–

Ülök a tenger partján, a lábamat mossa a víz, ami a távolban megfoghatatlan sötét és türkizkék színű. A tekintetem a lábfejemre vándorol. Kicsi, mindig is kicsi volt. Sokszor megkérdezték már tőlem, hogy nem borulok fel, mert a magasságomhoz képest aránytalan a mérete.

A körmeimen korallszínű, vidám és kissé rikító festék – végül is nyaralok, miért ne. Aztán ahogyan nézem a bal lábfejemen a nagy lábujjam körmét, feltűnik, hogy éppolyan alakja van, mint édesapám kezén a körömnek volt. Kicsivel több mint három éve, hogy meghalt.

„Gyermekeinkben élünk tovább” – mondják. Mennyire igaz, és milyen érdekes, hogy ez néha ilyen triviális módon jelenik meg: egy bal nagylábujj körmének a képében. És milyen furcsa, hogy ennek a lábujjkörömnek az eredetije már nincs itt a Földön.

Emlékszem, apának a lábán és a kezén is ilyen formájú volt a köröm. Azokon a kezeken, amikkel mindig megölelt, amikor találkoztuk és azt kérdezte: „Hogy vagy, Ágika, pasikkal mi van?”

Az egyetlen ember volt a világon, akinek a szájából nem zavart, amikor Ágikának hívott. Ezek a kezek cigarettától voltak foltosak, amit én akkor valamiért nem vettem észre. Azok a cigaretták festették meg az ujjait, amik aztán a sírba vitték – egy daganatos betegség formájában.

A gyermeki gyász egészen furcsán tud megnyilvánulni (biztos a másmilyen gyász is, de abban szerencsére nincs tapasztalatom… csak ebben, a status quót és minden egyebet átíró, átrajzoló, húsba maró, érthetetlen, félárva gyászban).

Mindig meglep, hogy milyen erővel és mennyire váratlanul tudnak rám törni ennek különböző változatai: a semmiből feltörő zokogás egy piros lámpánál, egy félmosoly, amikor eszembe jut apa hangja vagy a humora, a fojtogató érzés (amikor küszködsz a sírással), amikor időnként eszembe jut, hogy az elvesztése végleges. Ez a leginkább felfoghatatlan. Az emberi agy szerintem alkalmatlan ennek a befogadására. Az enyém legalábbis. A szeretet jelen idejű: azzal, hogy a másik meghal, az iránta érzett szeretet nem múlik el. Csak már nincs kinek odaadni. Mint egy magunkba fojtott gondolat.

Mennyire ellentmondásos, hogy ülök itt, ebben a paradicsomi környezetben, és ezen töprengek. A trópusi, meleg szellő és a tenger hozza és viszi itt az ember gondolatait. Csak jönnek és mennek. Mint amikor meditálunk: tudomásul vesszük a gondolatokat, és elengedjük őket. Ahogyan most én ezt. Ezt a bal lábujjkörömről szólót.

Kégl Ágnes