeszegetés. És nálam is vannak triggerpontok, amiktől azonnal feszül minden. Olyankor szépen előre bejelentem, hogy mindjárt kiabálni fogok. Nyilvános helyen már ez is elég általában (ami azért is jó, mert nagyon nem szeretnék nyilvános helyen kiabálni, én is tisztában vagyok vele, amit ebben a cikkben megírtunk, hogy közönség előtt mindenki jobb fej szülő). De otthon néha 

eljutunk odáig, hogy katonásan elkezdek vezényszavakat ordítozni, és addig nem hagyom abba, amíg az nem történik, amit kiabálok. 

Nem vagyok különösebben büszke erre, de azt gondolom, hogy annyira szégyellni sem kell. Tanuljuk egymást, a gyerekeinket, a gyereknevelési módszereket és azt, hogy azok közül mi működik egy adott helyzetben, és mi nem. Értem, hogy az agresszív, kontrollvesztett, megalázó fejleordítás miért gáz minden szereplőnek (és miért nem működik), de vitatom, hogy csak finom és halk szavakkal lehet gyereket nevelni. Szerintem van különbség kiabálás és kiabálás között – aztán persze lehet, hogy csak mentegetem magam.

Következmény vagy zsarolás?

Néhány éve már egymáson is rendszeresen tesztelik a gyerekeim a „ha nem teszed ezt vagy azt, akkor nem játszom veled/adom oda a nem tudom, mit” című, amúgy a szülői eszköztárnak is részét képező zsarolási módszert. Amikor ez kezdett elfajulni, akkor beszélgettünk velük arról, hogy ez milyen csúnya dolog, amit nem szabad csinálni. Lehet, hogy hiba volt, mert azóta, ha azt mondom: „Ha nem fejezitek be egymás vízzel fröcskölését, akkor haza kell mennünk átöltözni”, arra azt felelik, hogy ne zsaroljam őket. Én is érzem, hogy 

bizonyos esetekben szeretjük logikus következménynek álcázni a zsarolást, de azt is látom, hogy egyre több helyzet adódik, amikor már csak ez működik. Vagy a fordítottja: a jutalmazás.

Ez megint egy szürke zóna nekem, hiszen felnőttként is úgy éljük az életünket, hogy bizonyos dolgokat a következmények miatt nem csinálunk, más dolgokat meg éppen a következmények miatt teszünk meg (a kedvünk ellenére). Például bizonyos napokon a legjobb munkahelyre is azért megyünk be dolgozni, hogy fizetést kapjunk, nem pedig az élmény kedvéért, miközben azt is értem, hogy szülőként fontos feladatunk megtanítani a gyerekeinknek, hogy legyen egy belső mércéjük, amihez igazítják a viselkedésüket. 

Amikor pedig a téma kapcsán próbálok hegyi beszédet tartani, akkor válaszként csak a szemüket forgatják, és ezt mondják: „Tudooooom, mama, nem elegáns” – korábban nem is tudtam, hogy ez a szavam járása a gáz viselkedés eufemizálására. Azóta megfigyeltem, hogy valóban azt mondom, hogy „nem elegáns” nem kedvesnek lenni ismerősökkel és ismeretlenekkel, őrjöngeni… na és persze kiabálni meg zsarolni. Hát igen, aláírom, valóban nem elegáns. De lehet mindig elegánsnak maradni?

Tóth Flóra