„Nekem magyarul mesélt az édesanyám, és én is magyarul szeretném majd altatni a gyerekeimet” – Így vélekedik a Z generáció a hazafiságról

–

Portugáliában én voltam az „egyetlen magyar a környéken”, így külföldi barátaim számára – ha voltak is információik országunk politikai helyzetéről vagy egyéb ügyes-bajos dolgairól – én képviseltem azt, mit jelent magyarnak lenni. Ez jó alkalom volt a szembenézésre, hiszen meg kellett keresnem magamban, mi az, amit a külvilág pakolt rám, és mi az, amivel valóban tudok azonosulni, ha a hazámról van szó. A Portugáliában töltött fél év alatt pedig – ahogy az ott megismert, különböző nemzetiségű kortársaimban – bennem is sok minden átértékelődött a hazámat illetően. Ennek kapcsán kezdtem beszélgetni a korábbi lakótársaimmal a hazafiság témájáról, és mint kiderült: annak ellenére, hogy sok mindenben különbözünk, a hazánkhoz fűződő viszonyunk nem is annyira más, mint elsőre gondoltam volna.

A hazafias érzelmek nem egyenlők a nacionalizmussal

Korábban sosem állítottam volna magamról, hogy hazafias lennék, hiszen, mint a világ számos országában, ezt a fogalmat itthon is kisajátították a jobboldali irányzatok, rengeteg, számomra negatív jelentéstartalmat tapasztva rá. Ebben sajnos nagyon is egyet tudtunk érteni külföldi barátaimmal, akik szinte mindannyian hasonlókról számoltak be:

„Sokan a hazafiságot nacionalista eszmékkel mossák össze, és a hazaszeretet helyett más nemzetek, és a tőlünk különbözők utálatára helyezik a hangsúlyt” – mesélte egy lengyel barátnőm. Ezzel ráerősítve arra, hogy a generációmban nem tudunk azonosulni a mások lenézésével és a korlátolt eszmékkel összefonódó, néhol fasizmusig fajuló, esetleg rasszista, kirekesztő „hazafisággal”.

Az, hogy ezzel ellentétben mit is jelent a hazafiság érzése számunkra, egy másik barátom fogalmazta meg találóan, aki szerint „a hazafiságnak az ország szeretetéről, a szülőföldhöz, a hagyományokhoz, a történelemhez és az emberekhez való kapocsról kellene szólnia”. Számomra emellett a hagyományaink és a történelmünk ismeretét, tiszteletét jelenti, azt, hogy büszkék vagyunk a gyökereinkre, ám beismerjük a hibáinkat, és teret hagyunk a változásnak. Ahelyett, hogy mindent vakon elfogadnánk vagy elutasítanánk, tanulunk másoktól, értékeljük, ami jól működik, és megváltoztatjuk, ami arra szorul. 

 

Büszke, neutrális, negatív – te hogyan érzel?

Amikor arra voltam kíváncsi, alapvetően büszkék-e a kortársaim a hazájukra, háromféle választ kaptam. Sokan vannak, akik határozottan büszkék arra a nemzetre, amelyhez tartoznak: a hagyományaikra, a honfitársaikra és azokra a dolgokra, amiket együtt értek el. Én is ebbe a csoportba tartozom, ám tisztában vagyok vele, hogy rengeteg aspektus van, amiben még bőven van hová fejlődnünk – ezeket nem is szoktam eltitkolni, ha külföldiekkel beszélgetek. A többiek is osztották a véleményemet, és őszintén beszéltek a negatív dolgokról is szeretett hazájukban: „Nagyon büszke vagyok az ételeinkre, de nagyon szégyellem magam a politika és az egyház ügyei miatt” – mondta egyikük. De rengetegen fogalmaztak meg hasonló gondolatokat, a kettősség érzését, amit olykor történelmi bűntudat is „fűszerez”.

„Németországban a legtöbben úgy növünk fel, hogy még mindig erős a bűntudatot érzünk a történelmünk miatt. Noha nagyon lényegesnek tartom, hogy beszéljünk erről, tanuljunk a múlt hibáiból, és gondoskodjunk arról, hogy azok ne történjenek meg újra, szerintem az is fontos, hogy ne csak ezek alapján definiálja az ország önmagát” – fejtette ki egy német lakótársam.

Vannak persze olyanok is, akik számára a nemzetiségük pusztán egy adat arról, hol születtek, és hiába szeretik a kultúrájukat, a hazájukat, ez nem párosul semmiféle büszkeséggel: „Az, hogy spanyol vagyok, annyit jelent, hogy egy olyan szigeten születtem, ami most Spanyolországhoz tartozik. A társadalom, a kultúra és az oktatás volt rám hatással, nem egy zászló.”

Mivel a külföldön töltött fél év hozott össze minket, a távolság sokunk otthonát helyezte új megvilágításba

Nekem ez az eltávolodás kellett hozzá, hogy rájöjjek, mennyire gazdag és sokrétű a kultúránk, és mennyi mindenre lehetünk büszkék, ha letöröljük a rárakódott politikai mocskot.

Sokan említették, hogy a külföldön töltött idő alatt igyekeztek minél többet tanulni a többi nemzettől, ami miatt kritikusabbá váltak az otthoni helyzettel kapcsolatban is. „Amióta az egyetem miatt külföldre költöztem, valahányszor visszatérek a hazámba, Olaszországba, úgy érzem, mintha én gyorsabban változnék és fejlődnék, mint az ország maga. Nagyon fejlett országokban éltem, és úgy érzem, Olaszország eléggé le van maradva hozzájuk képest” – mesélte egy barátom. Mások hazájukkal kapcsolatos megítélése viszont épp hogy pozitív irányba változott, többen is említették, hogy jobban tisztában vannak az otthoni privilégiumaikkal, amióta külföldön is belekóstoltak az életbe: „Brazíliában szeretjük azt gondolni, hogy más országokban jobb az élet, és nem értékeljük a saját kultúránkat, a saját kincseinket. Amióta azonban Portugáliában élek, látom, mennyire fantasztikus Brazília, milyen remek hely a paradicsomi partjaival, erdőivel, és a nyitott, boldog embereivel.” 

Mindenhol jó, de…

Azt hittem, egyedül vagyok azzal, hogy néhány évnyi utazgatás és felfedezés után szeretném, ha a bázisom ismét a saját hazám lenne, de a barátaim közül szinte mindenki osztotta a véleményem. Amikor ugyanis a hosszú távú tervekre terelődött a szó, kiderült, hogy majdnem mindenki ott képzeli el a jövőjét, ahonnan származik. Sokan még azt is valószínűnek tartják, hogy hamarosan visszaköltöznek a szülővárosukba. 

Hiszen hiába beszélek én is idegen nyelveket, nekem magyarul mesélt az édesanyám, és én is magyarul szeretném majd altatni a gyerekeimet. 

Az én magyarságomban viszont a hagyományos mellett megfér az új is, ezek pedig nem elnyomják, hanem építik, kiegészítik egymást.

Hiszem, hogy a különbségeink ellenére rengeteg mindent tanulhatunk egymástól, és úgy is lehetünk büszkék arra, ami a miénk, hogy nem érezzük magunkat fenyegetve mások büszkeségétől.

Pichler Zsófi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/TerryPrince