„Aztán minden elsötétült” – Öt éve zuhant le a brazil Chapecoense futballcsapatát szállító repülőgép

–

Öt éve a brazíliai Chapecó város fiatalnak számító futballcsapata, az 1973-ban alakult AF Chapecoense történetének legnagyobb sikerét érte el, sőt, csak egy lépcsőfok választotta el attól, hogy a labdarúgás nemzetközi dicsőségtablójára is felkerüljön: hét éve még a brazil negyedik vonalban szerepelt, akkor pedig már az egész futballvilág megdöbbenését és elismerését kiváltva a második legrangosabb dél-amerikai kontinenstorna, a Copa Sudamericana döntőjére készült.

„A klub történetének legnagyobb mérkőzése”

– így vezették fel az első osztályba mindössze két éve feljutó „kiscsapatra” váró finálét – a játékosok hatalmas eredménynek tartották már azt is, hogy idáig eljutottak, de arra készültek, hogy a tornagyőzelemmel feltegyék a koronát a már addig is parádésnak számító teljesítményükre.

A kolumbiai Atlético Nacional elleni döntő első mérkőzésének helyszíne Medellín városa volt, ahova egy Bolíviából induló repülőgéppel kellett utaznia a csapatnak. A repülőút előtti egyik éjszaka Zampier Neto, a csapat akkori középhátvédje szörnyű álmot látott:

„Egy repülőgép-szerencsétlenséget éltem át. Éjszaka volt, és nagyon esett az eső… a repülő egyszer csak leállt, majd lezuhant. Valahogy előmásztam a roncsok alól, és egy hegyen találtam magam. Sötét volt” – emlékezett vissza.

A következő napokban is élénken éltek benne ezek a borzasztó képek. Miután 2016. november 28-án, amikor felszállt a bolíviai Santa Cruz de la Sierrából induló repülőgépre, küldött egy üzenetet a feleségének, amelyben arra kérte, imádkozzon azért, hogy ne váljon valóra a rémálma – ugyanakkor nem akarta elhinni, hogy a valóságban is bekövetkezhetnek majd az abban látott tragikus események.

Rajta kívül még 76 utast szállított a repülőgép:

Huszonkét labdarúgót, a csapatot irányító szakmai stáb tagjait, újságírókat, a klub vendégeit és a személyzetet. A játékosok és a velük foglalkozó szakemberek annak reményében köszöntek el szeretteiktől és barátaiktól, hogy olyan eredményt harcolnak ki Kolumbiában, amelynek köszönhetően a döntő visszavágóját előnyös pozícióból várhatják – így a párharc végén a klub legnagyobb sikerét érhetik majd el, a futballért vallásos fanatizmussal rajongó Brazília pedig nemzeti hősként ünnepli őket.

A repülőút remek hangulatban telt, a jókedvet még az is fokozta, hogy a csapat egyik csatára, Tiaguinho egy hete tudta meg, hogy apa lesz, örömében pedig játékostársaival is osztozott. A társaság közös kikapcsolódással múlatta az időt: „Mindenki lazított, kártyáztunk, zenéltünk… Egy rendkívül boldog csapat voltunk, amelyik tudta, hogy történelmet írhat… Egy brazil kisváros klubját vittük a Copa Sudamericana döntőjébe” – emlékezett vissza az akkori cserekapus, Jakson Follman és Alan Ruschel, a balhátvéd. 

A tervezett leszállás előtt nem sokkal azonban váratlanul megszűnt a világítás a repülőgépen

A viccelődések, a kártyázás és a szamba karneváli hangulatra emlékeztető zsivaját egy pillanat alatt felváltotta a vérfagyasztó csönd. Mindenki a helyére ült, és találgatta, mi történhet éppen. A kétségbeesett utasok előtt egyszer csak elhaladt a személyzet egyik tagja, és a következőt mondta: „Kapcsolják be a biztonsági öveiket, mert most leszállunk”.

A hangosbemondóból ugyan semmilyen tájékoztatás sem hangzott el a sokkoló helyzettel kapcsolatban, de mindenki érezte, hogy nagyon nagy baj van. Egyre többen követelték pánikolva, hogy adják tudtukra, mi folyik éppen:

„Mondjon már valamit valaki! Kérünk végre valami információt!”  – ilyen kiáltásoktól zengett az utastér.

A már említett Zampier Neto előtt ekkor már nyilvánvalóvá vált, hogy legbelső félelmei épp ezekben a percekben igazolódnak be – valóra vált a pár nappal korábbi rémálma: „Kezdett minden bekövetkezni, amit az álmomban láttam... a repülőgép leállt és sötétségbe borult… Csakhogy akkor (már nem álmodtam, hanem) teljesen ébren voltam.”

Ő is, mint sokan mások, a hitükbe kapaszkodtak, mint az egyetlen mentsvárba: „Emlékszem az utolsó szavaimra a repülőgépen. Imádkoztam, imádkoztam, hangosan imádkoztam. Amikor láttam, hogy a repülőgép biztosan le fog zuhanni... azt mondtam: »Jézusom, Jézusom, olvastam a Bibliában, hogy annyi csodát tettél... Vigyázz ránk! Segíts rajtunk! Segíts a pilótának is... Légy irgalmas!«” – mesélte később. A játékosok pár perccel korábban még az álmaik megvalósítására gondoltak, egy nemzetközi futballtorna aranyérmének képe lebegett a szemük előtt – akkor pedig, a zuhanó repülőgépen az egyetlen vágyuk az lehetett, hogy bármennyire is reménytelennek tűnik, valahogy túléljék az egyre közeledő becsapódást. 

„Aztán minden elsötétült” – ez volt Neto utolsó emlékképe

A repülőgép a La Unión település közelében levő El Gordo-hegynél zuhant le, helyi idő szerint 22.15-kor. Koromsötét volt akkor az éjszaka, nagyon esett az eső – ahogy Neto álmában is. A túlélők segítségkiáltásokat és fájdalmas nyöszörgéseket hallottak, amik aztán egyre halkabbak lettek, néhány, haláltusáját vívó utas pedig egy idő után örökre elhallgatott.

A már említett cserekapus, Jakson Follmann azok között volt, akik túlélték a szerencsétlenséget. A becsapódást követően nem tudta, hol van, és mi történt vele, azzal azonban tisztában volt, hogy az élete veszélyben van: „Csak arra emlékszem, hogy (az életemért) könyörögtem… nem akartam meghalni”. A legkétségbeejtőbb számára abban a helyzetben a tehetetlenség érzése volt, és nem csak a saját sorsa miatt: 

„A legnehezebb az volt, hogy hallottam, ahogy a barátaim segítségért kiáltanak, és én nem tudtam mit tenni. Nem tudtam felkelni” – idézte fel a szörnyű éjszaka emlékét.

Nem tudja, mennyi időt töltött ebben az állapotban, azt sem, meddig volt ébren közben. Egy idő után elemlámpák fényeire lett figyelmes a fák között, majd egyre hangosodó kiáltásokat hallott: „Rendőrség! Rendőrség!”. Később, amikor már a mentők is megérkeztek, egy őrmester megfogta a kezét, és közölte vele: 

„Nyugodj meg. Megmenekültél.”

Follmannon kívül még két játékos, a már említett Zampier Neto és Alan Ruschel, valamint egy újságíró, illetve a gép személyzetének két tagja maradtak életben a LaMia Airlines 2933-as járatának katasztrófája után. A csapat első számú kapusa, Danilo a kórházba vezető úton halt bele sérüléseibe.

A vizsgálatok szerint a baleset oka üzemanyaghiány volt, valamint az, hogy a légi irányítás rosszul értékelte ki a vészjelzéseket. A repülőgépben a szükséges minimumnál 20 százalékkal kevesebb kerozin volt. Sokáig nem történt számottevő felelősségre vonás az ügyet illetően, mígnem az idei év szeptemberében, vagyis közel öt évvel az események után letartóztattak egy illetékesnek vélt személyt – Celia Castedo Monasterio repülésbiztonsági szakember a vádak szerint „nem tartotta be a repülőgép repülési tervének jóváhagyásához szükséges minimális eljárási követelményeket”. A bolíviai nő négy évig „bujkált” az igazságszolgáltatás elől.

A jog asztalánál tehát még nem került pont az ügy végére

Sportszakmai és morális szempontból viszont a futballtársadalom a tragédiát követő első percektől kezdve mindent elkövetett, hogy a Chapecoense csapata a labdarúgás térképén maradjon, az elhunytak emlékét pedig méltóképp ápolja az utókor. Az akkori brazil államfő, Michel Temer háromnapos nemzeti gyászt rendelt el. A döntőbeli ellenfél, az Atlético Nacional azonnal kérvényezte a Dél-amerikai Labdarúgó Szövetségnél, hogy a 19 játékosát elvesztő brazil együttes legyen a kontinentális torna nyertese. A szövetség helybenhagyta a megható gesztust, így hivatalossá is vált, hogy 2016-ban a Copa Sudamericana aranyérmese a Chapecoense csapata, amely így örökre beírta magát a labdarúgás históriáskönyvébe.

A klub előtt mind szakmai, mind érzelmi szempontból rettentő kemény kihívás állt: a felfoghatatlan veszteség árnyékában meg kellett kezdeni a csapat újjáépítését, hiszen szinte a teljes játékoskeret odaveszett a szerencsétlenség során.

A vezetőség leszögezte, hogy nem szeretne kivételezett helyzetbe kerülni, amennyire csak lehet, saját erejéből oldaná meg a nehézségeket. Kölcsönjátékosok és szabadon igazolható labdarúgók, valamint utánpótláskorú játékosok is a csapathoz kerültek – gyakorlatilag egy teljesen új együttest kellett építenie az edzői stábnak. A futballszakmai rész mellett az is kiemelt fontosságú volt, hogy egy olyan hittel és erővel teli, összetartó közösség épüljön, amely a lehető legnagyobb mértékben megpróbálja futballpályán kívül hagyni a feldolgozhatatlan lelki terhet. A rengeteg fáradozás eredménnyel párosult: egy évvel a gyász csöndje és a fájdalom könnyei után ismét örömujjongás, és vidám éneklés töltötte be Chapecoense öltözőjét: a csapat bravúros teljesítménnyel bennmaradt a brazil élvonalban. 

Később ugyan kiesett a másodosztályba, de az előző kiírást megnyerte, így a következő idényben ismét az első osztályban szerepelhet – a liga megnyeréséért járó trófeát pedig Alan Ruschel, a repülőgép-szerencsétlenség egyik túlélője „emelhette a magasba”. Az ünnepélyes pillanatban talán arra is gondolt, hogy a csapat újra ráléphet a régi sikerek útjára – boldoggá téve azt a 19 egykori játékostársat is, akik már öt éve az égi lelátókról szurkolnak a zöld-fehér csapatnak.

Nádudvari Péter

Források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Getty Images/ Buda Mende